Szittyakürt, 1974 (13. évfolyam, 1-5. szám)
1974-04-01 / 4. szám
10. oldal $*imAKÖ*T 1974, április hó KERTÉSZ CSILLA: Az ifjúság életérzése, látószemlélete magyarul A huszadik században a kozmopolita és liberális ideológiák korában nem divatos a nemzeti érzelmek hangoztatása. Ma már az állítólagos egyenlőség és testvériség korát éljük, amikor a nemzet fogalma idejét múlta és csak dekadens elmékben él. De kérdezem, hogy a demagógok aj: kán született elképzelés megfelel-e a valóságnak? Nem hiszem, hogy a zsidó—arab háborúk korában igennel válaszolhatnánk, mert ami Közel-Keleten zajlik, az nem humanista eszmékért folytatott harc, hanem a nemzeti érzés sovén gyakorlata. Elcsépelt téma a zsidókkal való összehasonlítás, de a magyarság helyzete hasonlít a zsidóságéra. Magyarország szláv gyűrűben van, akárcsak az arab nemzetekkel körülzárt Izrael. De Magyarország helyzetét még az is súlyosbítja, hogy a jelenlegi rendszer a pánszláv törekvések oroszok által diktált bábja. Tehát az otthoni magyarság nem csak a külső veszélynek van kitéve, hanem saját határain belül bomlasztják magyarságérzetét a proletártestvériség hamis leple alatt és az ellenzék sajnos fogyóban, mert fiatalságát ebben a szellemben saját érdekeinek megfelelően átfestett könyveiken, sajtón és híradásokon nevelték. Az otthoni ifjúságból, a jövő vezetőiből sikerült kiölni a magyar öntudatot, világtestvériséget és proletártestvériséget hirdető propagandájukkal. A humanista eszmékre épített testvériség fogalma a francia forradalom, sőt a kereszténység alapítása óta követeli élet jogát — mindeddig sikertelenül. Kétezer év elegendő a kísérletezésre! Ma már nem lehetünk a frázis testvériség ámokfutói! Amikor Erdélyben a magyarság elnyomatásban él, amikor a világ minden táján él a nemzeti öntudat, mi sem lehetünk politikailag naivak. Magyarország csak egy szépséghiba a Kelet- és Közép-Európa jövendő pánszláv térképén és ha hamarosan nem ébred magára a magyarság ... megszűnünk létezni. Sajnos Magyarországon sem a vezetőség sem a lakosság nem ébredt föl passzivitásából. Tehát a szétszórtságban élő magyar elemre lehet elsősorban számítani, mert ők azok, akik szabadon cselekedhetnek. Valószínű vannak olyanok, akik megkérdőjelezik beleavatkozási jogunkat. Ameddig magyarnak valljuk magunkat, úgy lélekben mint cselekedetben, addig minden jogunk megvan rá! Akik hajlandók dolgozni magyarságunkért, jogosan tekinthetik Magyarországot hazájuknak. A szétszórtságban élő magyarságnak reménye az új nemzedék, amely remélhetőleg hamarosan átveszi elődjei szerepét és folytatja a harcot magyarságunk megőrzéséért. Elsősorban ifjúsági vezetőkre van szükség, akik megértik, hogy magyarságunk megőrzése itt külföldön kemény harcai és áldozattal jár és akik hajlandók ezeket a nehézségeket vállalni. Olyanok kellenek, akik nem csak kötelességből, hanem szívükből is érzik magyarságuk megőrzésének szükségességét. Ezekre a fiatalokra tartozik a többiek összetoborzása, de vigyáznunk kell, hogy a mennyiség mellett a minőségre is ügyeljenek. Tehát, csakis azokat a fiatalokat kell megszervezni, akik hajlandóak keményen dolgozni. Ha a minőségre nem adunk, ismét visszatérünk arra a pontra, ahol csakis a szórakozásban, díszebédeken és szólamokban éljük ki magyarságunkat... Térjünk hát a lényegre, arra a programra, amely reálisan tudná elérni a világtájak összes pontjain élő magyar kisebbségi csoportok komoly elismerését. A jövő nemzedéknek elsősorban kötelessége, amelyet soha nem felejthet el: az összetartás. Összetartás nélkül a bibliai Bábelé leszünk és elveszünk, a szervezettebb nemzetek árja elsöpör és magyarságunk elenyészik. Ez az összetartás nem csak a legfontosabb föltétel, hanem egyúttal a legnehezebb is, mivel minden ember saját magát látja a vezetőszerepre legalkalmasabbnak. Ilyen szubjektív viselkedésnek nem szabad helyet engedni! Minden tag szakosítsa magát és saját terén övé legyen a döntő szó. Ha netán ketten dolgoznának azonos területen, mindig tartsák szemük előtt, hogy nem a személyes dicsőség a cél, hanem az összetartás keretén belül elérhető magyar érdek. Az összetartás természetesen magával vonja az önzetlen közösségi munkát. Tehát a magyar testvériség állandó hangoztatása helyett, tökéletes munkaközösségben keressük a magyar célt. A magyarság elismeréséhez az anyagi fölény, vagy legalább is egyenlőség a második tényező. A mai korban sajnos, a szegénység csak romantikus könyvekben szép — a valóságban keveset érhet el a nincstelenek tábora. Ma amikor látjuk, hogy az arabok olajukkal térdrekényszerítik nem csak Európát, hanem az erősen zsidópárti Egyesült Államokat is, látnunk kell, hogy a pénz azonos a hatalommal. Sajnos csak azt a pénzt mondhattuk magunkénak, amit összekönyörögtünk. Nagyon kevés esetben lesz a koldúsból gyáros. Okuljunk a múlt hibáiból és kezdeményezzünk olyan intézményeket, amik csakis a magyar tőke növelését szolgálják. Tehát tömören: használjuk ki a kapitalizmus által elérhető lehetőségeket: legyünk nemzeti és közösségi értelemben mi is kapitalisták. Az amúgy is kevés pénzzel rendelkező lelkes — magyarok zsebéből kikönyörgött pénz csak ideiglenesen elég. Amikor elfogy rengeteg energiát és időt pazarolunk az újabb kéregetésre. Viszont ha a meglevő tőkét összeadnánk és jól gazdálkodnánk vele, ipari vállalkozásokba is fektethetnénk, ezt az energiát nemesebb célokra fordíthatnánk. Tudom, hogy sokan úgy érzik, hogy ez az anyagiaskodás nem méltó a magyar ügyhöz, de szeretném az ilyeneknek figyelmét fölhívni a két háború közti hasonló fölfogásra. Pontosan ez a fölfogás szolgáltatta ki a magyar tőkét és munkát a zsidóságnak és egyéb idegen elemeknek. Mert, ha annakidején az elszegényedett nemesség urasdi játszadozás helyett komolyan belemerült volna a gazdasági életbe, középosztályunk sem hullott volna szét. Akkor ma talán nem itt jönnénk össze. Nem akarok a múlton rágódni, csupán azért említem, hogy elkövetett hibák következményein okoljunk. Anyagi alap nélkül semmit sem kezdhetünk és csak akkor tudunk valóban komoly munkát fölmutatni, ha anyagilag majd saját lábunkra állunk. Ha elérjük az anyagi függetlenséget, sok mindent valóra válthatunk. Elsősorban kezünkben politikai hatalom lesz, mert komoly és tehetséges fiatalokat segíthetünk majd anyagi gondokkal járó tanulmányaikban, hogy diplomáikkal olyan állásokba tudjanak elhelyezkedni, ahol számottevő befolyással bírhatnak a jövő kérdéseiben. De mindent fölülmúl, az utánuk következő korosztály számára biztosítani a magyar tanulás lehetőségét. Most nem hétvégi és rendszeres tanítás utáni tanfolyamokra gondolok, hanem olyan intézményre, ahol nívós és állandó magyar nyelvű, magyar témákkal foglalkozó előadásokat tartanak. Ilyen iskolákban ugyan olyan képesítést nyerhetnének el diákjaink, mint Magyarországon. Természetesen az ilyen iskoláknak a befogadó állam akadémikus föltételeinek is eleget kell tennie, hogy a befogadó ország keretein belül is biztosíthassák a magyar ügy meghallgatását. Az ilyen iskola megvalósítása a távoljövő kérdése: mivel sem összetartásban, sem anyagiakban nem állunk úgy, hogy ezt megtehessük. Tehát a magyar jövő megmaradásának alapvető tényezője a magyar közösségi tőke megteremtése. Ameddig ezek a nagyszabású tervek nem valósulnak meg, addig is foglalkoznunk kell magyarságunkkal! Sajnos az élet nem áll meg a mi kedvünkért és az idő múlásával egyre ritkulnak soraink. Részben az öregek kihalása fenyeget, de még ennél is tragikusabb veszély fiataljaink beolvadása. Jelenleg legfontosabb föltétele fönnmaradásunknak az utódok biztosítása. Mindenképpen meg kell tartanunk a fiatalságot! Ez a föladat azokra a fiatalokra hárul, akik magyarnak vallják magukat. Nekünk, akiknek szívügy a magyar megmaradás és akiket szüléink komoly áldozatokkal neveltek a magyar ügy szolgálatára, nekünk kell kiragadni kortársainkat passzivitásukból. Összpontosítsuk erőnket és tudásunkat! Nem szabad szétszélednünk és elidegenednünk egymástól! Komoly közösséggé kell szervezkednünk, hogy egységes véleményt mutathassunk legalább sorskérdéseinkben. Ezt a baráti közösséget jellemezze a személyeskedés, a rágalmazás, intrika, képmutatás és sértődé-Április 4-én Magyarországon ünnepet ülnek, a “Felszabadulás Ünnepét”. Félreértés ne essék, nem a magyar nép, Moszkva helytartói ünnepelnek. 1945. április 4-ének a 29. évfordulóját fogják dicsőíteni, azt a napot, amikor hazánk teljes egészében a vörös seregek birtokába jutott. Magyarország rabtartói megünneplik azt a korszakot, melynek folyamán nemzetünk legjavát tízezrével állították a bitófa alá, 50—60.000 ezer magyart kegyetlen kínzások után agyonvertek, magyar nők százezreit gyalázták meg. Megünneplik a közel félmillió magyar honvéd elvesztét, 200.000 ezer polgári személynek keletre hurcolását, a zsúfolt börtönökben és internáló táborokban sínylődött, testileg-lelkileg agyongyötört, megnyomorított magyarok vérverejtékes szenvedését. Igen, április 4-én Magyarországon az eddig 3 millió magyar magzat gyilkosai örömünnepet ülnek. Rövid idővel ezelőtt került forgalomba a “Magyarország honvédelme a II. világháború előtt és után” című hadtörténeti munka egyik kötete. A kitűnően megírt könyvről az USA- ban megjelenő legnagyobb magyar hetilapban ismertetés jelent meg. Az ismertetés írója a könyvnek a 3. hadsereg visszavonulására vonatkozó részével foglalkozva rámutat a hősies utóvéd harcokat folytató hadsereg küzdelmei során bekövetkezett mérhetetlen veszteségekre és pusztulásra. Az ismertetés ezeket a küzdelmeket "értelmetlen harcoknak” nevezi. Kétségtelen, hogy a sokszoros túlerő elől visszavonuló honvédségnek az ellenség előnyomulását késleltető harcai következtében súlyos károk származtak. Rombadőlt falvak és vásek hiánya. Mindig legyünk vidámak és barátságosak, hogy a beolvadással fenyegetett fiatalok őszinte érdeklődésből és meggyőződésből akarjanak hozzánk csatlakozni! Ránk hárul az a feladat is, hogy kultúránkat megőrizzük és szeretettel ápoljuk, hogy az utánnunk következő nemzedéknek ezt legtisztább formájában adhassuk át. Rendezzünk kultúresteket, ahol a tárgyhoz komolyan értő szakemberek adják meg az útirányt! Tanuljunk népművészetünk minden ágából, de gyakorlati oldaláról sem feledkezzünk meg! Egy nívós népi tánccsoport megalakítása nem csak kultúránkat őrzi, hanem egymáshoz szoktatja tagjait, hogy más téren is megszokott társasággal dolgozhasson. Pontosan ez lehet majd alapja egy nagyobb munkaközösségnek. Sokan az eddig említett ajánlatokra azzal válaszolnak, hogy a tanulás és munka mellett nincs ilyesmire idejük. Ezeknek csakis a lelkiismeretvizsgálatot ajánlhatom. Gondoljuk csak meg, mennyi időt pazarlunk más kevésbé fontos dolgokra, például a szórakozásra. Én nem vagyok a szórakozás ellen. Sőt az előbb említett kultúránkkal foglalkozó csoport is megadhatja ezt a lehetőséget. Az ilyen csoport lenne a legalkalmasabb egy olyan baráti kör kialakulására, amelynek keretein belül saját ismeretségi körünket támogthatnánk. Minél több tagot gyűjtünk össze, annál érdekesebb és színesebb lesz saját életünk. Ameddig nem valósul meg a fiatalok kultúra iránti érdeklődése, addig támogassuk a már működésben lévő szervezeteket, hogy idővel a régi sérelmeket legyőzve, egybevonhassuk őket a magyar egység érdekében. Nekünk fiataloknak nem szabad széthúznunk, mert ha szilánkként széthullunk, nem leszünk képesek megmaradni. rosok, kiégett épületek üszkös falai, gránáttépte utcákon heverő halottak, elhullott állatok tetemei, járművek roncsai a teljes pusztulás képét mutatták. A szovjet hordák magyarországi előnyomulása a halál és nyomorúság diadalmenete volt. Horthy Miklós kormányzó 1944. október 15-én a rádió útján megparancsolta, hogy a magyar haderők szűntessék be a harcot és a szovjet hadsereg előtt fegyvereiket tegyék le. Ha honvédségünk ennek a parancsnak engedelmeskedett volna, a vörösük harci egységei komoly ellenállásra nem találva az akkor katonailag csaknem üres dél-német területeket hamarosan megszállhatták volna. Akkor pedig az említett könyv szerzői, a honvédség kiváló tábornokai és törzstisztjei, Hindy Iván és Lány Gusztáv vezérezredesek társai lennének a mártíromságban, vagy valahol a távoli hómezők egy jeltelen tömegsírjában porladoznának csontjaik. Honvédeink magyar katonabecsülettel, legendákba illő hősiességgel öt hónapon át tartották lekötve a vörös seregeket és így legkevesebb félmillió magyar elmenekülhetett a "dicsőséges szovjet hadsereg” és az utána özönlő “felszabadultak” gyilkos boszszúja elől. A magyar katona 1944— 45-ben reménytelen harcát azzal az ellenséggel vívta, amely ellen 1956- ban a magyar szabadságharcosok küzdöttek, még november 4-e után is, amikor pedig ellenállásuk szintén teljesen reménytelen volt. Vajon akadna-e olyan igaz magyar, aki a Szabadságharc küzdelmeit, a a szabadságharcosaink önfeláldozó harcát "értelmetlen harcoknak” minősítené? Dr. Kolarits Béla “Értelmetlen harcok ..
