Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1-2. szám
«ITtVAKOfcf 5. oldal 1977 január—február hó Immár harmincegy esztendeje annak, hogy Szálast Ferencet a vörös gyilkosok kivégezték. Vele együtt sok tízezer magyar életérték került a bitófákra és a hazaárulók puskacsövei elé. Az emigrációban is, mindgyakrabban temetünk azok közül, akik harcos és hűséges követői maradtak a mártíromságban elhunytaknak. Az emberi élet elhasználódása együtt halad az anyagéval. Csak a szellem marad meg. A szellem örök, ha emberi testben lakozva a földi élet tartama alatt, egy közösség szolgálatában sokkal többet tudott adni, mint amit kapott . . . Ha akarta és tudta követni emberi képességeinek határáig azt a példát, amit közel kétezer esztendővel ezelőtt VALAKI mutatott az emberiségnek. O volt a legbölcsebb, a legigazibb, a legbátrabb és egyben a legszebb férfi is azok között, akiknek a lába valaha is taposta ezt a földet . . ., mert tekintetéből Maga, a végtelen Universum előttünk megalázkodó Teremtője nézett reánk. Ő, maga volt a megtestesült Szeretet. Az Egyetlen, aki hatalmat kapott, hogy uralkodjék a fizikai törvények felett, mert Isten fia volt. Jézus Krisztus, az Universum Hercege, Vezére és Eszményképe volt mindig Szálasi Ferencnek, Magyarország legutóbbi nemzeti és keresztény államfőjének. És legjobb tehetsége szerint járt az Ő nyomdokain. Élete munkájával és halálának nagyszerűségével ezért tudott számunkra visszahagyni valamit, ami sohasem múlik el. A külsőségek megszűnnek, de a Lényeg, a Tartalom mindig megmarad, amíg a Duna—Tisza völgyét koszorúzó Kárpátok bércei és rengetegei magyar szót vernek vissza a rónákról, a vér és a föld misztikus lélek-elektronjain keresztül. A Hungarizmus eszményének határozott gyakorlata, a vér és a föld testvéri igazságokban gyökerező harmóniáját hozza meg előbb, vagy utóbb a Kárpát —Duna hazában. Ahogy a harmadik honfoglalás korában szabad birtokosa volt minden magyar a föld egy reá eső részének, úgy kell lennie ismét a XX. század szociális és technikai adottságai szerint. Ennek a társadalmi igazságnak az alapját honfoglaló őseink a Pártos Birodalmon keresztül, magából az ős, Isten városállamból, Ur-ból hozták magukkal, ahol megszületett az emberiség első és valóban “emberi” törvényhozása, a mah-gar ember méltósága alapján. Azok számára, akik élnek, íme tovább adjuk a bitófán elhúnyt Nemzetvezető egyik legemberibb és legmagyarabb megnyilatkozásának tanúbizonyságát. Gránit volt ő és gránit maradt (ahogyan annak idején a “Courrier de Génévé” ellenséges beállítottságú riportere írta róla kivégzésével kapcsolatban) élete utolsó lüktetéséig a hűségében és a szolgálni akarásában élete egyetlen céljának — a magyar nemzetnek. Amikor közre adjuk ezt az epizódot Szálasi Ferenc nemzetvezető életéből, hivatkozunk azokra, akik ennek tanúi voltak; első sorban a mi nagy dr. technicus Vágó Pálunkra, Mozgalmunk még ma is élő legnagyobb büszkeségére; Henney Árpád altábornagyra, Gergely Gyulára és még talán dr. Jancsusko Gáborra, a kevesek közül, akik túlélték az elmúlt évtizedeket és tanúi volt ennek a jelenetnek, velünk együtt, kik szenvedő alanya voltunk annak. A többiek mind bátran mentek a vesztőhelyre a Nemzetvezető előtt, vagy utána, többen közülük pedig Budapest védelmében estek el, hogy a “Hősök és Vértanúk Városa” ennek a züllő, apostata nyugati világnak a szemében “Cristograd” legyen, az istentagadás Sztálingrádjával szemben. És, hogy mi élők, szolgáljunk tovább megerősödött hittel az ősi gyökérből új, élettől duzzadó hajtással felfelé törő Magyar Nemzetet . . . * * * Az 1943. októberi Nagytanács alig félórája végétért. A Központ második emeletén, a Propaganda- és Sajtó-osztály egyik termében mi már a munkatársainkkal tárgyaltunk, amikor kopogtak az ajtón. Trucka testvér, a kapuőrség parancsnoka nyitott be: “A Pártvezető sürgősen kéri a Varga testvért a Munkarend irodájába . . .” A legfiatalabb osztályvezetője voltunk a Mozgalomnak, naponta jelentünk meg, ha rövid percekre is, a Pártvezető előtt, mint de. 10 órakor, amikor a napi politikai és katonai “tájékoztató” számára kaptuk a világ-térkép előtt, a Henney Árpád altábornagy által “megzászlózott” és Szálasi Ferenc által szavakba foglalt hadihelyzetekről a híranyagot; csütörtök délután pedig a félórás heti prop. és sajtó-referálások kimerítették azt, amit a Pártvezető részéről nekünk kapnunk kellett. Ritkán fordult elő az ilyen hirtelen “raport” . . . Rossz előérzéssel indultunk el, hiszen alig félórája voltunk utoljára a Pártvezető előtt. Az ő szigorúan beosztott napirendje nem ismert kivételeket, ha pedig mégis előfordult, az számunkra csak “baljós” lehetett . . . Ott álltunk Szálasi Ferenc előtt, a Munkarend termében. Körülötte a már előbb felsorolt párt“MEGHALT az Áruló” ■ funkcionáriusokon kívül az egész “mozgalmi vezérkar”, főleg a vidékiek, akik ilyenkor sorfalat szoktak állni, a Pártvezető távozása alkalmával, mert nem láthatták őt elég gyakran. Egy röpke helyzeti áttekintés után, Henney Árpád munkarend vezető íróasztala mellett, megláttuk az egymás hegyére-hátára felhalmozott, a mi osztályunk által “gondosan” becsomagolt propaganda-kötegeket ... A nagytanács előtt kerültek kiosztásra. Nyomban tisztába jöttünk a helyzet súlyosságával! — Kifogástalan magyarsággal, hasznos tartalommal, kitűnő papíron és lukszus fedőlappal ellátott német eredetű propaganda anyagról volt szó . . . Két brossuráról. “Tervgazdálkodás a Nemzetiszocialista Munkaállamban” volt az egyik címe, és “A nemzetiszocialista nőnevelés” volt a másiké. Egyetlen hivatkozás a könyvek német eredetére nem volt bennük. Sem írójuk, sem fordítójuk nevét nem tartalmazták a címlapok. Kiadójuk, nyomtatási helyük is ismeretlen volt. Az előzőleg már többször felajánlott “német testvéri segítséget” először fogadtuk el, mivel Pécsről nem érkeztek meg a mi csomagjaink . . . Amikor egy csukott teherautón megjöttek a brossurák és felkerültek a propaganda osztály egyik termébe, egy kötetet mindegyikből magunkhoz vettünk, hogy otthon, éjszakának idején, tüzetesen áttanulmányozzuk azokat, nincs-e bennük valamiféle német hivatkozás, mert akkor nem osztjuk ki az “ajándékot” . . . Nagyszerűeknek találtuk mindkettőt. Ezek után dr. Tatár Imre parasztszéktartónak juttattunk egyet belőlük, egyet pedig dr. Thoma Józsefnének, a Mozgalom Női Szervezetei vezetőjének, szak-elbírálás végett. Ugyanazt a véleményt nyilvánították, mint mi magunk. Hogy sikerült ilyen pompás köteteket “feketén” kinyomatnia a Propaganda Osztálynak, kérdezték mindketten? Csak akkor tudták meg a német eredetet . . . De csak erre vártunk. A Népszínház utca egyik nekünk dolgozó klissé-üzeméből rendeltünk egy általunk megrajzolt vaslemez “formát” a két fedőlap méreteinek megfelelően, a közepükön egy külön kisebb kerettel, melyben csak be kellett illeszteni a mi “magyarosító” klissénket: “Nyilaskeresztes Párt —Hungarista Mozgalom — Propaganda és Sajtó Osztály”. Ugyanazzal a betűtípussal és festékkel a “rányomások után” pontosan úgy néztek ki, mintha eredetiek lettek volna. Három nap alatt így sikerült pótolnunk a mi hiányzó pécsi csomagunkat . . . Azok tartalma természetesen más lesz, és nem a német papírgyártás fényűző papír-anyagából készülnek Pécset. Szálasi Ferenc előtt, az egyik íróasztalon, egy ilyen kibontott “pótcsomag” feküdt, a kezében pedig egyik kötetét tartotta a “mi” szerzeményünknek. — Mi ez, Varga testvér? — kérdezte már is erős indulattal. — Propaganda anyag, Pártvezető testvér — válaszoltuk nem a teljes meggyőződés hangján. — És honnan erednek? Valószínű a Német Birodalomból . . . Nyeltünk egyet . . . — Ezt te propaganda anyagnak nevezed? — Jobb kezével a megmarkolt kötetet teljes erővel, közvetlenül a fejünk mellett messze elhajította, úgy, hogy az mögöttünk zizegve nekivágódott a falnak, és csak a zajból megítélve, lapjaira szakadt szét. — A németek neked csinálják ezt a szemetet, hogy rászoktassanak az emlőikből való táplálkozásra. Gyalázat! — szemei lángoltak a kirobbanó haragtól, hangja pedig megsemmisítő pöröjképpen verte a dobhártyánkat. — Ok legszívesebben vennék, ha ez a jelenlegi szégyenletes kormányunk még a mi nemzeti jelvényeinket is betiltaná, mert akkor te, bizonyára a tőlük kapott horogkereszttekkel látnád el a gyanútlan szervezeteket . . . (Ez már “tájfun” volt, nem vihar . . .) És mi majdnem ártatlannak éreztük magunkat. Gondoltuk, itt az idő az ellentámadásra . . . — A propaganda osztály teljesen tehetetlen a cenzúra miatt. Még a havi Mozgalmi Közlönyt sem engedélyezik, amit pedig már két hónapja sürget a Pártvezető testvér. Teljes impotencia ma, a mi osztályunk helyzete. A szervezetek pedig propaganda anyagot követelnek — emeltük fel a hangunkat mi is, amennyire lelkierőnk ezt lehetővé tette az adott helyzetben. A Pártvezető tekintete ölésre való készséget árult el, ahogyan minket nézett . . . — De nem német, nem idegen propaganda anyagot sürgetnek tőled — kiáltotta még rettenetesebben. — Mi onnan vesszük a hozzánk hasonló érzelmű és értelmű propaganda anyagot, ha nekünk nincs, ahol találunk. Különösen, ha abban semmi idegen hivatkozás nincs — próbáltunk logikus indoklással enyhíteni a helyzeten. — Most csak ezt tudjuk adni a szervezeteknek, vagy semmit. — De éppen az ellenkezőjét értük el. — Hát akkor adjátok azt a “semmit”, de az a semmi legyen magyar! — és haragja végső határán egy irtózatos ökölcsapást mért az előtte fekvő, már szétbontott csomagra, úgy, hogy az szétrepült a szélrózsa minden irányába. — Ki ezzel a szeméttel! — tombolt, mint egy kitörő vulkán. — Juttattál már ebből valamit a szervezeteknek ezeken a csomagokon kívül? — Juttattunk, csukott dobozokban a postán keresztül. — Kérd vissza a szervezetektől azonnal mind. El kell égetni, vagy vissza kell adni az egészet. Nem tudhatjuk, hogyan néztünk ki mi, azokban a percekben, a pusztító forgószél kellős közepén, egyedül, de azok, akik Szálasi Ferenc pártvezető körül csoportosultak, mind falfehéren álltak, a jelenet rettenetes hatása alatt. Mi összeszedve mégegyszer, nagyon kevés épen maradt lelkierőnket, és “hattyúdalnak” szánva, még hozzáfűztük, de már kevés meggyőződéssel: — Két hónappal ezelőtt, szolgálati jegyekben kértem az ország összes szervezeteinek vezetőitől egy pontos kimutatást azokról a párttagjainkról, akik a Mozgalom szolgálatában börtön-büntetést, vagy internálást szenvedtek. Még csak kevés hiányzik az adatokból: ki, hol, miért és mennyi szabadságvesztést szenvedett és családjuk milyen sorsba került, a kenyérkereső apa, férj és fiú (sok esetben nőkről is volt szó) hiánya következtében. Eddig 1016 éves rabságról számoltak el a szervezetek, pontosan, részletesen. A mi nagyszerű népünk immár több, mint egy évezred rabsággal áldozott a Hungarizmus győzelméért. Sok család felbomlott az apa és a férj kényszerű távollétében. Ennek a nagy áldozatnak az árát 98%-ban a Propaganda Osztályok Fizették meg. Egyetlen “illegális” propaganda bélyeg ragasztásáért sokan fizetnek közülünk hat hónapos internálással. Mit tud a Propaganda Osztály tenni még többet, az adott helyzetben? A “A Nép” következő számában ... — nem folytathattuk tovább. A Pártvezető, miután haragtól izzó arccal tartott szemmel minket egy darabig, szörnyű felindultságában hirtelen megfordult és kíséretétől követve távozott. A termen való áthaladása közben nem mulasztva el, hogy jobb lábával belerúgjon az egyik törmelék-kötetbe. Mi ott maradtunk a megkövültén álló Henney Árpád és a falfehér Bolváry István magántitkár társaságában. Aztán egyedül, lassan összeszedtük a szemetet . . . Most érkezett el a pillanat, amit te megjósoltál, Árpád, szóltunk . . . (Egy alkalommal, esti hazafelé való sétánk alatt Henney Árpád altábornagy figyelmeztetett, hogy tartózkodjunk a nyílt ellentmondástól a Pártvezető előtt, amit olykor kötelességünknek tartottunk propaganda és sajtó-referálásaink alatt, csak “taktikai” kérdésekben megengedni magunknak és azt védtük — mert annak végrehajtásában a felelősség rajtunk nyugodott. A Pártvezető nem fog téged leváltani — mondotta Henney Árpád, egy ilyen “zajos” referálás után —, mert értékeli a munkádat, de a részletekben annyira ki tudodrőt hozni a sodrából, hogy egy elemi kitörése után, te magad fogod kérni a leváltásodat, amit pedig ő sem akarna...)
