Szittyakürt, 1974 (13. évfolyam, 1-5. szám)
1974-04-01 / 4. szám
1974. április hó íílttVAKÖHt 5. oldal MOSONYI ÁKOS: Hivatásválasztás Nemrég a kanadai magyar ÚJSÁG hasábjain olvastam Béla deák "Pályaválasztás” címmel írt emlékezéseit, ami arra indított, hogy bemutassam a volt magyar hivatásos tisztikar legfiatalabb nemzedékét. — Szükséges, hogy lássuk a háborúvesztés óta több-kevesebb joggal, főleg általánosítva az egyesek hibáit, elmarasztalt hivatásos tisztikarnak eddig alig ismert, egészen újszerű típusát. Azokról írok, akiket a 2. világháború vége felé a Nemzet utolsó és minden értéket felőrlő tusájában az iskolapadokból hívott a Haza védelmére. Feleletük a hívó szóra a romlatlan fiatalok mindenre kész őszinte lelkesedése volt. De hát kik voltak ezek a fiatalok? Honnan jöttek? Miért választották a nehéz, áldozatteljes hivatást? Mikor lobbant szívükben a nemzetszolgálat önmagukat feláldozni kész tüze? — Ellentétben az operettek cigányzenés, pezsgővel mulatozó, könnyelmű, francia parfümöt szimatoló, túlerotizált tiszt típusa sohasem lebegett szemük előtt. Legtöbbjük földműves vagy kispolgári nagyszülőkre emlékezett, akiknek kilószámra mérhető hazafiúi áldozatkészségéről tanúskodó I. világháború hadikölcsön papírjai ott porosodtak a padlás egy zugában. Az apák? Frontot és sokszor hosszú hadifogságot megjárt, nem egy esetben az országcsonkítás nyomán valamelyik utódállamból kiüldözve, a kifosztott, csonka-országban látott hozzá existentia- és családalapításhoz. Igényeiket a szűk lehetőségekhez mérték s a szürke hétköznapok robotolóiként a "szebb jövő”-be vetett hittel munkálkodtak a Nemzet felemelésén, tágítva a sivár trianoni horizontot. Tüneményes, fényes pálya apáinknak vajmi kevés jutott; ezt azokban az időkben egészen mások tartották fenn maguknak. "Boldog” gyermekéveinkben hamar elsajátítottuk a kiegyezést a mérsékelt igényekkel. Magam is átszellemülten hallgattam, lestem egy-egy este, amikor apám barátaival a napi gondok átbeszélése után rátért háborús évei, hadifogsága emlékeire. Elfogulatlan mély humanizmusa mindig megadta a volt ellenfélnek is kijáró becsülést. Azon estéken képzeletemben én is megjártam a Doberdót, Piavét, Lemberget, Przsmyslt, Krasznojárszkot, Omszkot és Vladivosztokot... Azután jött az elemi iskola. Tanulás után órákat töltve a “Nagy-Háború” díszkiadású köteteinek képei szemlélésével és a magyarázó szöveg betűzgetésével. — Községünk túlnyomórészt németajkú lévén, a kisebbségi sors gyakorlati következményeit korán fizikailag is megtapasztalhattam. Iskolából hazamenve gyakran nálunk idősebb, fejlettebb, sokszor erőfölényben lévő sváb gyerekekkel kellett megverekednünk. (Akkoriban Hitler pángermán eszméit még csak a müncheni sörözőkben terjesztette.) Egyre inkább szenvedő alannyá alacsonyított szerepünk arra késztetett, hogy önvédelmünkre sorainkat megszervezve, megfelelő "kiképzéssel és fölszereléssel”, mozgékony súlyképzéssel, rajtaütésszerű harcmodorunkkal hamarosan rettegett tekintélyre tehettünk szert. — A korai gyermekévek "háborúskodásai” a nemzeti öntudatot természetesen kifejlesztve, hivatásszerűen megpályáztam fölvételem a kőszegi katonai alreálba. Ez Gömbös honvédelmi minisztersége idején történt. — Jól fölszerelt kérvényemet apám I. világháborús "vitézségét” figyelmen kívül hagyva, protekció híján, inkább az akkori szociálpolitikai szempont alkalmazásával ("A fiúk kövessék apáik foglalkozását!”) minden megokolás nélkül visszautasították. Gyermeki megnyugvással a megváltoztathatatlanba szerzetesektől vezetett, országoshírű kollégiumba kerültem — hála szüleim áldozathozásának. — A sokszor túlzott vallásos nevelés, az intenzív oktatás és testnevelés mellett jutott bőven idő az akkori cserkészeten és önképzőköri tevékenységen, később a kötelező levente-intézményen keresztül kiegyensúlyozott, fegyelemmel párosult hazafias érzésünk elmélyítésére. Mint kisdiák, hála a magyarok Istenének, megérhettem a trianoni sorompók ledőlésének reményteljes korszakát., — 1938-ban a komáromi hajóállomáson küldöttségileg köszöntöttük Kánya Kálmán m. kir. külügyminisztert, mielőtt tárgyalni ment a "Zsófia”-sétahajón Tiso szlovák miniszterelnökkel. Kértük legyen figyelemmel a Csonkaország ifjúsága jövőjét érintő problémákra. — Azután jött a Felvidék és Erdély mámoros visszaszerzése ... Csupa virág, szívet-lelket pezsdítő dalok: "Édes Erdély, itt vagyunk! és más indulók ... Ideig-óráig mindez háttérbe szorította az égető szociálpolitikai kérdések megoldását s majdnem végképp a közelgő háború előszelével, amikor a szétvert lengyel hadsereg egy-egy köteléke eljutott hozzánk is. Örökös magyar derűlátásunk vagy reálpolitikai érzék hiánya azzal biztatott minket, hogy ilyesmi velünk nem történhetik meg. Pedig jött Teleki Pál tragédiája: a jugoszláv—német háború. Szerb földerítő gépek egészen Győrig berepültek, amikor húsvéti vakációra hazamentem ... 1941-ben miniszterelnöki rendelettel fölállították a magyar honvédtisztképző intézeteket középfokon, azaz a hadapródiskolákat. A bennem szunnyadó hivatásérzetnek — talán eleve elrendelésnek — engedve ismét megpályáztam az V. gimnáziumból a hadapródiskola II. évfolyamát. Sorrendben 1. páncélos, 2. tüzér, 3. műszaki szakosítást választottam. — A szombathelyi katonai kórházban átestem azon a szabályos orvosi vizsgálaton, amit Béla deák olyan szakavatottan ecsetelt. A kétnapos vizsgálat után a tábornok-orvos "K. A.” — katonai szolgálatra alkalmas jelzettel kiadta az eredményt a kérvényhez csatolás végett. Apám nem nagy lelkesedéssel, de előkészítette a kísérő okmányokat és szűkszavú kérvényt írt. Este, mielőtt a győri Vitézi Székkapitányhoz utaztunk volna, apám szokatlan szigorral négyszemközt megkérdezett: valóban a katonaéletet választottam hivatásomul? Elmondott ekkor néhány olyan esetet háborús élményeiből, amikről addig soha nem hallottam. Beszélt olyan hivatásos tisztjeiről, akik bizony, nem állták meg helyüket és helyettük fiatal hadapród-őrmestereknek és tartalékos zászlósoknak kellett megmenteni a válságosra forduló helyzetet. Beszélt a katonai pálya cifra nyomorúságáról, a függőségről, a békát is lenyelni kívánó fegyelemről, szűkpénzűségről s ezzel szemben a liberális pályák bőkezűen javadalmazott előnyeiről. Részemről azonban már a beszélgetés elején döntöttem: katona leszek, ha kell — cifra nyomorúságával! — Másnap apám bemutatott a kerületi vitézi székkapitánynak, egyben elévágott egy esetleges újabb csalódásnak, jelezvén, hogy a maga részéről valószínűnek tartja kérvényem elutasítását, de hogy nekem örömet szerezzen, kéri a Vitézi Szék támogatását. — Pintér tábornok kissé korholta apámat kicsinyhitűsége miatt és hangsúlyozta, hogy a protekció ideje elmúlt, a mai magyar állam csak érdemeket ismer el. Ezzel visszavonult, hogy megírja a kérvényhez a kísérőleveleit. Amikor visszajött, átadta apámnak a Honvédelmi Minisztériumhoz és Bartha honv. miniszterhez intézett sorait. Az elsőben előadta, hogy apám a Hazáért hozott áldozataiért semmiféle anyagi (vitézi telek), vagy hivatali állásjuttatásban (soronkívüli előléptetés, stb.) nem részesült, s hogy itt az első alkalom, amikor a folyamodóval szemben az állam régóta fennálló tartozását részben törlesztheti. — Bartha miniszternek a régi bajtársi viszony alapján írt, kiemelve apám iránt érzett őszinte nagyrabecsülését. így annak a reményének adott kifejezést, hogy "ennek az érdemleges vitéznek a részéről egy újabb csalódás nem tolerálható többé." Nyári vakációm alatt az öt gimnázium tananyagának átismétlésével és mindennapos atlétikai gyakorlatokkal töltöttem időm. Augusztus végén behívót hozott a postás a m. kir. Bolyai János Műszaki Akadémián felvételi vizsgára. A 3 napi, fárasztó vizsga után szélnek eresztettek minket azzal, hogy a döntést 2 héten belül megkapjuk. így is történt és szeptember első napjaiban bevonultam a hadapródiskolába! A kollégiumi szokásos Veni Sancte helyett 3 hetes gyalogsági kiképzés előzte meg a tanítást. Az első hét kemény fegyelmező gyakorlatai után többször fölmerült bennem a kérdés: vajon nem választhattam-e inkább valami kényelmes pályát a hivatás helyett? A tanév sem volt könnyű dolog. A katonai szaktárgyakat egyre több, frontot megjárt tiszt adta elő, átadva gyakorlati tapasztalataikat is. — Az orosz frontról eleinte bátorító, majd 1943 telén szomorúbb hírek jutottak el hozzánk. Nem egy bajtársunk közvetlen hozzátartozója, apja, bátyja tűnt el vagy elesett a sztálingrádi csatát követő harcokban. — Azután jött az ország rendszeres amerikai bombázása. Iskolánkat kis vidéki városba telepítették, ahol 1944-ben gyakori légiriadók közepette érettségiztünk. Az érettségi után a "nyári kihelyezést" csak rövid szabadság követte, mert a nemvárt román árulás miatt szeptember elején már "halogató öveket” és tábori erődítéseket építettünk a Hernád mentén. Október elején parancsot kaptunk iskolánkhoz bevonulásra. Gyalogmenetben partizán-veszélyeztetett területen keresztül Miskolctól északra egy nagyobb bányavidéki helységbe érkeztünk. Reggeli órák voltak. Egyszerre néhány nőszemély rohant oszlopunk felé, kiabálva: "Vége a háborúnak! Béke!” Vörös rózsákat is nyújtogattak felénk ... Október 15-e volt. — Századosunk átlátott a provokáló szándékon, "csatároszlop "-alakzatot rendelt el. A helység kijáratánál az egyik házból egy nyugalmazott csendőr-tiszthelyettes jött felénk, közölve a Kormányzó fegyverletételi kiáltványának tízpercenkinti ismétlését. Parancsnokunk fegyveres biztosítást elrendelve, rövid pihenőt vezényelt. A ház ablakába helyezett rádió valóban ismételte az említett felhívást. A hang hitelességében senkisem kételkedhetett. Dermedt hallgatásunkba szégyen és düh váltakozva vegyült. Századosunk arcán meglepődés és tanácstalanság, majd fojtott hangon így szólt: "Most mit csinálunk, fiúk!?” — A válasz habozás nélkül egyöntetűen ez volt: "Részünkre a háborúnak nincs vége! Irány Nyugatnak Minden megy tovább ...!” Akkor még nem tudtuk, hogy Szálasi átveszi a hatalmat és tovább folytatjuk a harcot. Este egy Heves-megyei községbe értünk, ahol körkörös biztosítás után a lakosságnak sötétedéstől-hajnali világosságig kijárási tilalmat léptettünk életbe. — Az éjszaka folyamán felbomlott alakulatokból párszáz katonát és vagy két tucat “csellengő” tisztet fogtunk össze, a vásártérre terelve őket. A törzstisztek hangoskodtak, állandóan rangidősségre hivatkozva át akarták venni századosunktól a parancsnokságot. Amikor ő alakulataik hollétéről tudakozódott, homályos válaszokat kapott. Reggel telefonhívásra Egerből jött egy tiszti járőr a csellengő elöljárók elszállítására, míg a legénységet a tábori csendőrség vette át tőlünk. Mi pedig az új magyar kormánnyal helyreállott rend megnyugtató tudatában folytattuk menetünket, hogy iskolánkba visszatérjünk ... Beérkezve megtudtuk, hogy az egyre inkább fogyó tiszti állomány pótlására legfelső évfolyam avatását nov. 15-ére tűzte ki a honvédelmi miniszter. — Örömünket kissé megzavarta erre az új tisztjelölt nemzedékre annyira jellemző, önfeláldozásig menő tettrekészség, harcos szellem megnyilatkozása. Az alsó évfolyamosokból alakult csoport egy éjjel feltörte a fegyverraktárt és hatalmába kerítve egy, az esztergomi kikötőben horgonyzott MFTR-gőzöst, Budapestre irányította, hogy a Pest D körzetébe előtört szovjet erők ellen küzdő Keleti Arcvonal baj társaihoz és az ún. fekete légióhoz csatlakozhassák. Az iskolaparancsnokságnak a HM közbejöttével nehéz tárgyalások után sikerült a fiúkat a hadapródiskolába visszavezényelni. (Az esetről akkor a sajtó és rádió is megemlékezett.) Az avatás — írhatom — stílszerűen nem dísz-, hanem menetöltözetben, kardlengetés, stb. nélkül zajlott le. Utána egyszerű "díszebéd”, ahol az addigi szokásokat mellőzve, a megváltozott szellemhez híven, tiszt és tiszthelyettes egy asztalnál ült az avatottakkal. Újabb csalódásunkra ekkor a fronton küzdő csapatok helyett továbbképzésre vezényeltek minket a Ludovika Akadémiára, onnan ugyanilyen céllal Németországba kerültünk, ahol 45 februárjától különböző alakulatokhoz beosztva, Pomerániától Belgiumig, Sziléziától Magyarországig szétszórtak minket. Akik karácsonyi vakációjukra Budapestre utaztak, ottrekedve vettek részt a város hősi védelmében. * Ezek tehát azok a fiatalok, akik közül sokan adták őszinte lelkesedéssel, ami a legdrágább: életüket ... az előttük legszentebbért: a Hazáért, Fajtájukért. Az összeomlás, hadifogság és a "zavaros idők” avatták ezeket 18—19 éves korukban férfivá. Az örökké gyanakvó ÁVÓ lázas sietséggel gyártotta nekik az összeesküvés és kémpöröket, ezzel is megtizedelve maradék soraikat. Most egy pillanatra megállók, Reátok emlékezve, a Hazáért megdicsőült volt hadapródiskolás zászlósok, akik Budapest romjai alatt, Pomeramia síkságain, a végtelen szibériai tundrákon vagy a rabországban jeltelen sírokban alusszátok be nem teljesült életetek örökké ifjú álmát. Üvegesedő, megtörtfényű szemetek nem látta Nemzetünk ájultságba borult nagy szégyenét: a honvédesküt megtagadó, törtető "magasabb elöljárókat”. Nem láthattátok a bagópénzért minden helyzettel megalkuvó feljebbvalókat, a Szolgálati Szabályzat sokat súlykolt hazaszeretet, vallásosság és bajtársiasság pontjainak megcsúfolását. A hontalanságban gittegyletek élén nyüzsgő, örökké mosakodó és minden gyanús kompromisszumra kész, volt dekkolókat és sokszor szabotálókat, akik a katonatiszti hivatást csak "pályának” tekintették ...