Szittyakürt, 1976 (15. évfolyam, 3-12. szám)
1976-12-01 / 12. szám
1976. december hó «IttVAKVftt 5. oldal NYÍLT LEVÉL A “KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA” ______ FÖSZERKESZTŐSÉGÉNEK -------Kanadai beszámoló Romániáról Igen t, Főszerkesztőségi Amerikai barátaim elküldték nb. lapjuk 76. szept. 26-i sz-ból a “Magyar Szabadságharcos Szövetség nyilatkozata” c. cikket. Ez lehozza a fenti Szövetség Orsz. Intézőbizottsága 76. szept. 4-i azon határozatát, amely szerint, akik ezen Szövetség ún. “vezető”-i ellen bármit mondanak, azok szükségszerűen “Kádárügynök”-ök, ezenkívül felkéri a megtámadottakat, hogy az ellenük felhozott dolgok ügyében “ne válaszolianak”. Miután a mi szervezetünk (Magy. Szabadságharcos Világszövetség Európai Elnöksége) évek óta szemben áll a fentemlített, egykoron D. Veress Lajos, jelenleg Pogány András vezetése alatt álló szervezettel, így kénytelenek vagyunk válaszolni ezen közleményre. Egyáltalán nem tartjuk “Kádárügynök”-nek azokat, akik egyes emigránsok tevékenységét kritizálni merik. Ha ez így lenne, akkor ezek az önmagukat megválasztó “szabadságharcos”-ok, akiknek egyébként nem sok közük volt 56-hoz, korlátlan fölhatalmazást nyernének minden immorális dolog elkövetésére, mert senkinek sem lehet ellenük egy szót sem szólni, bármit is tesznek vagy tettek. A “Kádár-ügynök” megrágalmazás kísérteties ismétlése a két világháború között otthon uralkodó körök azon fogására, amellyel mindenkire ráordították, hogy “kommunista”, aki földreformot, titkos választó jogot, munkabéremelést, demokratikus átalakítást követelt, főleg a kommunizmus elleni harc érdekében. Ilyen elavult fogásokkal ma előjönni nem lehet. Azt sem tartjuk helyesnek, hogy ne válaszoljanak ezek az egyének az ellenük felhozott vádakra. Példa erre az, hogy Tollas Tibor ellen 10 éve egy európai bizottság kiadta a “Fekete Füzetet”, erről sok vita folyt azóta, egyedül Tollas Tibor nem nyilatkozott, hogy igaz, vagy nem igaz az, hogy csendőrfőhadnagy korában Tito-ékkal együttműködött, hogy korbáccsal deportált — emiatt ítélték el, azaz nem politikai fogoly volt, hanem embertelenségek miatt elítélt közbűntényes, hogy önként átállott az oroszokhoz, majd Rajk rendőrtisztje volt 3 éven át és a “Rendőrújság”-ban cikkeket közölt arról, hogy miként kell egy esetleges, és az akkori (1947—48) Rákosi által irányított rendszer elleni fölkelést tankokkal, géppisztollyal, kézigránátokkal vérbefojtani (Gerő és az oroszok 56-ban pontosan azt tették, amit Tollas javasolt ezen cikkeiben!) stb. Az azóta csalás, uzsora stb. miatt Svédországban elítélt dr. Liszka Nándor által felállított “Vizsgálóbizottság” — bér érdemben egyetlen vádat meg nem cáfolt — igyekezett Tollast fehérre mosni, de Liszka utólag megállapított Kádár-összeköttetése miatt (titkos adójával kéthetenkint Pestre Jelentett, s onnan kapta az utasításokat) ez a mentegetés ma semmit sem ér. így nagyonis válaszolni kellene, a hallgatás teljes beismerést jelent. Itt meg kell említenem, hogy csoportunk Tollasnak elsősorban nem a most említett múltját rója fel, hanem azt, hogy Tollasnak lapjával és egyéb eszközökkel kiváló módja lett volna 56 után a világ figyelmét felhívni a Trianonban ellenünk elkövetett szörnyű csonkításra s ennek a szabad világra káros következményeire. 1956 után az egész világ éveken át ránk figyelt. Tollas mindezt a legkisebb nehézség nélkül megtehette volna, de sem ő, sem D. Veress erről sohasem beszélt, sőt, amikor mások ezt tőlük kérték, leintették őket, engem is. D. Veress ezen levele ma is megvan! Ugyan miért? Meggyőződésünk szerint ennek csak egy magyarázata van: ha ezt teszik, bizonyos pénzforrások bedugulnak. Közismert, hogy a Free Europe — főleg cseh vezetés alatt — nem tűr meg “revíziós” propagandát. De pénzt ad akkor, ha ezt a kérdést agyonhallgatják. Bezzeg a csehek, 1968-ban, amikor rájuk figyeltek, azonnal elkezdték a magyar-gyalázást, így pl. a “Le Monde”-ban Mile Bozuglu cikksorozatban kezdte bizonyítani, hogy a magyarok és lengyelek elmaradott nép, még most is a XIX. században gondolkozik, ellenben a “kultúrcsehek” már valóban századunk fiai, hogy Közép-Európában egyedül a cseh parlament (nem is volt akkor ilyen!) tiltakozott Franciaország felosztása ellen (pontosan a magyar parlamentben tiltakoztak Irányi Dániel és társai, 18.000 aláírást gyűjtöttek, ami akkor óriási szó volt stb.), de Tollas lapja Trianon évfordulóján vezércikket hozott le a “mindent vissza” ellen s egy másik cikkében azt írta, hogy Trianont megérdemeltük stb. Ugyan miért? Hogy a csehek stb. lobogtatni tudják ezeket a cikkeket azzal, hogy “ma már a magyarok maguk sem akarják megváltoztatni Trianont”. Erre a nyugatiak megkönnyebbülten föllélegzenek: nagyon jó, egy problémával kevesebb. — így aztán joggal hánytorgatják azt, hogy Tollas mire fordította a tengersok összegyűjtött pénzt, miből vette, építette a müncheni villáját stb. Mindezt csak azért írtam, hogy szíveskedjenek látni, mi az igazi oka annak, hogy igen sokan ellene vannak a “szabadságharcos” név anyagi fölhasználásának. Magam 6 évet ültem (első-, másodfokon halálra ítéltek; kegyelmet kaptam), nem voltam Rajk százados stb., így én is kérhetem, hogy joga legyen minden magyarnak bírálni, kérdezni és agyonhallgatással nem lehet eltussolni semmit. Nem az az érdekes, hogy az “adatok” honnan kerültek ki, hanem az, hogy igaz, vagy nem igaz? Ha igaz, akkor közömbös lenne még az is, ha Rákosi személyesen küldte volna ki az adatokat a túlvilágról. Mindezek szíves figyelembevételét kérve, maradtam teljes tisztelettel, Dr. Gálfi Géza, európai elnök A québeci Le Soleil 1976. okt. 30-i számában Michel Tardif igen figyelemre méltó, tárgyilagosságra törekvő, sikerült fényképfelvételekkel tarkított cikkben számolt be ruméniai társasutazásáról. Két kép rumén falusi öregasszonyokat mutat be köznapi, szegényes viseletűkben, a két bukaresti kép közül az egyik “a sztálini stílusban” épített “Casa Scinteii”-t, a másik egy hagymakupolás ortodox templomot ábrázol, s végül az utolsó a sinaiai királyi kastélyt, mely szerinte az Osztrák—Magyar Monarchia idejében épült, s jelenleg Ceausescu rezidenciája. (Itt mindjárt meg kell jegyezni, hogy író, amint látni fogjuk, Romániát és a román szót következetesen Ruméniának és rumén-nek írja.) Az első meglepetés az írót a repülőtéren érte. Vagy 50 harci-gép mellett övék volt az egyetlen polgári gép. A fogadóbizottság 2 rendőrből és 6 géppisztolyos katonából állott, akik az útlevél- és csomagellenőrzéshez kísérték az utasokat. Az autóbusz, melynek a szállodába kellett vigye őket, “ellenőrizhetetlen okból” vagy 3 órát késett. Az autóbusz végre este 9-kor futott be, s mire a 150 kmre fekvő szállodába érkeztek, már 11 óra volt és az éhes utasok az éttermet zárva találták. “így felvetettem magamban a kérdést, hogy a rumén turisztikai irodalomban használt ‘szíves fogadtatás’ mit is jelent.” “íme, ilyen volt az első napunk Ruméniában. Talán rosszabb, mint az átlag többi. Úgy érzem, kötelességem figyelmeztetni mindazokat, akik ebbe az országba szándékoznak utazni, hogy tudják előre, milyen fogadtatást és mennyi gyöngédséget várhatnak a ruménektől.” Az író a rumén konyhától sem volt elragadtatva. “Ruménia: egy másik világ” c. alfejezetében többek között ezeket írja* “Az USSR-tól, Magyarországtól, Délszláviától és a Fekete-tengertől övezett Ruménia igen változatos tájú ország, melynek neve — Románia — azt akarja mondani: a rómaiak országa. így nevezték el, mert a II. és III. században területe — Dácia — a római birodalom részét alkotta. A római gyarmatosítóktól kapta a nyelvét Ruménia, ahol éppen ezért a francia nincsen egészen elveszve.” Az írónak ez az óvatos fogalmazása arra enged következtetni, hogy gyanakvással fogadta a dákó-román-rumén folytonosság meséjét. Kirándulásuk Tulceaból a Dunadeltába sem volt szerencsés. A reggel 9-kor induló Solidarite nevű hajó du. 3 helyett este 7-re érkezett vissza, mert a csatornákban többször zátonyra futott. Galatiba éjjel 1-kor érkeztek meg holtfáradtan. Vezetőjük ekkor megjegyezte, ha van kedvük, sétálhatnak egyet a városban. Innen a százszázalékig kollektivizált Moldván keresztül érkeztek Transylvániába (Erdély). A határ menti vidéken — Pietra Neami és Suceva között — sok szép középkori kolostort láttak. A hegyes, komor, ködös tájon szerinte még mindig Dracula emléke rémisztget, éppen úgy, mint azok az ábrázolások, melyeket az ortodox szerzetesek a kolostorok külső falaira festettek a nép okítására. “Nagyon különös latin ország” c. alfejezetben pedig azt írja, hogy áthaladva a Bicaz (Békás) szoroson, Erdély magyarlakta területén útjukat Gheorgheni-ben (Gyergyószentmiklós) műsoron kívül meg kellett szakítaniuk. A vezető vendéglő után érdeklődött, de “meglepetve láttuk, hogy akikhez ruménul szóltak, vagy ellenségesen, vagy sehogyansem válaszoltak.” Amikor pedig autóbuszunk nekiment az egyik útjelzőtáblának, “nyomban két rendőr termett ott és mindnyájunkat bevittek az őrszobára. Vezetőnk nagyon mérges lett és azt mondta: Ezek a magyarok mind hülyék.” “így tudtuk meg, hogy a 2.5 millió magyarnyelvű és műveltségű rumén (így!) semmiféle közösséget nem érez a ruménekkel. Sőt még ruménül sem hajlandók beszélni és Erdélynek ebben a részében, ahol tömegesen élnek, a többség leghőbb vágya, hogy Magyarországgal egyesüljenek. Minthogy céljukat semmiképpen sem érhetik el, a ruménekkel szemben agresszíven viselkednek, s higyjék el nekem, hogy ezen a ‘magyarlakta területen’ jobb turistának lenni, mint ruménnek. ” “Bukarest: más világ” c. alfejezetben a beszámoló szerint a turisták többsége cseh szlovák, kelet német, magyar és lengyel. Ami a sajtót illeti, a választék igen gyatra; a rumén KP lapja, a Scinteia, s a cseh Rude Pravo, a lengyel Trybuna Ludu és a “hírhedt” Pravdán kívül mást nem is igen lehet kapni. Jóllehet a 60-as évektől kezdve a szovjet befolyás “a rumén viszonyoknak inkább megfelelő nemzeti politika helyettesíti”, a rendszer minden ellenállást “gyorsan és erővel elfojt”, ami “érthetővé teszi, hogy az emberek tartózkodóak, politikáról nem beszélnek, mert félnek, hogy még a gondolataikat is feljelentik . . . s nem akarnak a ‘pszihiatemek nevezett kórházba’ kerülni ...” Az agymosás minden téren tapasztalható. Az egyetemeken minden tantárgynak Marx, Lenin és Ceausescu az alapja. Minthogy minden vállalat az állam tulajdona, a jövedelemzőségükkel senki sem törődik. Mivel külföldre nem utazhatnak és így jobb árúhoz nem juthatnak, nagyban virágzik a fekete-., . ~ . kocsi alig van, s ami van, az is csak rumén Dacia, cseh Skoda, szovjet Moskovich és Volga, kelet-német Wartburg vagy lengyel Trabant. Munka terén teljes az egyenlőség: a nők az utcasepréstől a vasútépítésig mindent csinálnak. A munkahét évi 50 héten át hatnapos, az évi átlag jövedelem mégis csak $2000. Bár a kórház és a közoktatás ingyenes, a kereset az élelmet, a lakbért és a legszükségesebb ruházatot éppen csak fedezi. Az üdülőhelyekről írva, följegyzi, hogy pl. az egyik Fekete-tengeri üdülőhelyen reggel 9-kor arra ébredtek, hogy a takarítónő a szobájukban sepreget és rendezget. Mikor megkérdezték, mit csinál, azt válaszolta: “Ez az óra, amikor a szobát takarítom.” így fölkelve, újabb meglepetés várta őket: a szálló éttermében a székek már az asztalokon voltak és a padlót mosták, s kijelentették, hogy a reggeli 8-kor van. Összegezve, M. Tardif megállapítja, hogy bár Ruménia nem éppen a “dolce vita” hazája, mégis a tájak szépsége és “a török, majd szláv beütésű latin civilizáció különlegessége kárpótolja az utazót ebben a ‘szocialista országban’.” így látta hát Romániát 1976 októberében egy kanadai-francia, aki kiábrándító tapasztalatai ellenére sem tudott kigyógyulni a “latin testvériség” bűvöletéből. ^s m dr.) TÖRÖK VENDÉGEK MAGYARORSZÁGON A Baranya megyei tanács meghívására hazánkban tartózkodó Nazmi Cengelcit, a törökországi Kütahya tartomány kormányzója és Abdurrahman Karaagot, Kütahya város polgármesterét hivatalában fogadta dr. Rosta Endre, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke. A találkozón többek között szó esett Kossuth Lajos kütahyai lakóházának hamarosan megkezdődő helyreállításáról is. MEGJELENT ä MÉCS LÁSZLÓ VISSZA A CSENDBE című legújabb verseskönyve Megrendelhető----------------Classic Printing, Corp. 9527 Madison Ave., Cleveland, Ohio 44102 Ára: $10.00
