Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1-2. szám
6. oldal «ItTVAKOfcT 1977 január—február hó Henney Árpáddal mély politikai barátság kötött össze bennünket. Mindketten a budai oldalon laktunk, így majdnem minden nap, esténként együtt gyalogoltunk a Margit hid budai hídfőjéig, megtárgyalva a nap eseményeit. Legtöbbször megvártuk egymást... De ezen a napon ő idő előtt távozott és ebből is megértettük, hogy bizonytalanná vált a mi további szerepünk a Prop. és Sajtó osztály élén. Ez szombaton történt. Vasárnap, a Virradat szerkesztőségében végzett kötelességeink után, otthon rendeztük osztályunk ügyeinek a legnagyobb részét, melyet előző este magunkkal vittünk, haza, mindenre felkészülve . . . Hétfőn reggel, 10 órakor, ismét programon kívül hívatott Szálasi Ferenc, miután szokásunk ellenére nem voltunk jelen a “katonai eligazításon” a térkép előtt, Henney Árpád szobájában. Belépésünk után Árpád intett, hogy a Pártvezető testvérnél van valaki, várnunk kell és kérdezte alig mosolyogva: “Jobban vagy?” — Rosszabbul vagyok — feleltem. — Aki vissza fogja kérni a szervezetektől a “nemzethűtlen propaganda anyagot” az nem én leszek, hanem az utódom. Neki kell közölnie a szolgálati jegyeken, hogy aki azokat postáztatta, az egy mihaszna, ostoba és hűtlenségre hajlamos szégyene a Mozgalomnak. — Ezt nem mondta a Pártvezető — igazított helyre Henney Árpád. — De ez volt az értelme — erősítettük meg. Vájná Gábor képviselő távozása után, a Pártvezető intett a nyitott ajtóból, hogy lépjünk be. Egy nem éppen barátságos kéznyújtás után szólott: “Akarom látni a kimutatásodat a ‘börtönösökről’.” Vissza kellett mennünk a munkatermünkbe, hogy magunkkal hozzuk a vastag dossziét. Leülve a tárgyalószoba kerékasztalához, belemerült annak tanulmányozásába, anélkül, hogy hellyel kínált volna meg bennünket. Teljesen a “megbélyegzés” érzése hatott át minket. Az általa tanulmányozott köteg két részből állt: a már kitöltött szabadságvesztések kimutatásából és a kitöltés alattiakból. Az első lista vezetője ő maga volt, Szálasi Ferenc, két éves letöltött fegyházzal, a második dr. Málnási Ödön, a “A Magyar Nemzet Őszinte Története” c. nagy munkája miatt, míg a harmadikok mi magunk voltunk, az 1938. márc. 15-i operaházi tüntetés megszervezése miatt, a diplomáciai testület jelenlétében, szintén két esztendős letöltött fogsággal, és így tovább . . . — Majd vissza adom neked ezt a csütörtöki referálásod alkalmával — vetette oda nekünk a Pártvezető. Észrevéve, hogy állunk, akkor kínált meg hellyel. Aztán hosszan, keményen nézve a szemeinkbe, megszólalt: — Te gyakran befejezett tények elé állítasz engem, Ezt a német anyagot is, előzőleg megmutattad Tatár Imre és Thoma Józsefné testvéreknek, de nekem nem . . . Miért tetted ezt? Rajtunk volt a sor a válasszal. Szemrebbenés nélkül, szintén a szemébe nézve feleltük: — Mert tudtam, hogy a Pártvezető testvér azokat visszautasítaná. De nekem valamire szükségem volt a szervezetek részére, mert Pécsről nem érkeztek meg az ottani, velünk együtt érző törvényszéki elnök által engedélyezett, de a politikai rendőrség által állandóan zavart, pécsi nyomdában is nyomtatott röpcédulák és körlevelek. Egyébként kis jelentőséget tulajdonítottam ennek a két, német eredetű brossurának, mert nem a mi Mozgalmunk szüleményei. Szálasi Ferenc lassan ingatva a fejét szólalt meg: — Hát ez valóban te vagy, Varga testvér. Kis jelentőségű dolognak nagy körültekintéssel adni meg a látszatot. Te ezt a német pótanyagot magyarosítottad. Külön klisséket készítettél ebből a célból ... — aztán felállt. Mozdulatát mi is követtük. — Többé ide idegen nyomtatvány nem jön be! Megértetted? — Megértettem, Pártvezető testvér. — És ezután önkezdeményező dühödet kizárólag magyar vonalon engeded a szabadjára. Úgy lesz? — Úgy lesz, Pártvezető testvér — válaszoltam zavartan. — Ebből a börtönös kimutatásból pedig ne vezércikket, hanem könyvet írj: “Ezer éves rabság a népi Magyarországért” címmel. — Majd folytatta: Én sohasem tettem szemrehányást neked, propaganda anyagok hiánya miatt. Maradjon úgy minden, ahogyan eddig volt. A napi tájékoztatások, hétvégi vidéki utazások és a heti mozgalmi oldal teljesen elegendő ... És emlékezz az előbbi ígéreteidre. — Jobb karját enyhén a mozgalmi közöntésre lendítve, búcsúzott tőlünk: Az Isten áldása! — a szokásos “Kitartás” helyett. Olykor így szokott köszönteni egyeseket. Hangjában azonban, most már valami meleg rezgés-árnyalat vegyült. Kezet nyújtva nyitotta ki előttünk az ajtót, hogy a következő párttagot fogadja. Henney Árpád halkan tudakolta: “Mi van Pista?” Válaszra nyitottuk a szánkat, de aztán, pillanatnyi gondolkodás után így feleltünk leplezett megrendüléssel: “Áldjon vagy verjen a sors keze, itt élned és meghalnod kell.” A folyosókon át haladva a lépcsőház felé és végig a már megszokott úton, rájöttünk, hogy rögtönözve sikerült meghatároznunk a Himnusz két sorával azt, ami bennünk felgyülemlett mozgalmi éveink alatt és a politikai fogságban, a Pártvezető személye iránti fogalom-komplekszumunk mélyén: Szálasi Ferenc azok számára, akik őt valóban ismerték — maga volt Magyarország. * * * A Courrier de Génévé fotóriportere, aki csak 6 lépésre volt tőle, a kivégzése perceiben, leírja azt a méltóságot és bátorságot, mellyel a Nemzetvezető életét adta a bitófán, Isten Fiának, az Universum Hercegének méltó követőjeképpen. A hóhér, utolsó gyilkos mozdulataképpen, egy brutális rántással eltörte Szálasi Ferenc nemzetvezető nyakcsigolyáját, ami által Magyarország jelen századának a legnemesebb, legtisztábban gondolkozó és legbátrabb feje jobbra billent ... A gyűlölet-ordítás, a rikácsolva nyálzó csőcselék körülötte ugyanaz volt, mint az ő Vezére halálakor még a Lithostrotos előtt, két évezrede. A pribékfelcser felszakította a testét fedő inget és a már addig sokszor és jól begyakorolt mozdulattal Szálasi Ferenc szíve fölé tette a fülét: “Meghalt az áruló!” — hörögte rekedt diadallal, miközben az említett svájci újságíró az eget érezte magára zuhanni az ablakokból, a Fogház tetejéről és a kivégzési tömött udvarból egyszerre felbugyborékoló pokoli hangzavar felszabadulásának hatása következtében. “Meghalt az áruló!” A hősök és vértanúk városa Budapest, ezen a napon inkább, mint máskor, a Vörös Oroszország zászlóinak az erdeitől lett elrondítva ... A kivégzések helyén is a “sarlós és kalapácsos” vörös jelvények és zászlók uralkodtak. És ott függött az Ember, félrebillent fejjel, elpattant csigolyával a bitófán . . . Úgy halt meg, ahogy élt és úgy élt, ahogy meghalt — bátran, a legigazabb magyar férfiként, kinek érzelmi, szellemi és akarati mélysége túlhaladta századának minden magyarjáét. * * * Köszönjük a hitet, amit kaptunk tőled, Szálasi Ferenc. Köszönjük a kemény helyreigazításokat és köszönjük az áldásokat. Köszönjük a nemzethűségre való kioktatásaidat. Köszönünk mindent. Köszönjük a bátor mártír-halálodat, mert még ezzel is szolgálatot tettél a Nemzetednek. Nyugaton, a kivégzésedről vetített híradó-filmek alatt ilyen felkiáltások hangzottak el: “Avec tant de dignité et de courage, seulement un juste est capable de mourir.” (“Ennyi méltósággal és bátorsággal csak egy ‘igaz’ tud meghalni . . .”) Ezért nem tudunk mi megállni, hős Nemzetvezetőnk. Tovább kell mennünk és akarunk tovább menni, az általad megszabott úton. VARGA ISTVÁN MEGJELENT Yves de Daru var: “LE DESTIN DRAMATIQUE DE LA HONGRIE—TRIANON OUA LA HONGRIE ÉCARTELEÉ” (Albatros, Paris 1971) című felbecsülhetetlen értékű munkájának magyar fordítása: “Trianon 1920. június 4 — A Feldarabolt Magyarország” címmel. A könyv megrendelhető a kiadónál: _ , , Balogh József Ch-6000 Luzern 5, Postfach 19, Switzerland BRAZÍLIAI MOZAIK Az itteni magyar nemzeti emigráció nagy vesztességgel zárta le az elmúlt évet. Meri Zoltán v. m. kir. őrnagy október 22-én hirtelen halállal távozott közülünk. O volt itt a nemzeti sajtó adminisztrátora. Az ő kezébe futott össze az ossz-emigráció minden sajtó ügye, szervezési szempontból. És példás rendben ment minden. Két nagyszerű fia, Elemér és Zoltán a Nemzetes Asszonnyal nagy értékű együttest alkottak a nemzeti ügyért harcoló apa és férj munkájában. Lakása egy meghitt, vendégszerető találkozó helye volt a tovább harcoló emigrációnak. A szumir-magyar azonosság ügyét karolta fel a leglelkesebben, mert annak teljes kibontakozásában otthon és itt kint, az emigrációban látta a biztosítását annak, az új generációnkat illetőleg, hogy az ifjú nemzedék látni, hinni és hirdetni fogja tovább — érdemes magyarnak lenni és magyarnak megmaradni. Utolsó szavaiban is égett a teljesen nemzetéért élő férfi mindig előre, a következő lépésre gondoló aggodalma . . . Arra kérte a mentőautóban mellette ülő és remegő, rossz előérzettel küzdő feleségét, hogy mondja meg az orvosoknak — neki holnap okvetlenül részt kell vennie az 1956-os kommunista ellenes nemzeti felkelés ibirapuérai megünneplésén. A kolónia csak ott tudta meg a szomorú hírt... Órákon át felhőszakadás locsolta Sao Paulót a mi Zoltánunk temetésének a napján. Oly hirtelen jött minden, hogy porig súlytott felesége és csak nehézségekkel előkerített két fia (az egyiket, külföldre induló fiatalabb fiát a már induló repülőgépről kellett leszedni), alig tudták leértesíteni a legközelebbi barátokat a szomorú hírről. Itt, Brazíliában 24 óra alatt temetik az elhunytakat. Bizony sokszor megesik, hogy a legjobb barát, már csak a temetés után tud kimenni a nagyrabecsült és szeretett elhunyt sírjához, hogy legmélyebb kegyelettel adózzon . . . Meri Zoltán személyének a varázsa itt, Sao Pauloban a temetése napján fénylett a legjobban. Az órákon át zuhogó eső ellenére annyi honfitárs kísérte őt utolsó útjára, mint az 56-os emlékünnep közönségének a fele . . . Pedig akkor még nem esett az eső. Mivel Meri Zoltán és családja egyetlen magyar acél-tömböt alkotott mindig, érzelemben és felfogásban — egyöntetűen döntötték el: Mivel Jézus-hitű pap még nincs Braziliában, pap nélkül lesz megtartva a temetés. Csupán a Magyar Hit itteni lelki köre beszél és imádkozik az ő földi maradványai felett. Mindazonáltal a M. Kir. Honvédség volt tagjai nevében külön mondott mély érzelemtől áthatott beszédet vitéz Vörös Károly, követve a M. Kir. Csendőrség nevében Müller Antaltól és Mohalyi Bélától, mint az M.H.B.K. képviselője. A Himnusz éneklése alatt, a koporsót addig takaró hazai csendőr zászló úgy, vízszintesen összehajtatott és a jelenlévő férfiak merev vigyázzállása közben brazil földbe került a mi nagyrabecsült és szeretett Meri Zoltánunk holtteste. Lelke pedig elröppent a Hadak Útján Magyarország fölé, egy utolsó feszes tiszteletadásra, mielőtt tovább szállt volna a dicsőséges magyar évezredek mesgyéjén vissza a nagy Égi Sorakozóra, azok közé, akik hosszú évezredeken át bátran, hűségesen és értékesen szolgálták az Emberiség történelmének legnemesebb, de eddig legjobban megkárosított népét, a magyart. * * * Brazíliában, mintegy húsz évvel ezelőtt, a Record Radio leadóállomások hullámhosszain előttünk ismeretlen forrásból értesült, idevaló kollégiumi tanár előadássorozatokban dicsérte a magyar nép legszebb szokásait a Duna-Medencében; a karácsonyi betlehemeseket, a húsvéti piros tojást, a locsolást és legfőképpen azt a szokást, hogy a gyerekek minden ismeretlen férfit “bácsinak” szólítanak és minden nőt “néninek”. Egy alkalommal, amikor a Record televízióban beszéltünk a magyar problémákról, ez a brazil tanár a jelenésünk végén felkeresett minket a leadóteremben és bővebb adatokat kért tőlünk a “bácsizás” ügyében. Mi fékezésre intettük őt, megmagyarázva őt, megmagyarázva neki, a mi rendkívül gazdag nyelvünk “nüanszait”, ami a portugál nyelvben nem létezik. Megmagyaráztuk neki, mi a magyarban a “bácsi”, a “nagybácsi” és mi a “bátya”. A portugál nyelvben csak “tio” van, azaz nagybácsi, aki viszont az édesanyának, vagy apának a fiú testvére. Tehát, ha egy magyar gyermek ismeretlen embert nevez “bácsinak” az nem jelenti azt, hogy szülei fiú testvérét látja az illetőben. De ha portugál (brazil) nyelven egy gyermek “tio”-nak kezd nevezni minden először látott ismeretlen férfit, a frazsologiában “rokonná” lépteti elő ... A kocka azonban már el van vetve . . . Most már általános egész Brazíliában a “tio”-zás. Ha az ember betér egy “bar”-ba, futó “cafézinho”-t lenyelni, morc arcot kell vágnia, kifejezetten barátságtalant, mert különben a “gorjéta” (borravaló) otthagyása alkalmával a rosszul borotvált fekete pincér egy “obrigado tio” (köszönöm nagybátyáméinál nyugtázza. A brazil füleknek ez majdnem “kedvesnek”, hízelgőnek hangzik. Azonban testvériség ide, testvériség oda, mégsem akarunk minden “négo”-nak a nagybátyja lenni . . . V. I.
