Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1-2. szám
1977 január—február hó «imAKOfcf 13. oldal VARGA ISTVÁN: NEMZETI ÜGY Az eset még 1958-ban történt. Több, mint egy évig nem látogattuk a Sao Paulo-i Magyar Klubbot, kerültük a baráti kapcsolatokat is, megszűntettük még a levelezést is. Egy dermedt letargia követte azt a kíméletlen hajszát, mely az 1956-os otthoni események alatt kezdődött és addig tartott, amíg a magyar ügyet le nem vették a New York-i nemzetközi kaszinó napirendjéről, végképpen. Azt hittük, még mindig nagyon keveset adtunk akkor, amikor a délelőtti óráktól sokszor késő éjszakákig naponta, gyakran hat-hét sajtó, rádió és televíziós szerepléssel és cikkel, mindig más és más szemszögből tártuk a brazil közvélemény elé a mi nemzeti ügyünk komplekszumát. Otthon ugyanakkor vérrel és élettel adóztak, a világ tétlen ámulatától kísérve, az ország szabadságáért. Az idő és pénzáldozat ehhez képest semmi volt. Ha addig nem is, de mi emigráns magyarok legalább akkor, itt Nyugaton, kiszélesíthettük politikai horizontunkat ... A nemzeti érzelgőség, idealizmus, argumentum semmit sem ér addig, amíg a cselekmények csupán szellemi síkon mozognak. Csak akkor lehet pozitív értékeket kovácsolni a sok elfecsérelt szóból, ha azokat kemény tettek is követik. De akkor ki kell zökkenni a polgári gondolatvilágból. Amíg mi itt, Brazíliában és reméljük másutt is, minden más érdeket félretéve, legalább annyival akartunk hozzájárulni a magyar ügy szolgálatához, hogy a minket befogadó országok közvéleményét formáltuk át képességeink szerint a mi oldalunkra, addig az Egyesült Államok főmegbízottjai egy diplomáciai “madárijesztőt” kovácsoltak a mi nemzeti tragédiánkból, melyet hol előhúztak a fiókból, hol visszahelyezték oda, aszerint, hogy az ő érdekeiknek ez megfelelt a szovjet főmegbízottak sakkbantartására. Ezekben a merkantil fogásokban a magyar ügy természetesen csak eszköz maradt, nem cél. A New York i palota egy “tűzijátékban” való pulverizálásának az árát első sorban az emigrációnak kellett volna megszenvednie, de ma a “magyar ügy” a világ előtt nem úgy állana, mint egy “kegyeletes és sajnálatos” epizód, hanem “nyugtalanító és mindig hidegleléssel járó” memento a népek lelkiismerete számára, mely tünetet előbb, vagy utóbb ki kell küszöbölni, mert addig nyugalom nem lesz, amig az kísért. Az összefogó történelmi munka adat-nyomozásai közben, melyet már hosszú évek során folytatunk, félreérthetetlenül rajzolódik ki előttünk a kétségbeejtő tény: a Magyar Nemzet egyre jobban halad történelmi fényének a kialvása felé. Katasztrofálisan megszoktuk az ártatlan áldozati bárány szerepét, ha előadjuk nemzeti problémáinkat a világ előtt, szinte tetszelgünk magunknak a “panaszkodó” szerepében. Könynyen veszítünk akkor, ha közvetlenül utána dicsekedhetünk az “erkölcsi győzelem” agyalágyult érdemeivel. Olyan alacsonyra süllyedtünk nemzeti vitalitásunk kiértékelésében, hogy grog Apponyi Albertet “a nemzet nagy ügyvédjének” tituláljuk még itt, az emigrációban is. Attól eltekintve, hogy Apponyi Albert és családja eredeténél fogva a lehető legtisztább magyar “rebellis” múltra néz vissza és maga gróf Apponyi Albert nyugodtan nevezhette volna magát Nádorfehérvár grófjának, mert egyik őse (Pécz) a híres toronyban veszítette el félkarját és hősi helytállásáért Hunyadi János kormányzótól ott kapta a “grófi” rangot és birtokokat — a trianoni katasztrófát megelőző Quay d’Orsay-i majdnem négy órás beszédében egyetlen magyar falut nem tudott visszaszerezni az országnak. Ha nem untatta volna halálra a legyőzhetetlen akaraterejével és villogó intelligenciájával ott diktátorként trónoló George Clemenceau-t a franciául, angolul és olaszul, mindig ugyanazt ismétlő előadásával, tele statisztikai adatokkal, hanem összekapcsolta volna az ő saját őseinek történelmi érdemeit a mi nemzetünkével olyan “ítélő bírákkal” szemben, kik cipész, gyógyszerész és szövetkereskedő családokból kerültek az országaik élére és mindezt betetézve egy erélyes lendülettel az egész előtte fekvő paksamétát az elnöki asztalnál helyet foglaló Clémenseauhoz vágta volna, akkor bármennyire is bizarrnak hangzik, abszurdumnak, sokat tudott volna változtatni a helyzeten. A palotaőrök lefogták volna, a magyar delegációt, melynek névsora roskadt a “grófi” nevektől (téves felfogás szerint ugyanis akkor még csak arisztokraták voltak méltók képviselni a nemzetet külföldön), Apponyival az élen a rendőrprefekturára került volna, de maga Clemenceau, első kitörő dühe után azt kezdte volna magában fontolgatni — ennek az őrült magyar grófnak valamiben nagyon igaza lehet, hogy tiszteletre méltó fehér szakálla és általában kitűnő megjelenése ellenére ilyen mértékben kivetkőzött önmagából... fő lesz egy kissé jobban utána nézni a magyar ügynek . . . Erlanger a “rettenetes karakterű” Clémenceauról írt biográfiájában megemlíti például a sok között az esetet, amikor mint belügyminiszter, George Clémenceau a kabinettjében (a parlament) fogadja département Eure prefetjét (főispán). A megyefőnök jól tudja kivel áll szemben, alig tudja türtőztetni remegését, nagy tisztelettel, szónoki fogásokkal fűszerezve próbálja előadni megyéje rossz anyagi helyzetét... A “Tigris” fel sem néz iratai tanulmányozásából. Egyszerre aztán elfutja a méreg, két öklét az íróasztal fedelére ejtve hördül fel: “Hülye. Hát azt hiszi, hogy én a maga süket makogását hallgatni vagyok itt? Én negyvennégy milliós nemzet ügyét intézem tizennyolc órán át minden nap. Takarodjon ki innen és adja be írásban makogni valóit . . .” Az erkölcsi arculcsapás a jércéból egy támadó kakast varázsolt pillanatok alatt, írja Erlanger. “Hát idehallgasson arrogáns öreg — ordította magából kikelve a megalázott prefet. A megyémet jégeső, árvíz és tűzvészek sorozata súlytja már két hónap óta. Szükségem van . . . Elég! — rikkantotta Clémenceau. Calamité publique! Titkár, kísérje át ezt az embert a minisztériumba és utaltasson ki a számára gyorssegélyként ötvenezer frankot. Maga pedig, fordult a megrökönyödött prefet-hoz, adja be írásban pontos adatait a közkárokról. Majd utána nézünk, mit tudunk még adni. Máskor fogja rövidebbre a mondanivalóját. Minden időfecsérlés hazaárulással egyenlő ebben az országban. ” Nemzeti sajtónk annak idején dicsekedve emelte ki azt a nagy kultúrfölényt, mellyel Apponyi a magyar ügyet képviselte a Quay d’Orsay óratermében. Három nyelven beszélt úgy, mintha saját anyanyelvén mondta volna el .. . Csak egy lecsúszó nemzet közfelfogása szülhetett ilyen sületlenséget. Tudott dolog, hogy Clémenceaun kívül Lloyd George és Orsini is perfekt beszéltek franciául. Apponyi egy tudálékos öreg szerepét játszotta ott, ahol harcolnia kellett volna. És főleg Clémenceau idegeivel játszott . . . De Apponyi nyelvtudása tüneményes volt. Azonban egyetlen falut sem hozott vissza a csonka országba. Ilyen nagy védőügyvédje volt ő Magyarországnak ... A letűnő napóleoni Francia Birodalomnak is volt ilyen sületlen epizódja. A Berezina után Párizsba indított futár híre: “A Grande Atmée megsemmisült, de a Császári Őfelsége kitűnő egészségnek örvend.” Apponyi Albertnek úgy kellett volna helytállnia, ahogyan Legg őse a Tatár-hágóban állt ellen Szubotájnak, Róbert őse Nándorfejérvárott és Viktor őse Budavár falait hágta meg, mint Thököly hős, luteránus volt tisztje, a Petneházy különítményben. De az Apponyi család “aulikus” ösvényre lépett, ők már “európóerek” akartak lenni, a hosszú bécsi levegőváltozás következtében. A rebelliség nem fizetődött ki . . . így is parentálta őt el, mármint Apponyi Albertet annak idején, Édouard Herriot, a Népszövetség akkori elnöke: “A jólnevelt európai diplomata típus megtestesítője volt.” A már említett négyórás Quay d’Orsay sikertelen nyelvvirtuozitás után a Clémenceau jobbján ülő Lloyd George ezekkel a szavakkal fordult a “le Kalmuk”-hoz (Clémenceau egyik gúnyneve ez volt a francia politikai életben, kifejezetten turáni arcvonásai miatt. Az Academie Francaise egyik akkori antropológusa adta neki ezt a gúnynevet, mely aztán végig kísérte az élete befejezéséig. A hun-magyar betörések késői atavisztikus utópéldányának nevezte ez az antropológus őt. Úgy is harcolt, mint egy igazi turáni, de sajnos nem Magyarországért, hanem Franciaországért.): “Ki ez a jó öreg ember?” “Un certain comte hon grois” — “egy bizonyos magyar gróf’, válaszolta franciául az angolul feltett kérdésre, miközben aktáira hajolva próbálta kibetűzni Apponyi nevét. Az angol miniszterelnöknek így kellett volna kérdeznie, ha Apponyi Albert őseihez méltóan állta volna meg a helyét ott, a tárgyalóteremben: “Ki ez a rettenetes öreg?” Nem így kellett volna harcolnia Apponyinak a nemzetéért, ha annak méltó védőügyvédje akart volna lenni. És gróf Teleki Pálnak, aki tagja volt a magyar delegációnak, akkor kellett volna öngyilkosnak lennie, a lehető legdrámaibb módon, ha már a sorsa így volt meghatározva, nem pedig egy máig is érthetetlen magyar—jugoszláv örök barátsági szerződésért, melyről a magyar irodalom akkori “duvadja”, a nagy Szabó Dezső így írt heti naplójában: “Ma ünnepük a Várban a magyar—jugoszláv örök barátsági szerződés aláírását. Kérdezheted, és Bácska, Bánát? Semmi. Csak egy kis szerb várost ígértek Belgrádban oda. De annak is csak az egyik felét . . . Ennek a városnak a neve pedig . . . Goszpies.” Trianon és ami azóta történt a napjainkig, nem a mi nemzetünk lecsúszását jelenti történelmi pályáján, hanem az úgynevezett “történelmi osztályét”, melynek soha többé a magyar közéletben szerepe nem lehet (legfeljebb csak a kultúréletben erős “cenzúrával”), mert hasznossági lecsúszásban majdnem magával rántotta magát, a nemzetet. A Berezina után történt francia futár-hír sem jelentette Montesquieu nemzetének a hanyatlását, hanem csak egy rendszerét, mely dekadenciából a szellem frissessége által szervezeti újjászületés indult meg, több közbeeső nemzeti baleset elmúltával. Az 1956-os események és az utána következő még közel egy esztendős szellemi hajsza, a magyar ügy további napirenden való tartása érdekében, legalábbis itt Brazíliában, annyira igénybe vett bennünket, hogy egy huzamosabb visszavonulás után, csak 1958 derekán kerestük fel egy alkalommal, az akkor a város központjában működő Magyar Klub éttermét, egy rövid ebédre ... És akkor asztalunkhoz jött az egyetlen honfitárs és barát, aki félig-meddig “cenzorként” kísért minket többször szabad, ahogy itt mondják "vivő" televíziós, rádió és sajtó programjaink alkalmából, nehogy mindig egyedül jelenjen meg a magyar “portavez” a stúdiókba, nemzete ügyének képviseletében. Az akkor működő Magyar Központi Bizottság járandóság nélkül “nyugdíjazott” néhány kegyelmes és méltóságos ura azt állította, hogy a magyar “szóvivő” világnézeti propagandára is felhasználja azt a szabadságát, melyet sikerült kiharcolnia a széles brazil hírszolgálati szerveknél. Ezek az öreg urak azonban kisebbségben maradtak minden alkalommal, ha bizalmi kérdés merült fel a Bizottság asztalánál. Nos, ez a barát odajött az asztalunkhoz, egy általános tiszteletnek és szeretetnek örvendő idősebb honfitárs társaságában, aki otthon a Nemzeti Bank h. elnöke volt. Kb. így hangzott a társalgás közöttünk: — Pista, hogy végre előkerültél. Keresnek téged Kanadából. A. Laciék. — Miért? — Téged akarnak megkérni a szumir-magyar azonosság “lanszirezásával” a brazil hírszolgálati szerveknél. — Hogyan? — Szóval, hogy írjál róla a lapokban és szólj róla a stúdiókban. — Épp engem?! — Ezt neked kell csinálnod Pista. — Mert szerintetek csak én vagyok itt olyan, aki “fejjel megy neki a falnak, ha nemzeti színt mutatnak neki” . . . (Ezt a mondatot a volt kísérő baráthoz intéztük, aki, mint vezérkari tiszt annak idején Magyarország katonai attaséja volt egy nagy nyugati fővárosban, egészen a háború végéig majdnem, mivel nem történt közöttünk sohasem hadüzenet. Ő mondotta többször azt a kijelentést, mivel túlzásnak tartotta a magyar ügy ONU-nal napirendről való lekerülése után is folytatni a heti külpolitikai programjainkat a rádiónál és a televíziónál, melyet pedig nem magyar — sohasem —, hanem egy brazil intézmény finanszírozott az Emissoras Associadesnál. Két esetben az aktív brazil kancellár is beszélt a műsorunkban — Hera Osi-VARGA ISTVÁN hírlapíró, a Szittyakürt munkatársa a Televízió Record videója előtt. “Mivel tartozik Nyugat a magyar nemzetnek" c. TV. előadását román tiltakozások követték — de eredmény nélkül.
