Szittyakürt, 1975 (14. évfolyam, 11. szám)
1975-11-01 / 11. szám
lü. oldal «ITfVAKÜkT 1975 november hó ÖRÖMKÖNNYEK Harcászati megbeszélés az AMLE nyári nagygyakorlatán. Lehet lekicsinylőleg legyinteni: Könnyek! Lehet fokozni is : Női könnyek. Erre azonban azt válaszolom: Ezek az örömkönnyek — magyar könnyek! Valahogy Így szeretném érzékeltetni azt a hatást, melyet kiváltott belőlem ez a látogatás. Egy magyar tábor látogatása. Az Amerikai Magyar Lövészegyesület nyári táboráról kívánok beszámolni — ha ezt a kedves, szívmelegítő élményt egyáltalán vissza lehet szavakba úgy tükrözni, hogy hamisítatlanul kidomborodjék az a valóság, amely olyan fontos, valóságos magyar nemzeti célt szolgál. Rengeteg szépség, csodálatos természeti és technikai szépség van kerek e nagy világban. Arról nem szükséges külön szólnom, hogy a híres és csodás pennsylvániai hegyek rengetegében mily szép és egészséges ennek a tábornak a színhelye. Sablonos ismertetés helyett sokkal inkább szeretném kidomborítani ennek a tábori életnek a módfelett egészséges szellemi magyarszolgálatát. ; A lövésztábor színhelyén 42 apró kis magyar emberkét találtam, és nagyon sok felnőttet. Lövész apródokat, nevelőket, kiképzőket. Már a meglátásuk élmény, kedves élmény. Bolyongok köztük, nézegetem és látom őket. Megnézem a leány-otthont. Sűrűn egymásmellé állított ágyak — rend, tisztaság a tábori élet minden hiányossága ellenére. Amerre fordulok, amerre csak nézek a leány-otthon emeletes deszkaépületében — mindenütt magyar motivumos díszítés, magyar versek, dalok szövege kitűzve a falakon, a rajok jelzése, mindenütt kivagdosott díszítés — apró kis kezek munkája. Már ekkor könnybe szaladt a szemem, mert tudomásul vettem, hogy a kis kezek megtanulták kirajzolni, kiszínezni, kivágni a magyar motívumokat, a magyar címert — és a kis lelkűk, tudatalatti ösztönük pedig befogadta azt. Úgy gondoltam, a kis lakók nem látják a látogatót, hiszen sokan vannak. Mégis egy sugárzó arcú, 6 — 7 éves pici Stefi köszönt illedelmesen, csillogó szemmel, barátságosan. Simul hozzám megható gyermeki hűséggel. Párszáz méterrel odébb a fiú laktanya, nagyobb, talán még sűrűbben lakott, díszítés nélkül, de katonás rendet, fegyelmet tükröz. Pedig a fiúlaktanyában is egy csomó pici ifjú gyermek: az apródok laknak, akik hol játszanak, hol gyakorlatoznak, hol fürdenek, hol tanulnak — mindent magyarul. Kiképzők, felügyelők, nevelők — mindannyian együtt élnek itt. A tábori konyha hősnői — Tőke Ildikó leány löv. ti. vezetésével — főzik a reggelit, ebédet, vacsorát —, az adott viszonyokban alig elképzelhető finom magyar ételeket: pörkölteket, főzelékeket, salátákat, stb. Ezért külön nagyrabecsülő elismerés jár, mint az Édesanyáknak, akik oly önfeláldozással látják el gyermekeik testi gondozását is. Az étkeztetés bonyolítása kedves élmény. Kicsik s nagyok várakozással sorakoznak a “jól” kiérdemelt finomságokért. Az ételt tálaló pót mamák nem fáradnak el külön mondani mindenkinek: “Ha megetted és kérsz még, gyere vissza!” — “Kaphatsz még, ha kérsz ...” Kicsik-nagyok elhelyezkednek a leterített tábori asztaloknál. Végig kémleltem a sugárzó, boldog gyermekhadat, a jókedvű nagyokat, avagy felnőtteket. Mindenki jóízűen fogyasztotta el. Fegyelmezetten, rendben étkeznek és hűsítőt isznak ebben a táborban. Az étkező edényt mindenki maga mossa el. Sorakoznak kicsinyek és nagyok a mosogatóhoz. Jóízűen csicseregnek. Szilágyi Kati leány löv. ti. napos tiszt is sorba áll a kicsi emberkék között. Hallom és látom a következőket: Szilágyi Kati napos tiszt az egyik apródhoz: “Hogy mondtad?” És Szilágyi Kati többet nem szól, csak kezének 5 ujját mutatja. Figyelem és többet nem szól. Semmit nem értettem. Figyelem tovább. A kis apród zavartan néhányat fordul a saját tengelye körül, aztán tétován földre teszi a kezében tartott edénykéjét és 5 feküdj-öt csinál a földön. Szilágyi Kati számolja, s az 5 feküdj után így szól: “Mire hazamész, egészen erős fiú leszel!” A kis apród “védekezett”, mert a magyar táborban angolul szólt társához! Ismét jótékony számomra, hogy napszemüveg van rajtam! — Reggel katonás rendben gyakorló puskával sorakoznak apródok, felnőttek, fiúk, lányok — egyenruhában. Zászlófelvonás. Közös ima. A nagy magyar zászló leng az árbocon, és úgy érezzük, hogy magyar levegőben leng, szinte érezzük, hogy a sok magyar szív-lélek desztilálja a levegőt és ezekben az órákban egészséges, tiszta légkörben lélegezhetünk. A határozott vezénylő hangok kivétel nélkül meghallgatásra találnak. Napiparancs hirdetés. Beosztás, fegyelmezés, parancsnoki jelentés — majd “oszolj” és napközben foglalkozás, játék, fürdés — este zászlólevonás, majd tábortűz, a boldog tábor-lakók együttesében. — Katonai szellem. Túlzás?! Nem hiszem, hogy van olyan józan szülő, aki ne érezné ennek fontosságát 1975-ben, 76-ban, vagy 2000-ben éppúgy, mint apáink és nagyapáink tiszteletre méltó, egészséges ösztönnel érezték ennek szükségességét. Nem túlzás! Szükséges! Mentő szolgálat! Magyar mentő szolgálat! Nemcsak kenyérrel él az ember.. Vasárnap délelőtt tábori Istentisztelet. Vasvári Zoli-bá, a fáradhatatlan veterán végzi a lelki gondozási szolgálatot. Mély Isten-hitet sugároz. Szemmel láthatólag meghallgatásra talál kicsinyeknél és nagyoknál. Figyeljük szavait — és én kémlelem a gyermekhadat. A figyelő tekintetek meghatnak. Szerencsémre a napszemüveg rajtam van ... és én is tovább figyelek. A Hiszekegy . . . közös elmondása után — oszolj! Egyik fülem hegye felfogja, amikor egy felnőtt ifjú Zoli-bának azt mondja, hogy miért nem inkább papi pályát választott Zoli-bá? Zoli-bá válaszolja, hogy katonai pályát választott. Az én szerény megjegyzésem: milyen jó, hogy katonai pályát választott Zoli-bá! így képes betölteni szükségszerűen a lelki gondozás nemes feladatát is. Amíg aktív lelkészi hivatalában talán sikertelenebb lenne a katonás rend és fegyelmezettség átplántálása ebbe a nagyra hívatott és sokra képes magyar ifjúságba s nagy mulasztás lett volna az évtizedek munkájának elmulasztása. Mert itt végeláthatatlan tételekben lehetne sorakoztatni névszerint megjelölve az eredményeket, sikereket, a néhány évtizedes munka eredményeit. A cserkész és lövész csoporton belül kifejtett felmérhetetlen értékű áldozatos munka sok-sok szép eredményt, sikert alapozott. Egyszer be kell számolni tételesen ezekről az eredményekről, mert méltón büszkélkedhetne Zoli-bá és segítő társai, mindazok, akik oly súlyos áldozattal részt vettek és részt vesznek az ifjúság nevelő munkájában. A kincsek, a gyémántok a magyar szülők birtokában van. A természeti kincseknek, a nyers értékeknek kinemesítése, csiszolása, megsokszorozza azoknak értékét. Következésképpen kérdezem: Miért nincs a magyar táborban minden magyar gyermek? Akiknek szülőjében lappang, vagy valaha felébredt már a vágy, hogy gyermeke itt az idegenben is magyar maradjon, és gyermeke különb legyen az idegen tömeg gyermekeitől. Az idegenben is lehet, és maradhat magyar! Örömkönnyeim befelé hullottak, mert a tábor nevelő szelleme biztató, hazánkért, nemzetünkért vívott harcnak kívánt eredményeinek el(Folytatás az előző oldalról) rendben is van. Szabad világban élünk, mindenkinek joga van arra, hogy Istent ott és úgy keresse, ahogy hite és lelkiismerete diktálja. Egy Isten van és ez a lényeg, nem pedig az, hogy cifra maskarába bújtatott papok szertartásainak rabjai legyünk. Istent ilyen sallangok nélkül is imádhatjuk és imánk bizonyára akkor is meghallgatásra fog találni, ha azt a Magyarok Istenéhez intézzük, nem pedig “Izrael Urához és Istenéhez”. Azonban az már nincs rendben, hogy István királyt, akit a magyar nemzet túlnyomó többsége mint Nemzetünk és Hazánk megalapítójának, első szent királyunknak tekint, egyesek “szent bálvány, kétszeres testvérgyilkos és nemzetáruló” elnevezésekkel gyalázzák, azon a címen, hogy az “új magyar hitet” terjesztik. Kijut természetesen a szidalmakból a jelenlegi keresztény egyházaknak és főként a katolikus papságnak, mint a “magyarirtó idegen térítők utódainak”. Már pedig a katolikus papságot a magyar nép István király korabeli gyilkolásával vádolni épp olyan értelmetlen ostobaság, mint a Magyar Nemzeti vallás alapítóit és hirdetőit Szent Gellért püspök legyilkolásának bűntettében elmarasztalni. Kétségtelen, hogy a keresztyén egyházak részéről sok hiba és vétkes mulasztás történt, melyekből talán elegendő is Mindszenty bíboros sorsára rámutatni. Azonban az is igazság, hogy a magyar papság a nép mellett volt harcaiban. Tömöri érsek és négy püspök esett el a mohácsi csatában, ott voltak papjaink a nemzet szabadságharcaiban és ezrével szenvedtek a bolsevisták börtöneiben. És nem szabad megfeledkezni az újabb idők papjainak népérdekű tetteiről, mint Ravasz és Ordass ref. illetve evangélikus püspök, Prohászka Ottokár és Mindszenty József működéséről, a hívei védelmében hősi halált halt Apor püspökről és számtalan protestáns és katolikus lelkész társunkról, akik életüket a magyarság érdekében áldozták. Szent István király emlékét Maérésében. A Teremtő Isten áldása kísérje ennek a magyar szolgálatnak munkálóit, és engedje megérnünk e nemes magyar szolgálat áhított, vágyott eredményét. Magyar anyai szívvel, V.J. Zs. gyarországon is ki akarták törölni a nép emlékezetéből. Ha beszélni, vagy írni kellett róla, I. Istvánról beszéltek. (Ami egyébként történelmileg korrekt meghatározás és újabban az emigráció egyes köreiben is szokásos.) Szent István ünnepét elnevezték az “Új Kenyér”, később az “Alkotmány” ünnepének. Mindennek ellenére, I. István a magyar nép előtt Szent István, illetve, ahogy a protestánsok szívesebben nevezik: István király. “Hosszú időn át augusztus 20-án István király, Szent István ünnepe volt. Ünnepelték az államalapítót, az ezeréves alkotmányt. Ma is szeretettel emlékezünk István történelmi érdemeire, hiszen a magyar állam megalakítása, az európai színtéren való tartós megtelepedés az ő nevéhez fűződik. István király zseniális érzékkel helyezkedett bele az egyetemes kereszténységbe, hogy szabad kezet kapjon a politikai cselekvéshez; az egyházba való behelyezkedés pedig lehetővé tette, hogy ne kerüljön hűbérviszonyba a német —római császársággal. ” — Ezeket a sorokat írja a Magyarországról terjesztett “Magyar Hírek” 1975. augusztus 16-i számában. Nem kétséges, hogy azok, akik István király emlékét gyalázzák, azok Szent Istvántól a templomszolgáig gyűlölnek mindent, ami keresztény. Gyűlölettel csak ellentétet lehet terjeszteni, hitet nem! És el lehet pusztítani azt a csekély eredményt, amit az emigráció egységének érdekében jóakaratú magyarok eddig sok vesződséggel és fáradozással elértek. Befejezésül csak ennyit: Bizonyára szép számmal vannak hívei a Magyar Nemzeti Vallásnak és kétségtelen, hogy sokan figyelik érdeklődéssel és jóakarattal terjedését. De sokkal nagyobb számban vannak magyar protestánsok és katolikusok, akik nem érzik lelki szükségletét annak, hogy vallásukat elhagyják. Terjedjen az új hit, de ne a demagógia útján, hanem értelmes meggyőzéssel és szeretettel. És akkor a Magyarok Istenének áldása lesz a terjesztők munkáján. A KERESZT ÉS KARD MOZGALOM HANGJA Kiadja a mozgalom központja XVII. évfolyam 11. szám — 1975. november hó Levelezési cím: Kereszt és Kard Mozgalom c/o Vasvári Zoltán, 256 Dayton Ave., Clifton, N.J. 07011 Szent Istvántól a templomszolgáig...
