Szittyakürt, 1976 (15. évfolyam, 3-12. szám)
1976-11-01 / 11. szám
8. oldal «IttVAKdltt 1976. november hó Komoróczy: “SUMER ÉS MAGYAR?” című munkájának margójára Komoróczy Géza, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem semitológia tanszéke vezetőjének, Háhn István főrabbinak, adjunktusa, 1974. ápr. 12-én az egyetem Bölcsészettudományi Karán “Sumer és magyar?” címmel előadást tartott. Az előadás szövegét, a hozzászólások és megjegyzések alapján kibővítve, az 1976. évi Ünnepi Könyvhétre a Magvető gondozásában füzetalakban is kiadták. Ennek az előadásnak a megtartására és füzetalakban való megjelentetésére azért volt szükség, mert “A sumer-magyar rokonság gondolatának híveivel a mai magyar hétköznapokban bárhol és bármikor találkozhatunk. A hívők között igen sok az idős, a nyugdíjas; bár a kör . . . nem korlátozódik kizárólag rájuk, vonza a fiatalabb korosztályok némely rétegét «.”(6.0.) Bár az előadás az egyetem Bölcsészettudományi Karán hangzott el, mégis inkább ismeretterjesztő, mint tudományos jellegű, hiszen nélkülözi nemcsak hangnemben, felépítésében, hanem tartalmában is a szakmunkák ismérveit. A munka célja a szumirológia magyar vonatkozásainak, de különösen a szumir-magyar nyelvrokonságnak — szerinte sumer-magyarológia — keletkezésének, fejlődésének és jelenlegi állásának az ismertetése és tagadása, hogy ne mondjam, nevetségessé tétele. A szerző célja érdekében nem riad vissza semmitől, még a Ludas Matyira való hivatkozástól sem. (Bajomi Lázár Endre: “Ne zabálj sokat, mert sós” — avagy szenzációs felfedezések a magyar nyelv őstörténetéről. — L. M. 72. máj. 25.) Én nem vagyok se történész, se nyelvész, csak amolyan “amatőr”; így nem érzem magam hivatottnak, hogy a szerző “ex cathedra” tett kijelentéseinek, megállapításainak hitelességét leellenőrizzem. De nincs is rá módom és lehetőségem. S ha lenne is, az csak egy sokkal terjedelmesebb munkában lenne lehetséges, mint az eredeti, hiszen úgyszólván minden mondatát bonckés alá kellene venni. Mégis lenne néhány észrevételem és megjegyzésem. De mielőtt azt megtenném, meg kell állapítani, hogy az életben nincs megállás, minden állandóan változik, fejlődik. Ez alól a tudomány sem kivétel, de különösen a nem exact tudományok, mint a történelem, nyelvészet és azok ágazatai. Nem is szólva az egészen újkeletű tudományágakról, mint amilyen a szumirológia is. Hogy aztán a tudományok művelése közben kinövések, vadhajtások is keletkeznek, azon egy pillanatra sem szabad csodálkozni, mert az az élet, a fejlődés természetes velejárója még akkor is, ha azok lenyesése és irtása célszerű és szükséges is. De bolond ember az, aki a konkollyal, gazzal együtt magát a vetést is kiirtja. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az emberiség kultúráját nem mindig a hivatalosan elismert, vagyis “céhbeli” tudósok vitték és viszik előbbre; elég legyen itt, hogy a tárgynál maradjunk, Rawlinsonra meg Gotefrendre hivatkozni. No de térjünk a tárgyra. A szerző miután megállapítja, hogy az ékírások első megfejtésénél rögtön kiderült, hogy a sumer nyelv nem tartozik sem a sémi, sem az indo-eorópai nyelvekhez, mindjárt hozzáteszi, hogy az euráziai nyelvekkel, vagyis az uráli és altáji nyelvekkel való összehasonlítások is meddők maradtak. (10-11.o.) így, szerinte, a szumirológia ma azon az állásponton van, hogy a szumir nyelv egyetlen nyelvvel sem rokonítható, tehát rokontalan, “sziget-nyelv”, akárcsak a hurri, urartui, hatti, stb., amiknek csak egymásra való hatásáról beszélhetünk. Ennek alapján kijelenti, hogy “a sumer nyelv tele van idegen szavakkal”, melyeket a környező népektők vett át. így pl. “a sumer nyelv már legelső emlékeiben is egy sor archaikus sémi jövevényszót mutat fel, mégpedig . . . kereskedelmi szókincse körében”. Majd megállapítja, hogy a szumir nyelv rejtélyeit valószínűleg csak a térség ókori, szövevényes történetének kibogozása fogja megoldani. (69-75.0.) Ez utóbbiban talán igaza is van, mert ha egyszer feldolgozzák a sokszázezer megfejteden írott emléket, akkor a mainál is tisztább fény fog derülni nemcsak a szumir, hanem a magyar nép nyelvének és eredetének kérdésére is, amit a soha nem létezett, csak feltételezett “finn-ugor ősnyelv” fikciójával a kézzelfogható bizonyítékok ellenére délről az északi régiókba kényszerítettek. A szerző, a továbbiakban, részletesen foglalkozik “kimagasló történeti fontossága miatt” — no meg azért, “mert legújabban a sumermagyarológusok önmaguk igazolását látják benne” — a tartariai (?!) agyagtáblákkal, melyeket “1961-ben a késő-újkori bánáti (Vinca) kultúra egyik telephelyén” találtak. Bár ezek a leletek kétségtelenül igazolják, hogy Erdély a Kr.e. 3. évezredben kapcsolatban állt Mezopotámiával, s hogy Torma Zsófia meglátása, miszerint Erdély újkőkori leletei párhuzamosak a mezopotámiai leletekkel, ő mégis azt állítja, hogy “a helyi lakosság, akiktől a táblák . . . származnak, nem sumer nyelvű volt”, és hogy “a táblák és a mezopotámiai leletek között oly sok lényeges különbség mutatkozik”, hogy “csupán a mezopotámiai írásbeliség hatásáról beszélhetünk”, ami nem is közvetlenül, hanem kisázsiai és balkáni közvetítéssel történt. Végül megállapítja: “Tartaria valóban fontos bizonyítéka az i.e. 3. évezred eleji Dél-Mezopotámia és a Kárpátmedence . . . gazdasági és szellemi kapcsolatainak, de a magyar őstörténethez, a magyarság történetéhez nincs köze”. (108-112.o.) A szerzőnek, mint magyar történésznek, tudnia kellene, hogy Tartaria magyarul Alsó-Tatárlak, hogy Torma Zsófia az erdélyi Tordosnál tárta fel újkőkori leleteit és azt éppen ezért a szakirodalomban is Tordosi-kultúrának s nem a tudtommal később feltárt bánáti Vinca-kultúrának nevezik. De illenék neki Gordon Childe: “The Danube in Prehistory” (Edinburg, 1929) c. munkáját is ismerni, aki azt állítja, hogy a Kárpátmedencében az újkőkorban szumir nyelvű és kultúrájú nép élt és ezt a korszakor Duna I. kultúrának nevezi; a Kr.e. 2. és 1. évezredben pedig itt, főleg Erdély területén, alakult ki a bronz- és vaskor ún. Duna II. kultúrája, ami a Kaukázus és a Káspi-tó vidékén keresztül Mezopotámiáig és Kis-Ázsiáig hatolt. (Lásd Telekiné Kovács Zs.: “Aluta az ‘Olt’ folyó neve”, 1963.) De a legújabb magyarországi kutatások is állandóan tárnak fel olyan régészeti leletek, melyek Mezopotámia, a Kaukázus és a Kárpátmedence összeköttetését bizonyítják ebben a korban. Erről éppen az általa is hivatkozott Foltényi István számolt be “Recent Prehistoric Investigation” (Hung. Quarterly, 62. évi 2. sz,) c. tanulmányában. Ettől függetlenül, már majdnem százszázalékig bizonyított, hogy a Kárpátmedence ma is használatos földrajzi nevei, amiknek csak a szumir nyelvben van értelmük, ettől az újkőkori szumirnyelvű és kultúrájú néptől származtak, és hogy ezek a mai napig fennmaradhattak, az csak úgy volt lehetséges, hogy attól kezdve a Kárpátmedencében szinte megszakítás nélkül, ha mindjárt különböző népek uralma alatt is, azonos nyelvű és kultúrájú nép lakott. A szerző munkájának legnagyobb részét természetszerűleg azoknak szenteli, akik a szumir-magyar nyelv rokonítással és egyáltalán a szumirmagyar kapcsolatokkal — mert ilyen is van, hogy csak a magyar hitvilág, hitregék, mondák, stb. szumir vonatkozásait említsem — mertek és mernek foglalkozni. Munkájának ebben a részében aztán Ferenczy Gyulától Varga Zsigmondig, Bobulától Badiny Jósig, az otthoni Orbán Árpádtól az erdélyi Szőcs Istvánig mindenkit elgyaláz “délibáb”, “álomkergető’-nek, “ködevő”-nek, hogy csak a legszerényebb jelzőket említsem. De még Deimelt, a szumirológiának, mint tudománynak, egyik megalapítóját sem kíméli. Hogy aztán Badiny Jósnak szenteli a legnagyobb teret, azon én sem csodálkozok. Meglehetősen részletesen tárgyalja dr. Pálfalvy Sándornak A Puli (The Puli) c. újságjában közzétett “Barangolás ősi puli nyomokon” c. tanulmányát. (89-95.0. és 102.o.) Sőt, még azzal is kitüntette, hogy a 95. oldal egyik bekezdését a füzet borítójának külső, hátsó lapjára is rányomatta. Éppen ezért ezt szószerint idézem: “A puli sumer eredetét, s ezzel persze a sumer-magyar rokonságot, Pálfalvy Sándor a mezopotámiai ásatások leleteivel akarta bizonyítani. Az assuri ásatások adatait Sir H. J. McDonald: Ruin City of Assur. London 1895.; a lagasi ásatások adatait Dr. McKenzie: Lagash cuneiform. London, 1912.; az eridua ásatások adatait M. Tellmann: Archaische Texte aus Eridu. Dresden, 1894. című könyvéből . . . me-1976 Montreáljának női csodatornászát, Nadja Comanecit valójában Kemenes Annának hívják. Károly az edzője neve, aki kiképezte. Az erdélyi magyar kisebbséghez tartozik és folyékonyan beszéli magyar anyanyelvét, melytől ezúttal a kanadai külvilágtól való elszigetelésének keretén belül — román őrei a legszigorúbban eltiltották. A bukaresti nemzeti büszkeség semmiesetre sem akarta megengedni, hogy a román színekre annak a kisebbségnek az árnyéka vetődjék, amelyet a Ceausescu-rendszer a legnagyobb buzgalommal és minden elképzelhető eszközzel elnyomni törekszik. A megfélemlített kislány ilyen módon, nem merte anyanyelvét ajkára venni, így az összeköttetést a százezernyi magyar-kanadaival felvenni, akik őt szívből jövő ünneplésben részesítették volna. Egyre — maguk közül — kétségtelenül büszkébbek lettek volna, a számos generációt képviselő bevándorlók — mint “csak” Nadja Comanecire, a románra. Ez az egész csupán egy kis •mozaikkövet ad hozzá a hazudozás, valóságferdítés és szívtelenség képéhez, peremén annak a torz politikai árnyéknak, amely ezt az ifjúsági találkozót jellemezte. Ha ez a dolog rí tette. Az illető régészek természetesen mindenütt puli-feliratokat találtak. A száraz valóság: ilyen nevű mezopotámiai régész, vagy ékíráskutató szerzők és ilyen című könyvek sohasem léteztek. Minden adatot a ‘sumer-magyarollógus’ szerző ötlött ki.” És pontosan itt van a kutya — nem a puli — eltemetve. Ugyanis a fenti idézetben megnevezett 3 könyv címlapjának Zerox másolata nekem is megvan: 1. “Ruin City of Assur — Harold J. McDonald — Professor of assirology — London — Vington, Percival and Co. — King Street, Covent Garden - 1895”. 2. John L. McKenzie, Ph.D. — Lagash Cuniform — Second Edition — Sidgwick and Jackson — London. 3. “Archaische Texte — Eridu — Prof. Martin Tellman — Schmied and Sohn — Dresden”. Ennyit ér tehát Komoróczy Gézának, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem semitológiai tan széke adjunktusának, a hitelessége, szavahihetősége és szaktekintélye. Sajnos, ezzel annyira beharangozott — még a Magyar Hírek, 1976. jún. 19-i száma is közölt belőle részleteket — tanulmányával nemcsak magának, hanem a világviszonylatban is jó hírnévnek örvendő egyetem hírnevének is ártott. De még a szülei is megérdemelték volna, hogy különb munkával tisztelje meg őket. Ugyanis a füzetet a szüleinek dedikálta. * * * Mindentől függetlenül, nyíltan meg kell mondani, azzal, hogy ilyen részletes összefoglalást írt a szumirmagyar kérdés művelőiről és munkásságukról, a sokat vitatott kérdésnek akaratlanul is többet használt, mint ártott. Azért pedig, hogy nemcsak elmondta, hanem ki is nyomatta a következőket: “. . . a dákó-román kontinuitás régi, de valószínűleg nem kevésbé önkényes elméletének makacs hivatalossága . . .” (55.0.), még dicséretet is érdemel. Kanada szabad földjén ennyire elfajulhatott, akkor az ember 1980-ra Moszkvában, egy rendőrállam vízumpolitikái területén, politikailag feltételezhetően még keményebb öv alatti ütésekre készítheti fel magát. * * * Ennyit a “Linth” című lapból, annak 1976. augusztus 13. számából, németből magyarra fordítva. Az újság szerkesztőségétől beszerzett információ szerint a hír az SPK (Schweizerische Politische Korrespondenz hírügynökségétől származik, amelyik egyike a legmegbízhatóbbaknak Svájcban. Még közben megtudott adat: a Kemenes család Dés városból származik. A tehetséges kislány szüleit a választás elé állították: vagy román név alatt szerepel a gyermekük, vagy nem juthat ki Montreálba. Nem akarván gyermekük karrierjét kettébe törni, engedtek a parancsnak. Hogy ez helyénvaló-e, lehet rajta vitázni. A fontos mindenesetre: mindenütt hangsúlyozni, terjeszteni az igazat! Hirdetni ezen az eseten keresztül is: a románok aljasságát, mellyel egy fiatal 15 esztendős kislányt is megfosztanak a nevétől. (dr. Sz. I.) CSIKMENASÁGI ROMÁNIA OLIMPIAI SZTÁRJA MAGYAR!
