Szittyakürt, 1976 (15. évfolyam, 3-12. szám)
1976-12-01 / 12. szám
4. oldal tflffVAKÖfcf 1976. december hó LÁSZLÓ GYULA Finnugor atyafiságunkról Uráli nepek, nyelvrokonaink kultúrája es hayyomanyai Jókai Írja egy helyütt, hogy minden magyar ember tanácsadó doktor is. ma ezt alighanem úgy fordíthatnék át. hogy minden olvasott magyar ember őstörténész is. Bámulnivalón felfokozódott az érdeklődés és igen sokan mohón vetik rá magukat szavainkra, hátha a múltat még dicsőbbé álmodhatják. Kétségtelenül része van ebben annak, hogy míg egy-kétszáz évvel ezelőtt még mindenki tudta, hogy mi volt múltunk és honnan származunk, ma mindez kutatnivaló kérdés lett s hol árnyalatokban, hol meg velejében ellenkező tanításokról olvashat az érdeklődő. A vita mindig izgalommal jár Nos őstörténetünkben szenvedéllyé fajult az ellentétek kiélezése. Nemrégiben egy fiatal protestáns pap úgy nézett rám ..mint a lőtt medvére” (ez a mondás nálunk odahaza Udvarhelyen járja), mert nem lelkesedtem zavarosan előadott őstörténeti elméleteiért. A minapjában pedig egy fiatal ember - akivel egyszer beszéltem néhány percet - azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy rajzoljak neki egy ex librist Dudu írnok képével, aki kedvence neki! Mindezt olyan könnyedséggel tette, mint akinek természetes, hogy egy ilyen kérésnek nem lehet ellenállni. Nos. ellenálltam! Ezek a közismert jelenségek mindenesetre hozzájárultak ahhoz, hogy minden szót. mit őstörténetünkről leírtunk, fokozott figyelemmel és éberséggel olvasnak el; a régészeti könyvek órák alatt elkelnek. Ilyen légkörben rendezték meg nálunk Budapesten a IV. Nemzetközi Finnugor Kongreszszust és ennek alkalmából jelent meg Hajdú Péter barátom szerkesztésében az a könyv, aminek bemutatására vállalkozom. A kötet célját a szerkesztő tömören így foglalja össze: ..Kötetünk célja tehát az. hogy dokumentációs anyaggal illusztrált, tömör, modern, világos és tárgyias áttekintést adjon az uráli népek történetének legalapvetőbb problémáiról, művelődésünk néhány jellegzetes megnyilvánulási formájáról, és hogy ezzel a legáltalánosabb érdeklődést a szélesebb olvasóközönség számára alkalmas módon kielégítse Tizennégy szerző tizenöt tanulmányát tartalmazza e kötet tiszteletben tartottuk a kutatás szabadsága jegyében szerzőink jól kiérlelt nézeteit., kötetünk finn és magyar szakemberek együttműködésének eredménye Mindez már eleve bizalommal töltheti el az olvasót, hiszen kitűnő kutatók és kitűnő szerkesztő -nyújtja át neki azt. amit ma tudunk az uráli népekről. Kövessük nyomon a szerzőket, helyeseljünk ahol úgy érezzük s aggodalmaskodjunk, ahol okunk lesz reá. A kötet négy nagy fejezetből áll: az első a nyelvészetet, a második a régészetet és embertant. a harmadik az anyagi kultúrát a negyedik pedig a népművészet és mitológia tárgyköreit öleli fel. A? alábbi ismertetés írója egyforma figyelemmel olvasta végig mindegyik fejezetet, de - természetesen - hozzászólásában főként saját kutatási területét - a légészetet - tartja szem előtt. Beszámolónkat, szintehogy , olvasónaplódként írtuk meg. fejezetről fejezetre követvén a nagy jelentőségű könyv mondanivalóját. A végén aztán összefoglalón summázzuk nézeteinket. Kezdjük tehát: A bevezető tanulmányt a szerkesztő Hajdú Péter írta rokonságunk nyelvi hátteréről. Sok hasznos dolgot tudunk meg belőle az uráli népekről és nyelvekről. A szövegben a tudós szerző annyira sűrítette mondanivalóit, annyira a képletekhez közelítette az életet, hogy tömörsége miatt nehezen érthető (közbevetés: miért kellett pl. a szókészlet egyezésénél a szó értelmét angolul megadni?). Hangtörténeti felosztásában az olvasó nem tudja mit kezdjen a nyelvészeti jelekkel, hogy kell ezeket olvasni ? Azt kell tehát mondanunk, hogy a legszigorúbb módszerességgel képletekké tömörített szöveget közönséges halandó-mint amilyen például én is vagyok - nem érti, vagy csak olyan erőfeszítéssel sejti meg, hogy miről is van szó. amit az átlag olvasótól nem lehet megkövetelni. Ha mindezt egyetemi jegyzetben olvassuk, szavunk nem lehetne hozzá, am éppen a szerkesztő közérthetőséget ígért, nemcsak a nyelvészetben képzettek számára. hanem minden magyar embernek, aki értelmesen tud olvasni. Ezt a közérthetőséget - sajnos - nem érte el. Magam úgy érzem, hogy meg is tudom mondani miért. A nyelvészek nyelvtani fogalmakban gondolkoznak, a köznapi ember pedig beszéli a nyelvet, de semmi érzéke az elvontság iránt nincsen. Ha tehát a nagyközönség felé fordulva akarom elmondani, hogy mire jutott eddig a nyelvészeti kutatás, akkor nem a saját - nyelvész - fogalomkörömben kell egyszerűsítsek, hanem a közönség tudásának körében kell fogalmaznom. Nagy együttérzéssel hallgattam erről nemrégiben a Rádióban a magyar nyelv élő klasszikusának. Illyés Gyulának hasonló gondolatait. Hozzáférhetőbbé válik a szöveg az őshaza kérdésében és az időrend kérdésében. Bár nem tudok egyetérteni Hajdú Péter kitűnő barátomnak azzal a felfogásával, hogy az uráli népek Szibéria tajgáiban alakultak volna ki - ugyanis a kérdéses időkben ott ember nem élt, legalábbis nem hagyott régészeti nyomot maga után - de érvelése mindenképpen elgondolkoztat. Ugyanúgy meggondolkoztató. amit a nyelvészet időrendjéről ír. Máshelyt kifejtettem (Pais Dezső könyvével kapcsolatban), hogy a nyelvészet időrendje a régészethez képest rendkívül kezdetleges, hiszen ezer, meg többezer évet fog össze egyetlen korszakban, ami teljesen történelmietlen. Ez természetesen a nyelvi anyagban rejlő korlátoltság s ezt csak a régészettel való szoros együttműködéssel lehet kiküszöbölni. Hajdú Péter fejezetének e részében az eddigi eredmények summájaként közérthetően rajzolja meg az uráli nyelvek szétágazását s annak időrendjét. (Itt azonban megint csak színre lép benne a szakember és a ..tipológiai vonások” című táblázatát csak az érti, aki legalább egyetemi fokon ismerős a nyelvészettel!) Ha szabad nekem, mint a nyelvész olvasónak egy megjegyzést tennem: a megírásban eluralkodnak az idegen szakkifejezések, ami ismét csak a megértést nehezíti s éppen egy magyar nyelvészeti munkában szokatlan. Hajdú Péter talán nem veszi tőlem zokon a fentieket, amelyekben ..egy magyar kisember" mondta el panaszait azért, hogy legjobb szándéka ellenére sem tudta megérteni. amit számára írtak. Megírás szempontjából mintaszerű dolgozatot kapunk Fodor Istvánnak. A finnugor régészet fő kérdései című fejezetében. Világos fejtegetéseit igen jó. áttekinthető térképek kísérik és nagyon szép rajzok! Fodor - érthető óvatossággal - elkerüli az uráli korszakot, tehát nem merészkedik a jégkor határáig, hanem csak az újkőkorral kezdi a finnugorokhoz köthető régészeti műveltségek áttekintését, annál a kornál tehát amelyben már aránylag közel állnak egymáshoz a különböző régészeti iskolák. A korábbi időkben a nyugatról-keletről-délről való származtatás izgalmas kérdései vetődnek fel. ezekről itt még említést sem kapunk. Fodor István őstörténeti felfogásában V. N. Csernyecov tanítványának mutatkozik és mesteréhez méltó szép gondolatvezetéssel rajzolja meg a finnugorok szétterjedését és az egymást követő egyes műveltségeket. Meg kell jegyeznem, hogy bár igazán a barátság legmelegebb érzéseivel emlékszem vissza Valerij Csernyecovra, ám életében sem tudtam egyezni azzal a felfogásával, hogy az ugor népek mindig is az Uralon túl éltek, őshazájuk is ott keresendő tehát. Csernyecov gondolatmenete voltaképpen Tolsztov kelteminári ásatásaiból indul ki s követi ezt a műveltséget nyugat felé. azaz követi a finnugor vándorlást egészen a Baltikumig. Sajnos, a régészeti megfigyelések túl lazák és ellentmondók semhogy ezt a feltevést meg tudnák alapozni. Ez a kétkedésem kísérte Fodor István szövegét is. Fodor egyébként életteli képet rajzol az egyes csoportok régészeti leletei alapján. Öröm olvasni ezeket a lapjait. A baskíriai magyar tartózkodás emlékeit sem érzem meggyőzőnek, sem pedig a Julianus-jelentések olyan értelmezését, mintha átkelt volna a Volgán a bal partra. Ám e megjegyzések nem érintik azt a nagyvonalú összefoglalást, amivel Fodor István hozzá igyekezett férkőzni a magyarság néppé válásának bonyolult folyamatához (egyébként azt. amit itt rövid tanulmányban megfrt. azóta: „Verecke híres útján" című könyvében részletesebben kifejtette). Dienes István, aki ma a honfoglaláskori leletek legjobb ismerője, pompás fogalmazású. megkapó írásban folytatja Fodor dolgozatát („A honfoglaló magyarok és ősi hiedelmeik”). Közelebbről Pais Dezső könyvével kapcsolatban kifejtettem aggályaimat ősvallási képzeteink kutatásairól. Röviden összegezve két pontban foglalom össze ellenvetéseimet. 1. Honfoglalás előtti vallási szókészletünk olyan gazdag volt. hogy elegendő lett volna egy teljes Biblia-fordításra. e szavaink azonban átsarjadtak az új hit szókészletébe s ezért, akik a „pogány” időket kutatják, nagyrészt figyelmen kívül hagyják őket. Pedig az az út volt helyes, amit a múlt század nagy mitológia-kutatói kezdeményeztek, akik a Teremtőtől kezdve mutatták be ősvallásunk magasrendű világát és nem egyszerűsítették a táltosok szűk körére, ösvallásunk tehát sokkal gazdagabb volt, mint az a kutatás sejti, amely csak a „primitív” elemekre figyel. 2. Módszertanilag helytelen egy-egy szavunk ugorkori. vagy még korábbi jelentését belevetíteni a honfoglalók életébe, hiszen az idők. ezredévek akkor sem múltak el nyomtalanul. Nos ezzel már vázoltam is azt a magatartást, amivel Dienes Istvánnak a magyar nyelv kifejezőerejét példásan, szépen használó dolgozatát olvastam. Mindenesetre Dienes olyan értéke kutatásunknak, hogy szavaira, gondolataira még akkor is figyelnünk kell, ha közben aggodalmaink kelnek. A finn Luho Ville dolgozata, amelyben Finnország betelepüléséről ír, voltaképpen szöges ellentétben áll a csernyecovi iskola tanításával. Egyrészt azért, mert bátran nyúl az újkőkor előtti kultúrákhoz is. másrészt pedig azért, mert erős kérdőjelt tesz az Urál és a Baltikum közti régészeti kapcsolatok mellé. Pedig az a keletről nyugatra terjedő népesség gondolatának egyik alapja. Ha a régészeti időrendet vesszük alapul, akkor a baltikumi jelenségek korábbiak, mint az Uraiban talált valamennyire hasonló jelenségek (ún. Sperrings kerámia), ha tehát megmaradunk a Finnországban igen jól kezelhető, az Uraiban csak lazán időhöz köthető leletek összevetésénél, akkor a „vándorlást” fordítva kellene elképzelnünk. Bár Luho annak lehetőségét sem veti el, hogy keleti telepesek érkeztek volna a Baltikumba. Luho is közeledik ahhoz a felfogáshoz, amit jómagam már 15 éve hirdetek: a kerámia korában a nagyobb finnugor törzsek már különváltan éltek! Hadd idézzük szó szerint Luho professzor dolgozatának zárómondatát, nagyon is figyelmébe ajánlhatjuk a magyarság népegyéniségével foglalkozó kutatóknak: „A régészeti leletek fényében tehát nyilvánvaló, hogy Finnország népe Finnországban formálódott olyanná, amilyennek most ismerjük. Alkotóelemei között találunk olyanokat, amelyek évezredekre mennek vissza, és olyanokat, amelyekkel a későbbi időkben ötvöződtek egybe. Finnországban ezek a különböző elemek összeolvadtak, és ennek az egybeolvadási folyamatnak eredményeképpen született meg a finn népesség, abban az értelemben, amelyben a finn szót ma használjuk." Érthető módon nagy érdeklődéssel vettük kézbe Lipták Pál professzor nagy tanulmányát a finnugor népek embertanáról. Az embertani kutatásnak koránt sincsen olyan múltja s koránt sincsen olyan kidolgozott módszertana, mint a régészetnek. Érthető tehát, hogy Lipták professzor tanulmányában minduntalan nyelvészeti, néptörténeti és régészeti eredményekre támaszkodik. amikor az embertani jelenségekre magyarázatot keres. Ezt a módszert nem kárhoztathatjuk. de fel kell hívnunk a figyelmet a módszerben rejlő csapdákra. A szerteágazó jelenségek magyarázatát ugyanis óhatatlanul befolyásolja, hogy a kutató milyen történeti keretben gondolkozik. És ha a történeti keret a kutatás előrehaladtával megváltozik? Ilyen például a Simonyi Dezső által igen szellemesen feltett korai bolgárok kérdése. A történeti s régészeti kutatás kétkedve fogadta ezt a feltevést, az embertan pedig már alkalmazkodik hozzá. Egyébként Lipták professzor is közli Karin Mark térképét, amelyből azt a meglepő eredményt olvashatjuk le. hogy a magyar nép úgyszólván semmiben sem hasonlít azokhoz a népekhez, amelyeknek nyelve legközelebb áll hozzá; az embertan soha sem mutathatott volna ki rokonságot az obi ugarok és.a magyarok közt, csak a nyelvtudomány sugallatára terjesztette ki errefelé érdeklődését! A könyv III. része az anyagi műveltséggel foglalkozik, voltaképpen tehát néprajz. Kodolányi János az észak-eurázsiai halász- és réntartó műveltségekkel foglalkozik, majd ketten Balogh István és Kuusta Vilkuna a mai magyar és finn parasztéletet mutatják be. Hallatlanul érdekes Kodolányi dolgozatának olvasása a szempontból, hogy a magyar régiségben és néprajzban úgyszólván semmi kapcsolatot nem találunk a halász-vadász életet élő nyelvben rokon népekkel. Többször is szót ejtettem már arról, hogy csalóka dolog e népek néprajzában, vagy temetkezési szokásaiban párhuzamokat keresnünk például a honfoglalókhoz, hiszen - még abban az esetben is, ha a messze régiségben egy nép lettünk volna, amit nemhiszek - legalább kétezer év választja el szomszédságunkat! Ez pedig mindenképpen igen nagy idő. amely alatt változatlanságot feltenni bizony kockázatos és a tapasztalatoknak ellentmondó dolog. Kodolányi János a tőle már megszokott higgadtsággal sorolja fel az észak-eurázsiai népek néprajzi jellegzetességeit, sok érdekes és izgalmas dolgot tapasztalhatunk közben, és csodálkozásunk egyre nő. hogy ugyanez a szókincs jelentésváltozásokkal miként szolgál egy halászvadász és egy földmívelő-állattenyésztő életformát. Azt mindenesetre jegyezzük meg. hogy nem pusztán dorongsátraik vannak, hanem pompás boronaházaik is, azoknak az embereknek, akik műveltségükben teljesen más jellegűek, mint honfoglalóink. Képtelenség, hogy honfoglalóink földkunyhókban laktak volna. Ezek a földkunyhók esetleg nyári konyhák lehettek, vagy - mivel elterjedésük semmiképpen nem azonos a magyarság feltehető vándorlásával - Középkeleteurópai paraszti műveltség jellemzői voltak, amelyet Árpád magyarjai meghódítottak. Ilyenféle gondolatok támadnak Kodolányi János dolgozatának olvasása közben. Bármilyen tanulságos Balogh István és Kuusta Vilkuna írása a paraszti életforma kialakulásáról. mivel nincsen közvetlen őstörténeti kapcsolata, illetéktelennek érzem magam a hozzászólásra. bár a kezdeteket éppen felgyői faluásatásom miatt másként látom. Meglepetéssel olvastam Kodolányi Jánosnak a finnugor népek művészetről Irt tanulmányában azt a rövid részt, amely arról szól. hogy a díszítőművészet elemei gyakran állati lábnyomokat jelölnek. Jean Gabus ugyanezt tapasztalta a marokkóiaknál, nemkülönben az eszkimóknál. Az is nyilvánvaló, hogy nem a lábnyomok „szépsége" fogta meg a népművészeket, hanem a lábnyom „pars pro toto", az egész állatot helyettesíti. így az állatvilággal kapcsolatos hiedelmekben nyeri értelmét ez. a „díszítőművészet" nem tartalmatlan dísz tehát, hanem jelentést hordozó képi jel. Ugyancsak igen jól képzett kutatót ismerhetünk meg Hoppál Mihályban, aki az uráli népek hiedelemvilágáról és a sámánizmusról írt egy szép fejezetet. De éppen mert ilyen igényes az írás. nem szabadna ilyen címeket adnia mint pl. „Az univerzális mitológiai oppozíciók fogalma". Szomorú az, hogy fiatal néprajzos nemzedékünkben alig akad kutató, aki magyarul szépen, érthetően tudna írni. Már régebben olvastam egy kéziratos munkát népköltészetünkről - nem értettem! Hát még hogyan értenék azok, akikről szól? Illyés Gyula egyik sora jut ilyenkor az eszembe: „mondd el a nép nyelvén". Vagy az kevésbé lenne tudományos? Engedelmet kérek Hoppál Mihálytól. hogy éppen az ő dolgozata kapcsán jutott az eszembe olvasás közben, de hát ő sem mentes e vétekben I Egyik fiatal kutató egy felszólalásában állandóan a „survival"ról beszélt, a jelenlévők - fiatal iparművészek - nem értették. Kolléga úr - mondja az Istenért, hogy hagyomány emlékrög. vagy bármi mást I - kértem őt. de hiába tudományosságára gőgösen továbbra is csak fújta a magáét! Visszatérve Hoppál Mihály dolgozatára, igen széles áttekintés jellemzi. Nagyjában ugyanabban a rendben halad a jelenségek csoportosításában mint Unó Harva és nem esik abba a hibába, hogy csak az lenne ősi, ami kezdetleges! Nagyon higgadtan vélekedik a táltos-sámán kérdésben is éppen abban, amelynek romantikája sok kitűnő kutatónkat - s még több jószándékú érdeklődőnket - annyira magával ragadta. Hadd értékeljem lírai módon Hoppál dolgozatát: sokat okultam belőle. Minden ízében újat hoztak számomra a finn kutatók beszámolói (Anna-Leena Kuusi. A finn mitológia. Väinö Kaukonen. A Kalevala és a Kelvipoeg-je és hozzájuk csatlakozva Domokos Péternek a finnugor népek népköltészetéről írt tájékoztatója, és Voigt Vilmosnak a finnugor népek epikájáról írt anyagban s gondolatokban gazdag beszámolója). Őstörténet-kutatásunknak egyik sark-kérdése a magyar zene finnugor öröksége. Vikár László foglalja össze a finnugor népek zenéjéről tudottakat, népenként sorra véve a jellegzetességeket. Amit az ősidőkről mond megjegyezni való minden kutató számára: „Mint ahogyan ma nem létezik egységes finnugor alapnyelv, ugyanúgy hiábavaló kísérlet lenne valamiféle rekonstruált egységgé erőltetni a finnugorok mai zenéjét. Finnugor nyelv nincs, csak különböző finnugor nyelvek vannak, s bennük több-kevesebb a rokonság. Kimondottan finnugor zene sincs, de minden finnugor nyelvű népnek van saját zenei hagyománya, s ezek a zenék éppoly sokfélék - bizonyos szempontból hasonlóak, más szempontból eltérőek -. akárcsak a nyelvek." A kötet szép, de szűkreszabott képeskönyv egészíti ki. köztük Rácz Istvánnak néhány igazán rangos fényképével. Eddig tart az „olvasónapló", s mit tudnék ehhez hozzáfűzni? A kötet a finnugor kongreszszusra jelent meg s természetesen csak a finnugor tudományok állásáról ad számot, azaz magyarság tekintetében arról, ami nálunk finnugor örökség. Az olvasó azonban akarva-akaratlan azzal a csalóka tudattal teszi le a könyvet, hogy most már ismeri magyarságtudományunk őstörténetének jelen állását, holott csak a „finnugor ág" történetét ismerte meg. Nemrégiben elmondtam felfogásomat arról, hogy a magyarság eurázsiai nép, amelynek egyéniségében Eurázsia sok népének jellemvonásai, emberanyaga egyesül. Néppéválásunk menete nem az tehát, hogy egyszer valamikor véglegesen kialakult a magyarság aztán idő teltén különböző hatások érték, de ezek ellenére változatlanul átvészelve évezredeket, végrehajtotta a honfoglalást, s „megfogyva bár. de törve nem” élte meg itt ezer éves államiságát. Néppéválásunk folyamata sokkal bonyolultabb ennél és a finnugor ág mellett más összetevői is vannak (csak az egyszerűség kedvéért: hét törzsünk közül jó ha kettőnek a nevét származtathatjuk finnugor magyarságunkból I). Messze vagyunk még attól, hogy népünk őstörténetét ilyen összefonódottan tudjuk ábrázolni, de kétségtelenül errefele tartunk s ebben nagy szolgálatot tesznek olyan részletfeldolgozások is, mint az uráli népekről kiadott szép. tanulságos munka. (Corvina Kiadó)
