Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-05-01 / 5. szám
/ Szocializmust - magyar módra! «ItTVAKÖfeT A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA XVI. évfolyam, 5. szám 1977. MÁJUS HÓ Ára: 85 cent DR. LELBACH ANTAL: “A MAGYARSÁG SORSA RÉSZBEN ATTÓL FÜGG, HOGY A FELISMERÉS FÉNYE MENNYIRE HATJA ÁT AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN ÉLŐ MAGYAR VEZETŐKET Mai előadásommal két évfordulóra szeretném a hallgatóságot emlékeztetni. A korfui megegyezésre, amelyen a horvát és szerbség vezéregyéniségei Trumbic és Pasic a jövendő Jugoszlávia alapjait fektették le, és az 1947-es párizsi második béke parancs 30. évfordulójára. Hogy tiszta képet nyújtsak a magyar—horvát kapcsolatok kialakulásáról vissza kell mennem a francia forradalom hatása alatt kialakult eszményekig. Ezen eszmék nyomán kialakult nacionalizmus bontotta meg a magyar és horvát nemzet sorsközösségét. Egy új horvát mondva-csinált mozgalom alakult Gáj Lajos vezetésével, aki mint a pesti egyetem hallgatója érintkezésbe lépett Kollár Jánossal a cseh költővel, a modern pánszlávizmus atyjával. Gáj Kollár tanításait a délszlávságra alkalmazta és felállította az Illyrizmus elméletét, miszerint ők — a délszlávok — azon Illyrek leszármazottjai, akik a római uralom előtt a mai délszláv területen hatalmas birodalmat alkottak. Ez a mozgalom egy nagy szláv birodalomba kívánta egyesíteni valamenynyi délszláv népet. Ez a politikai cél megnyerte a horvátság túlnyomó részét, azt remélve, hogy ezáltal kiszoríthatják a magyar befolyást Horvátországból. így az Illyrizmus a császári reakciót segítette győzelemre minden konzekvenciájával. Az Illyrizmus összeomlása után a vezetés Strosmajer Djakovoi püspökre hárult, aki a délszláv egység nagyfokú propagátora és szószólója lett. Amíg a horvátoknál a délszláv gondolat kristályozódott ki, addig a szerbek a nagy-szerb eszme megvalósítására törekedtek. A horvátok a szerbeket az Illyr ideológia alapján bírálták el és azt remélték, hogy miután a nagy-szerb és a délszláv területi igények fedik egymást az ellentétek nem lesznek kiegyenlíthetetlenek. így jött létre 1917 július 20-án a korfui deklaráció, amely minden szerbet, horvátot, szlovént a Karagjorgevicek jogara alatt egy államba egyesítette, tehát egy délszláv egység lett, de szerb hegemónia alatt. A szerbek azonban egy nagy Szerbiáért harcoltak a világháborúban és nem három délszláv nemzet közösségén felállított Jugoszláviáért, így Jugoszlávia álarcában diadalra jutott a nagy-szerb eszme. Sajnos, részben a magyar államférfiak tájékozatlansága, érdeklődésnélkülisége és türelmes elnézése folytán. Hogy csak egy példát említsek, a Monarchia egyik legnagyobb államférfijának, gróf Tisza Istvánnak horvát szakértője a horvátországi szerb Pribicevic volt, aki a horvát Sabor ülésen nyíltan kijelentette, hogy számára a belgrádi politika a mérvadó. A délszláv eszme nagyon alkalmas volt a horvát nemzeti öntudat elaltatására. A szerbek byzánci módon előmozdították a horvátok jugoszlávizálódását annélkül, hogy szerbségükből hajlandók lettek volna csak valamit is feláldozni. így lett a délszláv eszme a nagy szerb eszme eszköze. Köztudomású volt, hogy soha egy őszinte szerb magát jugoszlávnak nem vallotta. A kijózanodás horvát részről Jugoszlávia megalakulása után egyhamar bekövetkezett, amidőn a szerb megszálló csapatok Pribicevic Svetozár sugalmazására mint rendfenntartó elemek megszállták Horvátországot a délszláv álarcba bújt szerb imperializmus győzelmének eredményeképpen. Ezek után jelentette ki Trumbic a korfui horvát delegáció vezére: “szeretném ha hazám megbocsájtana nekem: nem láthattam előre tévedésem következményeit”. * * * Hogy korképet adjak az 1947-es párizsi békediktátumok lényegéről, erkölcsi niveaujáról, néhány gondolatmenetet szeretnék kifejteni, rámutatva a történelmi összefüggésekre, kölcsönhatásokról és az ebből eredő tanulságok levonására. Nemzetek és népek földi sorsa többek között államférfiai jó vagy rossz vezetésén múlik. Azok az államférfiak, akik értenek a politikához, azok boldoggá tehetik népeiket, akik nem — szerencsétlenné; ugyanez vonatkozik az emigrációban élő magyar vezetőkre. A politikában a jövő felismerése a döntő, mert a változó hatalmi lehetőségek új magatartást kívánnak minden politikustól. Aki régi fogalmakkal gondolkozik, az elavult méretekkel mér. Példa erre Clenenceau és F. D. Roosevelt, akik — mi győztünk, miénk a bosszú — alapon egyrészt korszerűtlen országokat létesítettek, úgy az első mint a második béke diktátumokkal, és erkölcsi hanyatlást világszerte. Elérték, hogy keletről a barbarizmus Európa szívéig tolódjon előre, nyugatról pedig egy elfajzott demokrácia. A nemzetközi jog megszűnt, ami volt, azt kivégezték a nürnbergi per hóhér-kötelével, amikor yaltai szellemben keresztülvitték a Manhattan —Kremlin-tengely világuralmi rendezését. így jutottunk el odáig, hogy amit valaha bűnnek neveztek ez ma erénynek számít, amit egykor halállal büntettek ma egy heti felfüggesztett elzárással büntetnek. Ez a szellem termelte ki a profitra éhes kapitalizmust, a zsaroló munkás szakszervezeteket, a kabaré-szerű bíráskodást, a katonai és állami titkok eladását és büntetlen kifecsegését, a közérdeket nem ismerő politikusokat, a megfékezhetetlen gangszterizmust, a sajtószabadság leple alatt romboló legsötétebb jungle-intézményt, a modern sajtót és médiát, a közvélemény tudatos félrevezetésére. Hazánkban a lelket a szellemiséget kiforgatták, az erkölcsi süllyedést és az alkoholizmust a nemzeti érzés hanyatlását idézték elő és nem utolsó sorban hazánk kétharmad része lehasításának szentesítését. így jutalmazta Roosevelt “a népek szabadságának pártfogója” más népek területéből a terjeszkedésre vágyó Szovjetuniót és a vörös mezbe öltözött utódállamokat. Ilyen körülmények mellett könnyű a szovjetnek megvesztegetéssel, fizetett ügynökök beszervezésével és a szuronyok erejével célját elérni. A szovjet kommunista köpenyegében azonban az imperialista Oroszország bújik meg — küzdelem a világhatalomért alapon. Dr. Kissinger az oroszokkal együtt akarta a Bronx —Kremlin tengelyt még mélyebben összhangba hozni, hogy egy világkormány alakításával a világgazdaságát uralhassák. Sajnos a jelen irányzat változatlan. De veszélyben van a Nyugat nem csak a külső hatások következtében, hanem belső erkölcsi romlás folytán is. Nem láthatunk a jövőbe, de a kommunizmus 60 éves fennállása óta nem úgy néz ki, hogy ez a politikai irányzat alkalmas lenne, hogy egy új irányt adjon az emberiségnek, főleg miután a szovjet mindinkább egy bureaucratikus hierarchiára támaszkodik és nem a népek megbékélésének a letétteményezője, mint ahogy azt Marx és Engels előre látta és prédikálta. Sem Washingtonban sem a Kremlinben nem jöttek még rá arra, hogy egy világbirodalom megszervezésére és fenntartására a katonai erő nem elegendő, ez csak ideig-óráig lehetséges. Utóbbi elérésére az ember legmagasabb fokú szociális és erkölcsi tevékenységére van szükség, amivel ezek a hatalmak nem rendelkeznek, miután ma a politikai genszterek és törpék korát éljük, akik csak a bomlasztó csírákat képesek termelni. Szomorú, hogy éppen most, amikor a második ipari forradalom idejét éljük a tudomány fejlesztése nem az emberiség előmenetelére, hanem annak megsemmisítésére, vagy legalább is elkorcsosodására irányul. Ennek tudatában kell értékelnünk az államok élet-jelenségeit. Emigrációnk ifjabb nemzedékének feladata lesz, hogy a szenvedő magyarságból a határokon onnan és túl, újra tett er ős, szabad magyarok legyenek. Ehhez azonban szükséges, hogy megtanulják és gyakorolják a modern szellemi fegyverfogás mesterségét, szem előtt tartva, hogy Közép-Európa soknemzetű tájain az utolsó században minden nyugat felől jövő rendezés rosszul sikerült, mert a nagyhatalmak rövidlátóan kaszabolták szét az európai egyensúlyt tartó Osztrák—Magyar Birodalmat. Nem a táj és az ésszerű rendezés, hanem a féktelen gyűlölet és a kapzsiság érvényesült. Ma ott tartunk, hogy a kisebb nemzetek erőDömötör Ákos: MER T ŐK A NEMZET. . . Nem a Don partján nyugszanak ők jeltelen sáros hant alatt: az erdélyi havas fenyők közt: s hol a Tisza lustán szalad. Nem is a pesti romok alatt, névtelenül, áldott csendben. Örökre élnek, ők, a holtak, éledő magyar szívekben. Az újszülöttek sírásában, fiuk első lépésében, lányok első kacagásában, büszkén, hősen, szent merészen! Az ifjú izmok ropogását haló sóhajuk feszíti, ők a vének nagy bölcsessége, papként szólnak hittel hinni! Mert ők a mindég megújuló, verhetetlen örök magyar! Ok az akarat, tett s az álom, mely új jövőt készít s akar! Mert ők a nemzet, ők az ország, egy nemzet szentelt álmai! S mi élők nem lehetünk mások-, a holtak szerény árnyai! szakos felszívódása a névtelen tömegekbe a keleti moloch célja, nyugat szentesítésével. Mi ebből a mentség, a kiút? Erre kellene együttesen gondolni és cselekedni. Szerintem, miután Peking és Moszkva között egy óriási szakadék áll fenn, ami áthidalhatatlan, az ellenségünk ellenségével kell szövetkeznünk és ezt végre már fel kell ismernünk és ennek megfelelően cselekednünk. A magyarság sorsa részben attól függ, hogy a felismerés fénye mennyire hatja át az Egyesült Államokban élő magyar vezetőket. Ha ez egyhamar nem valósul meg, akkor ellenségeink fogják a történelem színpadán népünk jövője előtt a függönyt leereszteni. * * * (Elhangzott a DFT 1977. április 17-i közgyűlésén.)
