Szittyakürt, 1975 (14. évfolyam, 11. szám)

1975-11-01 / 11. szám

1975 november hó

«ITTVAKOftí

11. oldal

MAGNA HUNGÁRIA, LEVÉDIA, ETELKÖZ

— Az őshaza a legújabb kutatások tükrében —

Julianus barát bronzba öntött alakja hosszú ideig állt a Halászbástyán, jobbjával kelet felé mutatott, baljával roskadozó társát támogatta. A legendás szerzetes volt az első, aki feleletet keresett történelmünk máig is legizgalmasabb kérdésére: honnan származunk, hol lehetett a magyarság őshazája. A megfejtésre vállalkozó kutatók sorába most egy fiatal szakember Fodor István a Nemzeti Múzeum munkatársa állt. Munkáját a legújabb tudományos eredmények, valamint a Szovjetunió területén tett tanulmányútja segítette.

Fodor István tájékoztató jellegű nyilatkozatát a Magyar Nemzet 1975. július 18-i számából továbbítjuk a Szittyakürt olvasótáborához azzal a szerény megjegyzéssel, hogy nemcsak a magyar irodalom, hanem a magyar őstörténeti kutatás “ötágú

sípja is’’ összehangolatlan.

* * *

REJTÉLYES BESZÁMOLÓ

— Julianushoz hasonlóan térben és időben nagy területet kell bejárniuk azoknak, akik történelmünknek ezzel az izgalmas fejezetével foglalkoznak. Régebben nálunk az a felfogás alakult ki, hogy az ugor őshaza a Káma vidékén volt. A legújabb nyelvtörténeti és régészeti kutatások azonban azt az elképzelést valószínűsítik, hogy az ugorság őshazája az Uraitól keletre az Ob és Irtis folyók mellékén lehetett. Az ugor együttélés korszaka körülbelül az időszámítás előtti 2000-től 500-ig tartott, ettől az időtől fogva és erről a területről kezdte meg tehát a kialakuló ősmagyarság vándorútját, és került később a mai Baskiria területére. Ez az a hely, amelyet Julianus Magna Hungáriának, azaz nagy, vagy régi Magyarországnak nevezett — mondja bevezetőül Fodor István tájékoztatójában.

A fiatal kutató a történeti és régészeti adatok segítségével azt vizsgálja, hol találkozhatott a Domonkosrendi barát a keleti magyarokkal. Mert a találkozó földrajzi helyéről csupán homályosan beszél a Riccardus-féle jelentés. Ez adott tápot olyan feltevéseknek, amelyek szerint Julianus nem kelt át az akkoriban nagy Étin néven említett Volgán, vagyis, hogy nem a Volga, hanem a Káma vagy a Bjelaja mellett találkozott testvéreinkkel.

— Az útról készült Riccardus-féle jelentés nem szól arról, hogy Juliánus átkelt volna a folyamon — mondja Fodor István —, de mint arra Győrffy György rámutatott, ez a fontos okmány attól eltekintve, hogy a hazaindulást vízi úton jelzi, egyetlen folyó keresztezését sem említi, márpedig enélkül alig képzelhető el egy négyezerötszáz kilométer hosszú szárazföldi út. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy ebben a korban a folyók az összekötő és nem a szétválasztó szerepét töltötték be, a negatív érv nem igen állja meg a helyét.

“KIK LÁTVÁN ŐT . . .”

— Az átkelésre egyébként közvetett, de igen fontos bizonyítékaink is vannak. Tizedik századi arab kútfők megemlékeznek arról, hogy a volgai bolgár főváros, Bulgar vagy Bolgary környékén két fontos kereskedelmi útvonal vezetett át a folyamon: a kijevi és az Itilből jövő. Sőt Bulgár közelében a folyóparton jelentős kikötő- és kereskedő város is volt. Aga Bazar, amelyet követjelentésében Ibn Fadhlan is említ.

Riccardus fráter azt írja, hogy a Kaukázus északi lejtőjén elterülő Alániáig még együtt ment a négy barát, innen azonban már csak Julianus és Gerhardus folytatta útját. A hű kísérő azonban meghalt egy ismeretlen nevű városban. Julianus

magára maradt — és ment tovább. Az egykori krónikás így ír a hősi vállalkozásról:

“Ezután Julianus szolgája lett egy mohamedán papnak és feleségének, akik Nagy Bolgárországba készültek utazni, s meg is érkeztek ide. Ennek az országnak egyik nagy városában egy magyar nőt talált, aki megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s ott azt állította, hogy két nap járóföldre biztosan megtalálja azokat a magyarokat, akiket keresett . . . Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendtek megérkezése felett. ”

— Vajon melyik bolgár városban találkozhatott Julianus az őt útbaigazító magyar asszonnyal? A legújabb szovjet tudományos eredményekből világosan kiderül, hogy a Volga jobb partján lévő területi központ Ősei városa Julianus ottjártakor, 1233—36-ban már nem létezett. Az orosz csapatok 1220-ban lerombolták, s az eseményről az orosz évkönyvek is megemlékeznek. Ebből viszont az következik, hogy Julianus csakis egy bal parti városban találkozhatott a magyar asszonnyal, tehát át kellett kelnie a Volgán.

AZ OROSZ ÉVKÖNYVEK ADATAI

— Julianus elbeszélését és az orosz évkönyvek adatait összevetve tudjuk, hogy a volgai Bolgárország és az orosz fejedelemségek között már a X. században élénk kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki. Ebben az időben a kereskedelmi utakat még a bolgárok ellenőrizték. A XI. századtól kezdve azonban sűrűsödő összecsapásokról tudósítanak a krónikák. 1205-ben a vlagyimir-szuzdali vezetés alatt egyesült orosz seregek megsemmisítették a bolgárok nyugati védőbástyáit, de csak 1220-ban biztosították végleg a Volgától nyugatra eső területeket. Ekkor pusztult el Ősei városa. Az orosz kereskedelmi hegemónia bizonyítéka Nyizsnij Novgorod megalapítása 1221-ben. A krónikák adatait a szovjet régészeti kutatások is igazolják.

Magyar szempontból tehát a Volga bal partján épült városok s közülük is elsősorban Bulgar tarthat számot érdeklődésre. És itt ismét a régészeti anyagot hívhatjuk segítségül. Az egykori Bulgar helyén ma Bolgary nevű falu áll, ahol az 1974-ben elhunyt A. P. Szmirnov 1938 óta vezette a feltárásokat. Az előkerült leletek egyértelműen bizonyítják, hogy Julianus utazása idején Bulgar nagy, virágzó város volt, amelytől nem messze vezetett a folyamon a Kijevből jövő kereskedelmi út.

Bár az érvek meggyőzően szólnak amellett, hogy Julianus a Volga bal partján fekvő várostól nem messze találkozott a keleti magyarokkal. Fodor István a vallástörténeti kutatás eredményeit is figyelemmel kíséri, mint mondja azért, mert a Riccardus-féle beszámolóban azt olvashatjuk, hogy a bolgárok mind pogányok voltak.

— Mivel a volgai bolgárok 922- ben áttártek a mohamedán hitre, több kutató megerősítve látja azt a feltevést, hogy a pogány bolgárok csak a Volgától nyugatra éltek. A legutóbbi régészeti feltárások a folyó mindkét partján számos olyan emléket hoztak felszínre, amelyek kétséget kizáróan bizonyítják, hogy Julianus mindenütt találkozhatott még pogány bolgárokkal.

AZ ÚJ HAZA KAPUJÁBAN

Az egyik legérdekesebb leletet, egy X —XI. századi pogány szentélyt a Csuvas ASZSZK területén, tehát a Volga jobb partján találták meg, a folyó balpartján pedig a XIV —XV.

századból származó pogány emlékek nyomaira bukkantak. Az egyik éppen Bulgartól nem messze, Aga Bazar területén került elő.

— Ma még nem tudjuk pontosan, hogy az ősmagyarság mikor került a nyugat-szibériai sztyeppéről Baskiria területére — mondja nyilatkozatában Fodor István —, annyit sejthetünk csupán, hogy ez az időszámításunk körüli évszázadokban történhetett. Magna Hungáriának a Volgától keletre való elhelyezését a régészeti leletanyag is alátámasztja. Az 1950-es évek elején például Baskiria területén a mi honfoglalás-kori temetőinkhez hasonló nyugvóhelyet tártak föl, amelyben a magyarországihoz hasonló halotti szemfedőket leltek. Ennek az ősi temetkezési szokásnak — hogy az elhunyt arcát textillel vagy bőrrel, a szem és a száj helyén pedig arany vagy ezüstlemezzel fedték be — a magyarságnál és akkori rokon népeinél, az obi-ugoroknál és a permieknél hódoltak. A baskiriai aranyszemfedő legközelebbi párhuzamát 1974-ben Rakamaz határában találták meg egy igen gaz-Volt-e valaha aljasabb bosszúállás, melyről a világtörténelem tudomással bír, mint az, amelyet az oroszok által letiport, vérbefolytott Magyarországon a gonosz Habsburgok végeztek?

Szomorúan gondolunk azokra a napokra, mikor magyar nemzetünknek vérével írott napjaira kell visszaemlékeznünk. Az időbeni távolság enyhíti ugyan, de nem felejteti velünk az aradi-tizenháromnak Bécsújhelyen és Budapesten lefejezetteknek gyászos végzetét.

1849. október 6. — A habsburgi Kamarilla hóhérai: Haynau tábornok és Windihgrats herceg, ez a két gonosztevő — Kiss Ernőt, Sheigel Jánost, Lázár Vilmost, Dezseffy Arisztidot és négy tábornokot golyóáltali halálra ítéltek. Pöltemberg Ernő, Damjanics János, Török Ignác, Lahner György, Knézich Károly, Nagy Sándor József, Leningen- Westenburg Károly, Aulich Lajos, Wecsey Károly tábornokokat kötéláltali halálra ítélték. Testvérek, nem bírunk feledni, de nem is akarunk feledni, de mindazok, akik bármi részben okozói voltak e szörnyű magyar vérrel festett tettnek, az Ég Ura újabb és újabb csapással sújtsa őket.

Testvérek! Magyarország Európa szívében egy tökéletes, földrajzi, gazdasági és politikai egység volt, mégis ezt az ezeréves természetes államegységet 1920. június 4-én megbontották. E napon kellett aláírni a magyar nemzet képviselőinek a — versallesi —, úgynevezett Trianon paloában azt a békét, amely a mi megkérdezésünk nélkül és az emberi jogok és az önrendelkezés elvének teljes semmibe vételével jött létre. Mely békeszerződést a rövidlátók és gyűlölettől elvakult analfabéták írták alá. A 73 éves gróf Apponyi Albert, aki öt nyelven magyarázta: francia, olasz, angol, német, nemkülönben magyar nyelven a Trianon igazságtalanságát. Nem hallgattak rá. minek során gróf Apponyi Albertnek magyar szíve képtelen volt tulajdon nemzetének halálos ítéletét aláírni, tisztségéről lemondott és elhagyta Párizst.

Testvérek! Trianonban a magyar igazságot sírbatették. Súlyos követ hengerítettek elzárására, de az eltiprott magyar igazság kifogja törni az erőszakkal és gonosz szándékkal bezárt sírt és az elnémult és az elnémídag honfoglaló sírjában. Őseink erről a területről a legújabb adataink szerint megközelítőleg a 700 — 750 közötti időben s valószínűleg valami külső ok miatt. De a magyarságot ekkor már nem tekinthetjük gazdaságilag teljesen homogénnek. A megtelepedett életmódot folytatók nem, csak nomádizáló részük vándorolt tovább, a Don vidéki területre, azaz Lévé diába.

A 800-as években már a Kazár Kaganátushoz közel, a Don mentén találkozunk magyarsággal. 820— 830 között olyan esemény zajlott le itt, amely döntő befolyással volt őseink további sorsára. A Kazár Kaganátusban polgárháború dúlt, s a függő viszonyban lévő magyarság a lázadók pártjára állt, befogadta a kagánnal szembeforduló kabarokat. Emiatt aztán távozniuk kellett a Kaganátus területéről nyugat felé vették hát útjukat. Egy fontos társadalmi alakulás, az úgynevezett kettős királyság is a kazár függőség emléke. Később Etelközben a magyarság függetlenné vált, törzseik egységbe tömörültek, amiről a vérszerződés mondája tudósít. Őseink szállásterületének határa keleten ekkor a Dnyeszter bal partjáig esetleg a Donig, nyugaton pedig a Kárpátokig terjedt, eljutottak tehát az új haza kapujába.

tott magyar igazság ismét feltámad és életre kel.

Testvérek! Milliószor kiáltsuk a világba a trianoni igazságtalanságot, hátha egyszer meghallják és felfigyelnek ránk, de az idő sürget. Rajtunk múlhat megmaradunk-e a Trianonban ránkkényszerített határon belül, vagy a nemzeti felemelkedés útjára lépünk?

Deák Ferencnek az abszulutizmus idején fogalmazott üzenete, ma is érvényes: ha tűrni, szenvedni és hinni tudunk, az idő és kedvező szerencse visszahozhatja azt, amit az erő és hatalom vett el tőlünk; de amiről a nemzet, félve szenvedésektől, önmaga mond le, annak visszaszerzése mindig nehéz és kétséges volt.

Testvérek! Vagy osztatlan Nagy- Magyarország, vagy nemzethalál. Két lehetőség van: vagy Istenben vetett hittel őseinknek nyomdokain haladva feltámadunk, vagy gyáva bitangok módjára megérdemelten elpusztulunk.

És Vörösmarty Mihály 1849 után? A kétségbeesésének micsoda irtózatos kiáltásai szakadtak fel belőle: "Mi a világ nekem, ha nincs hazám!” — adja a minden irgalomnak és kegyelemnek Istene, hogy legyen még magyar feltámadás és igazság, békesség és szeretet ezen a világon.

Ne búsúljunk Testvérek, nem veszünk mi még el, felvirrad még szent napunk fenn a magas égen, csak higyjünk abba, hogy lesz még magyar — húsvéti — feltámadás. Lesz még kikelet — Kolozsvár felett —, csak higyjünk, mert a hit az erő, mert aki hisz az győzött, mert az minden halál és kárhozat fölött az élet Urával szövetséget kötött. Annak nincsen többé rém mitől megijedjen, annak vas a szíve minden vésszel szemben, minden pokol ellen, mert vele az Isten.

Imádkozzunk! — Miatyánk Úristen, ki vagy a mennyekben, Szent István országát most vedd a kezedbe, száríts fel a könnyet, vess véget a jajnak, nyújts reményt, biztatást az idegen rabságban szenvedő magyaroknak.

Miatyánk Úristen, tekints le a földre, egy bűnbánó nemzet térdel könyörögve, milliók ajkáról esdő ima rebben, Miatyánk Úristen, ki vagy a mennyekben, Add, hogy Szent István országának népe újból szabad legyen. Amen.

EMLÉKEZZÜNK nemzetünk sorozatos tragédiáira

írta: vitéz KOVÁCS ISTVÁN