Szittyakürt, 1976 (15. évfolyam, 3-12. szám)

1976-05-01 / 5. szám

1976. május hó

n IffVAKOfcT

7 oldal

Ottó volt az ur. így csak I. Ottóhoz fordulhatott, hogy keresztény hithirdetőket kérve a kereszténység felvételével szilárdítsa meg népe és családja helyét Európában.

I. Ottó a fényes római esküvő után 972 nyarán kelt át az Alpokon, Ráviából Sankt Gallenbe. Még Páviából küldött követséget Lengyelországba és meghívta Miesko lengyel fejedelmet a következő évhúsvétján Quedlinburgban tartandó összejövetelre. I. Ottó 972 augusztusban Sankt Gallenben tartózkodott és itt érhette őt Géza üzenete és megtérési szándékának bejelentése, mert Sankt Gallenben egy Bruno nevű szerzetest választott ki a “magyar királyhoz” küldendő térítő püspöknek.

Bruno sankt —galleni szerzetes volt. A császár ajánló levelet írt a magyarokkal szomszédos passaui püspöknek, Pilgrimnek, Bruno utazása és küldetése érdekében.

“Otto — kezdődik a levél — Isten kegyelméből felséges császár Pilgrimnek a passaui egyház tisztelendő püspöknek üdvözletünk. Bruno püspököt küldjük hozzátok és kedveltségieknek ajánljuk azzal, hogy a legmesszebbmenően segítsétek, bármire volna nálatok szüksége, és tiszteletteljesen és a legkörültekintőbben vezessétek embereitekkel, valamint lovakkal és más úti szükségesekkel ellátva a magyarok végeire, amilyen közel csak lehet. Őt azért delegáljuk oda, hogy királyukat (Gézát) minél előbb összeköttetésbe hozza hatalmunkkal. Nektek pedig igen nagy gondotok legyen, hogy ez a követség a legbiztosabban létrejöjjön, mert ha feltett szándékunk sikerrel jár, abból nektek és mindnyájatoknak nagy hasznotok lesz. Isten veletek.”

Ez a levél az első érintkezés felvételéről tanúskodik és kezdetét jelenti a magyarországi keresztény misszionálás második, nyugati szakaszának. II. Ottó 972 augusztus 14 —én mint társcsászár is belekapcsolódott a magyarországi hithírdetés munkájába, mert a jelzett napon a Sankt Gallennel szomszédos einsiedelni bencés apátság szerzetesének, Wolfgangnak, kiváltságlevelet adott, hogy apátjának engedélyével a magyarok között térítő tevékenységet folytasson.

Wolfgang azonban nem sokáig időzhetett a magyarok között, mert Piligrim regensburgi püspökké neveztette ki 972-ben. Géza fejedelem, feltehetően keresztény feleségének, Saroltnak a biztatására is küldötte el követeit. I. Ottó császárhoz Quedlinburgba 973 húsvét ünnepére. A magyarok ott cseh, lengyel, bolgár, orosz és görög követekkel találkoztak, akik a németekkel békét kötöttek. A császár Bruno verdeni püspököt küldte a magyarok “királyához” mint követét. Nem egészen tisztázott annak a viszálynak az oka, amely Bajorország Henrik hercege és II. Ottó császár között kitört. Tény, hogy a németek részéről olyan tevékenység indult meg, mely Piligrim passaui püspökön keresztül a magyar katolikus egyház megszervezését német fennhatóság alatt gondolta el. Lehet, hogy német pénzemberek akarták idő előtt terveiket megvalósítani? Wolfgang ekkor ötéves számkivetésbe vonult önként Falkenstein várába (980 — 84). Utána azonban a herceg gyermekeinek nevelője lett. Ő nevelte II. Henrik császárt és Gizella királynét, Szent István feleségét is. Tény, hogy a passaui püspök és a salzburgi érsek között hosszú joghatósági vita alakult ki. Géza fejedelem II. Ottó császárral szemben Henrik bajor herceg mellé állt, Piligrim pedig megmaradt II. Ottó pártján. így a német hithirdetők helyett mások érkeztek, akik nem voltak a német egyházi és politikai hatalom képviselői: Szent Adalbert és társai.

983-tól kezdve III. Ottó császár, a görög Theofanu fia, a francia Gerbert — a későbbi II. Szilveszter pápa — tanítványa sajátos birodalomeszmét alakított ki. Olyan római birodalmat akart, amely — éppúgy mint keleten a bizánci — felülállt volna nemzeteken és államokon, egyetlen keresztény közösségbe egyesítette volna a latin— keresztény világot. Ez nem lett volna német hatalmi szervezet és a németek nem lettek volna benne a rend őrei, mert a császár magát elsősorban nem is németnek illetve szásznak, hanem rómainak tekintette magát. III. Ottót kortársai sem értették meg és az útókor német nacionalistái is sajnálatos eltévelyedésnek minősítették terveit és tetteit. Ezt a nemes eszmét és magasztos célt a Nyugaton akkor élő érdekcsoportokkal szemben még rövid időre sem lehetett megvalósítani. Az Egyesült Nemzetek Szervezete talán ilyen irányú sikeres kezdeményezés az alapvető emberi jogegyenlőség társadalomtudományi alapján. Mindenesetre a császár és tanítómestere a pápa nem vetélytársként állt szemben egymással, hanem közös erővel egy helyen, Rómában, székelve próbálta megvalósítani az igazi római birodalom, azaz a keresztény világközösség eszményét.

Szent István ennek a világtörténelemben páratlan együttállásnak köszönhette, hogy király lett anélkül, hogy bele kellett volna illeszkednie a birodalom hűbéres hierarchiájába, mint a cseh és a lengyel uralkodó ezt megtette. III. Ottó Boleszlávnak mint a “Római Szent Birodalom önálló szövetséges társának” adta saját koronáját. Formailag ez hűbérességet jelentett ugyan, de gyakorlatilag csak egészen laza kapcsolatot. Szent István az egyházszervezésben is olyan függetlenséget élvezett, amely anélkül kapcsolta őt és a magyar népet a keresztény egyházközösségbe, hogy részese lett volna a német birodalmi egyháznak. Érsekséget alapított és ezzel az akkori egyházi jogszabályok szerint népének egyházi függetlenséget, illetve csak Rómához fűződő kapcsolatait biztosította.”

A MAGYAR PARASZT

Hosszan elnézek egy arcképet, egy a vállára borított, mellén bőrszíjas csattal összekapcsolt szűrös kék mellényes, fehér-inges, báránybőrsapkás férfiarcot: a magyar paraszt arcát. Komoly tekintettel néz a távolba s a tekintetről leolvasható Arany János “Toldi”-ja szavaival élve, hogy “. . . nem is nem is azt a forgószelet nézi, mely a hamvas utat véges-végig méri”, hanem mintha a képen a válla mögött levő lovas, sastollas zászlós ősmagyar eleit, az Árpád-sávos zászló hét csíkját, az ősi hármashalomból kinőtt kettőskeresztet látná távolbameredő lelki szemeivel, benne a letűnt régi dicsőségünk utáni balsors évszázadait, amikor csak egy volt a feladata, mert csak ez az egy lehetett, mert a többire nem volt idő, mert a fajtánkkal szemben csak egy volt a parancs: megmaradni.

Ezt a parancsot a magyar paraszt a véres, magyart irtó múltunkkal szemben teljesítette. Ennek az ezer év óta szolgaságba taszított magyar paraszti léleknek köszönhetjük mi ma élő magyar generáció, hogy mint nemzet, mint magyarok létezünk, hogy anyanyelvűnk ma már nem a múlté. Pedig, de vészesen közel állott népünk, nyelvünk ezen lassú elmúláshoz. Hiszen nyelvünket a reánk telepedett idegen arisztokrácia az ún. “reformkor”, a “nyelvújítás” előtt közvetlenül, sőt ezen idő alatt is “parasztnyelvnek” nevezte s a magyar nyelvet csak akkor használta, ha a “paraszt” szolgának, jobbágynak, béresnek, kocsisnak, lovásznak kellett parancsaikat kiadni.

Gárdonyi Géza írja egyik művében, bemutatva a német nyelv fogyatékosságait, emígy a “magyar” arisztokratákról: “. . . íme ez az a nyelv, ez az ínséges szegénység, bárgyuság, melynek irodalmáért a szentéletű Kazinczy lelkesedett, amelyet Somsich Pongrác egy vállvonással elfogadna a magyar helyett, amelyre az egyik Zichy azt mondja: ‘unsere Deutsche Literatur’. Ezt a nyelvet beszélik, tanulják a Károlyi s minden grófok kastélyában. Hunyady Pepi megtiltja a feleségének, hogy magyarul tanuljon. Eszterházy azt mondja, hogy magyarul beszélni a főrendiházban komikus, mi pedig háborgunk azon, hogy császári paranccsal butítanák át a magyar nemzetet”.

Nem sikerült az idegen ármány, ősi nyelvünk nem semmisült meg. Népünk ősi gyökere, nyelvünk hordozója, megtartója a magyar paraszt kemény gerincén megtört a gonosz szándék; átvészelve minden bajt, minden vészt és él, mert a legkegyetlenebb elnyomás alatt is élt a magyar

paraszt lelkében a sok-ezeréves ősök lelke, s ez ősi lélek-szuggesszió adott és ad ma is lelkierőt a nemzeti ellenállásra.

Emigrációnkat az otthoni foglalkozási ágakra osztva megállapíthatjuk, hogy magyar parasztemigráns alig akad. A paraszt nem emigrált, mert mindenkor verejtékét, ha kellett vérét hullatta az általa rajongásig szeretett ősi földért, s inkább az ősi hajlék romjai alá temetkezett és ezt tette ezer éven át, és élve, vagy holtan, de maradt.

A magyar paraszt mindig hű maradt még az ezeréves szolgasorsban is, hazájához nemzetéhez és ahhoz a magyar földhöz, amelyen verejtékezve henyélő idegen urainak a jólétet biztosította. Ez a magyarázata annak, hogy a magyar paraszt nem lett “emigráns”, mert tudta, érezte, hogy őt sorsa arra predesztinálta, hogy puszta jelenlétével őrizze az ősi földet, a jobbágy ősöket takaró rögöt, mert ha ő is elhagyja azt, akkor föladta évezredes harcát, a földhöz való hűségét, múltját, jövőjét. A magyar paraszt nem tette ezt, hanem megmaradt mindenkor a föld őrzőjének akkor is, amikor ő ennek a földnek csak szolgája volt, a haszonélvezői pedig az őt lenéző, kiszipolyozó idegenek.

A magyar paraszt maradt a magyar földön és áll a vártán.

Honnan van ez a hihetetlen magasságokba szárnyaló lelkiereje népünk gyökerének, a magyar parasztnak? Erre igyekszünk feleletet adni.

Emigrációnk irodalma, sajtója sok mindennel foglalkozik, előtte sok minden fontos, csak nemzetünk gerincét képező magyar parasztság sorsával nem törődve, nem kutat, nem elemez, még csak említést sem tesz nemzeti létünket biztosító társadalmi osztály, a magyar parasztság létezéséről. Nincs tudomásunk róla, hogy egyetlen emigráns író, publicista könyvet írt volna a magyar paraszt igazi életéről, múltjáról, jelenéről, vágyairól. Vannak “nemzeti”, vannak “vallásos” “keresztényi” irányú lapjai emigrációnknak, de a “nemzeti” jelleg alatti írásokból mindig kimarad a legnemzetibb magyar réteg: a paraszt. Sőt harminc éves keserű csalódásokkal teli emigrációnk ún. “hivatott” vezetőinek önmagukat kinevezett egyének, csoportok, még itt emigrációs életünkben is a “paraszt” kifejezést lealázónak, lealacsonyítónak értelmezik, mint azt a két világháború között is az akkor burjánzó lipótvárosi nívójú, minden nemzeti jelleget benyálazó, a magyar géniuszt sárbarángató firkászok tették.

Amikor I. Ferenc József a 67-es kiegyezés utáni első magyarországi látogatására készült, Arany Jánost legfelsőbb helyről felkérték egy a királyt üdvözlő óda megírására. Részére, mint honoráriumot tízezer aranyat helyeztek kilátásba. Arany János Nagyszalonta szegény falusi jegyzője az ajánlatot visszautasította. Helyette írt egy másik költeményt: a “Walesi Bárdok”-at. Pedig de jól esett volna neki szegénységében az a sok arany, de magyarságát nem adta aranyért sem.

Ebből tanulhatnának a magyarul beszélő, de idegen érdekeket szolgáló dollár-tollnokok, hogy mi módon kell szolgálni az idegen világ közömbössége, nem kevésbé ellenséges magatartása idején a magyar ügyet.

Ezen emigráns körök azonban — amint ezt az eddigi álláspontjuk is bizonyít — nem mutattak a múltban, nem mutatnak a jelenben érdeklődést nemzetünk gerince, a magyar parasztság sorsa fölött, amelynek a Magyarok Istenétől származott ősereje mindig győzedelmeskedett a nemzet balsorsa fölött s ez ad reményt, hogy a turáni őserő győzedelmeskedik ezután is.

A magyar parasztságot nem ismerők — ezirányú teljes tájékozódásuk hiányában — nem tudnak különbséget tenni paraszt és paraszt között, pedig a volt nagybirtokokon egy mezőgazdasági évre elszegődött ún. mezőgazdasági (konvenciós) cseléd, a zsellér, vagy az önálló saját kisbirtokkal rendelkező paraszt között nem csekély a különbség.

A volt jobbágy a 48-as törvények alapján a törvény szerint felszabadult, mert a törvény nem tesz többé különbséget nemes és nem nemes között, mert mindenki egyenlő jogokkal bír.

A volt jobbágy anyagilag felszabadult, az általa művelt volt úrbéres birtok, a jobbágytelek, ellenszolgáltatás nélkül saját tulajdonává lett; megszűnt a dézsma (a termény 1/9-ed részének — az úrbérnek — az uraság részére való beszolgáltatása), a robot, amely a jobbágyot a saját jobbágytelkén kívül az uraság birtokán bizonyos heti (havi) fogatos és gyalogos ingyen munkák elvégzésére kötelezte. Adót ezután nemcsak a volt jobbágy, hanem a nemességnek is kell fizetni.

Az adózás alapja elsősorban a földbirtok lett.

A 48/49-es szabadságharc orosz segítséggel való leverése után a habsburgi absolutizmus elrendelte a földbirtokok osztályozását, azon kétségtelen tények alapján, hogy a föld termelési szempontból való minősége s így a termés-hozama nem egyenlő, ezért nem lehet egyenlő módon adóztatni. A legjobb minőségű, legtöbb hasznot hajtó szántóföld I. oszt. rangsort kapott. Ezt követte rangsorban a II., III., IV., V., stb. osztályzatú földbirtokok egészen az alig hasznothajtó,