Szittyakürt, 1974 (13. évfolyam, 1-5. szám)
1974-03-01 / 3. szám
1974. március hó tflUVAKÖHT 9. oldal Beszéljünk hibáinkról is . .. Hozzászólás dr. Gálfi Géza fenti cím alatt júniusban megjelent cikkéhez’ Vitafórum A Szittyakürt 1974. januári számában Dr. Gálfi Géza a magyarok hibáit ismertetve .mellesleg bírálat tárgyává is tette. Én nem veszem nagyképűségnek, sem dicsekvésnek, hogy a neve után odaírja az őt megillető dr-t; lehet, hogy ez egy amerikainak mosolyogni való, de nem a magyaroknak, illetve magyar olvasóknak. Sőt fiam, aki 6 éve katona (Air Force) és egyébként egyetemi hallgató is, 6 hónapos korában hoztuk Amerikába — éppen a közelmúltban írt levelében tett említést, hogy milyen kellemes élmény magyarok között társalogni, természetesen magyarul; mert mindenki doktor és többet tanul a magyarok társalgásából, művelt beszédükből, mint az egyetemen... Azonban szomorú, hogy a magyarokról alig hallani — tankönyvektől kezdve, mindenütt azt írják a magyarokról, ami rossz, vagy nem igaz. Tehát semmivel sem állunk ártatlanságunk ellenére jobb hírben, mint a németek, akik esetleg — ha vitathatóan is — mégis háborús bűnösök a világ közvéleménye előtt!? Három gyermekemből kettő főiskolás, a legkisebb elemista. Ezt azért kell leírnom, mert a gyermekekkel nemcsak a jelent, hanem a jövőt is említheti az ember — és akik saját sorsukon érzik mindazt, amit az amerikai tankönyvek szerint tanítanak az iskolákban a magyarokról. Panaszkodnak is, hogy nehéz a helyzetük, nemcsak az előítéletek miatt, hanem azért is, mert angolban nagyobb a képesítésük, mint magyarban nyelviség tekintetében is — így magyar szókincsük korlátoltsága, bár leírva is látták a Magyar Akadémia legújabb kiadását a magyar szavakról, melyek túlhaladják az egymilliót, vagyis egy millió 64000 mégis, nem minden esetben tudják kellően megcáfolni a magyarügy érdekében a magyarokat kisebbítő, vagy gyalázó ismertetéseket! ... De vegyük dr. Gálfi további bírálatait az első bekezdés után: "Legnagyobb hibánk, hogy kicsi bennünk a nemzeti önérzet.” Már most bocsásson meg dr. Gálfi, ha magyarok mindennel dicsekednek Nóbel-díjtól a hősi önfeláldozásig — akkor mégis van bőven nemzeti önérzetünk. És ez a kettő, amit szerénytelenségnek degradál, a többit nem is számítva, nem hiszem, hogy a világnak volna olyan népe, aki ilyesmivel nem dicsekedne, vagy a legnagyobb szerénysége mellett nem büszkélkedne? Aztán ami a más népeket illeti a magyarokkal szemben. Sajnos mi másként nem viselkedhetünk mint ahogy viselkedünk velük szemben, mert a velük élés élet-halál harc ezer éve, különösen a végeken, főleg az elrabolt, ország-részeken, de én most kénytelen vagyok arról az időről írni, amikor még nem volt megszállás sehol és Magyarország Nagymagyarország volt. Én Bácska felső csúcsáról akarok írni, az én szülővárosomról. Abban az utcában ahol én születtem, csak négy magyar család volt rajtunk kívül, a többi sváb meg bunyevác, bár csak magyarul beszéltek, de elvont magatartásuk félelmetes volt; sváb a svábbal, bunyevác csak a bunyeváccal érintkezett szomszédi viszonyban. Minket magyarokat lóhitűnek csúfoltak. Engem, mert okos beszédű kisfiú voltam titkárnak csúfoltak, az volt a csúfnevem. A lakóink ránk gyújtották a házunkat, ők is majdnem beleégtek, 1916. szept. 14-én. Édesapám Szibériában volt fogságban, nekünk saját házunkban félni kellett az ajtókon kívül, és nem volt senkink, aki megvédje Édesanyánkat miattunk! Lakbért még háború után sem fizettek generációkon keresztül, míg végre a bajai híd bombázásánál több bentlakó családdal együtt agyonbombázták az amerikaiak. A maradék részét államosították a háznak, amikor nővérem az örökösödési járulékot kifizette. Apámat elvitették az oroszokkal. Az, hogy az öreg magyarok elhagyottan, betegen dicsekednek gyermekeikről, ha van — talán nem irigyli tőlük? Gondoljon arra: hátha éppen akkor törülte könnyeit — talán még hangja is remegett a dicsekvés kezdetén s az elviselhetetlen fájdalomtól, mert veje, vagy menye idegen, de meséli gyermekei sikerét még akkor is, ha csak vele beszélnek magyarul. Azt mondják senkisem maga választja meg szüleit, de idegenbe került még a feleségét vagy a férjét sem! ... A magyar fiatal a kegyetlen idegen életforma szerint alakul; jobban mondva a kegyetlen életforma dobbantja tévesen a szívét, s így kerül az idegen a családba, mert már az iskolákban, különösen Amerikában egymásnak nevelik a gyerekeket akár a választási malacokat! (Bocsánat a hasonlatért.) Az én nagy gyermekeim írnak, olvasnak, beszélnek magyarul a legkisebbet, Havassy Attilát éppen ebben az 1974 januárban, abban a számában a Szittyakürtnek dicsérik meg a többivel, mint kis magyar lövészt! Én minden magyar kislányt a közelemben menyemnek becézek; vajon meghallgatja e az Isten az imámat és magyar kislány lesz a menyem? Ezért nagy túlzás a bírálatában dr. Gálfinak, hogy a magyar fiatalok esengnek az idegenért; inkább idegen életünk kikerülhetetlen velejárója és tragédiája a vegyes házasság; és Isten jóságos kegyelme a magyar vő, vagy menyecske ...! Mert minden ami körülöttünk van, idegen életünk kényszerítő körülményeitől alakul, és alakult ezeréven keresztül, inkább a vegyes házasságoknál eddigi magatartásunkat kellene óvatosabbá tenni, úgy hogy magyarrá tesszük őket. Hány idegenből jött mama megtanult magyarul és a legjobb magyarokat nevelte és hányszor történt ellenkezője a színtiszta szülőknél. Ezért nekem nem Szent István az Első István, de nem is kárhoztatom őt ezerév után is! ... Nagyszerű, de általánosan ismert érveket sorol fel dr. Gálfi ezeréves hibánknak, pedig jól tudja, hogy idegen uralkodók, népek kalandozásaival és terrorjaival elbukott szabadságharcok révén ültek és ülnek népünk nyakán; az idegen uralkodó-osztályok provincializáló müve volt kitenyésztett idegen középosztályunk, az 1935-ös magyar statisztikai kimutatás szerint a szín, illetve faj magyar 0.3 ezrelékes közéleti térfoglalásunkban a magyarosított magyarok is bennfoglaltatnak(!), hogy a statisztika szavaival éljek. A Teuton, kokárdás Horthy korszak is ezeknek velejárója volt! De éppen Horthy kormányzó magyar volta lehetővé tette, hogy ezekről nemcsak panaszkodhattunk, de magyarként tevékenykedhettünk mindezek ellen! Sem Tisza István, sem Horthy Miklós nem tehetett semmit a két megsemmisítő világháború ellen. Mi fiatal Turulisták 1934—35-ben már Egészséghetet rendeztünk a Gömbös féle földreform után elsőknek sürgettük a földreformot, kimutattuk, hogy a termelőknek a termelésből: búzából a korpa, tojásból a héja, szarvasmarhából a bőre jutott, mert az idegen közvetítő kereskedelem mindent elharácsolt a földművestől. A trianoni békekötés előtte és utána százezreket vándoroltatott ki a világ minden tájára, akiknek helyét idegenek foglalták el nagyobb számban, ezekből később a bankokrácia keletkezett, akik méginkább földuzzasztották az amúgyis idegen középosztályunkat, akiknek Trianon után tíz évvel már birtokukban volt a nemzet minden vagyona és maga a magyar nemzet is szolgaként!... És sajnos mindezek az előzmények hozták, hogy Veres Péterék és Illés Gyulák a nagy paraszt álmodok a mai orosz szuronyokkal uralkodó hermofrodita Cseszmanek a földön futóvá tett színmagyar parasztságunkat a városok peremére szórta istentelen proletárként, és tényleg a magyar nő önkezével öli meg a szíve alatt a megnemszülhetett gyermekét! Hogy levente puskákkal harcoltak leventéink az orosz tankok és orosz géppisztolyok ellen és úgy írták magyar gyermekhősök legendáit saját vérükkel azok bűnei, akik: az idegen középosztályt megvédték az új törvényhozásnál a fegyverkezés helyett a strómann rendszert építették! Azonban nem tudjuk melyik volt rosszabb: otthonhagyni a leventét, hogy aztán a szökött levente hősihalált haljon a levente puskájával vagy az országból kihurcolt Hunyadi Légiókban megtizedelve bevessék Berlin utcáin? ... Mert én gyűjtöttem fegyvert szökött leventékkel, de mindenki tudja, hogy Linznél, Pokingnál és Isten tudja még hány helyen tizedelték a németek Leventéinket később a dicső amerikaiak is! De dr. Gálfi bővebben írhatna az egyesületi vezetőkről akik nemcsak gazdaságilag fosztogatják az emigrációt, hanem hazalátogató programmal egyidejűleg a kommunista irodalom terjesztői is. Akkor, amikor a magyar írók szívbajba pusztulva vagy amerikai könyvnapokon könyvégetéssel akarnak tiltakozni ez ellen és a kiadatlan könyveiket akarják megsemmisíteni; megátkozva az emigrációs magyarságot, akik az elmenekült írókat színészeket pusztulni hagyják és a hazulról importált vörös-szennyet teszik meg magyarnak! És ezáltal lehetővé teszik, hogy az emigráció felelős hiénái a bécsi magyarügy temetését megrendezzék. A Katolikus Magyarok Vasárnapjában a közelmúltban Stierling György újságíró megrázó cikkben emlékezett meg "Az elnémult harangok”-ról Rákosi Jenő halhatatlan művéről, de senki sem emlékezett meg, sőt hiába is próbálkoztam megemlékezni seholsem közölték a hidasi megemlékezésemet: múlt május 31-én volt 40 éve, hogy több, mint 1000 turulista dr. Baky László csendőrezredes segítségével, aki 75 dunántúli faluból elvezényelte a csendőrséget, hogy Hidas nyolc harangját egy éjféli Istentisztelet után ellopjuk, két pap dr. Törös Sándor ref. és dr. Magyar László katolikus papok élén fölvittük 8 szekéren Budapestre, hogy a Központi Egyetem udvarán fölállítjuk és minden év május 31-én meghúzzuk a pusztuló magyarság emlékezetére... A harangot elvették, minket csak dr. Ravasz László mentett meg a Keresztes Fischer belügyőr karmaiból. Dr. Törös Sándor itt halt meg az USA-ban, de csak egy újságíró emlékezett meg haláláról pár szóban arról a szentéletű papról, aki egész életét üldöztetéssel szenvedve áldozta, ő volt a Turul Szövetség alapítója és szervezője még ideológiailag is, akkor még Szabó Dezső csak álmodta az "Elsodort Falut" 1918-ban ő, dr. Törös Sándor alapította a Csendőr Tiszti zászlóaljat, mely már maga a Turul Szövetség volt! Sosem volt oly nagy reménytelenségben az emigráció, mint most, amikor Mindszenty Zászlós Urunk nyugdíjazását sem tudjuk megakadályozni, mert eddig minden nyilvánosságot egymás megmarására használtunk. Én szeretném az emigrációt Szabó Dezső fogadalmára figyelmeztetni, mert az fogadalma után se ki nem mondta, se le nem írta Hitler nevét, és a mi részünkre pedig a szépemlékű Gömbös Gyula nevét! ... Azt mondta az ő szava, sem betűje ne népszerűsítse az ő legnagyobb ellenségeit! ... Magyar Testvérem és testvéreim: próbáljuk meg agyonhallgatni ellenségeinket — ezt még nem próbáltuk ki...! S ne beszéljünk többé a hibáinkról, mert ha egymást elverjük a sötétben, akkor sem vétkezünk nagyobbat! ... HAVASSY BAJÁN Az első annak a Zrínyieket olyan naggyá magasztosító hűség, állhatatosság szép példája, amely semmiféle áldozattól sem riad vissza. Az erről tanúskodó levelet Zrínyi Ilona, II. Rákóczi Ferenc édesanyja, Munkács vára hős védője írta. Megözvegyülvén gr. Thököly Imréhez, a magyar szabadság harcos védelmezőjéhez ment feleségül. A hadi szerencse forgandósága csakhamar elválasztotta őket —, de csak földrajzilag. Thököly a török segítségben bízva, hajdúival az oszmán birodalomba szorult. Ilyen körülmények között intézte hát Zrínyi Ilona e sorokat hites urához: "Vagy élet, vagy halál — semminemű félelem, sem nyomorúság engem Kegyelmedtől el nem szakaszt. Csak éppen Kegyelmed el ne hagyjon! Én, ha gyalog is, kész vagyok elmenni, valahol hallom kegyelmedet lenni. Vajmi nagy dolog volt minden időben az igazi szeretet!” (A "szeretet" szó alatt nyilván a "szerelem” is értendő.) Thököly egy válllalkozása alkalmával több magasrangú császári tisztet foglyul ejtett. Ezeket visszaadva Bécsnek, végre kiválthatta a Munkács vára kényszerült feladása után Bécsbe hurcolt feleségét. Zrínyi Ilona ritka szép erényekről tanúskodó lelkét 1703-ban férje oldalán vette vissza a Teremtő. A másik emlék ugyan töredékes, de elegendőképp megcáfolja azt az állítást, hogy Thököly nem szerette volna mostoha fiát. Hogyne szerette volna II. Rákóczi Ferencet! hiszen akit "édes fia-urá”-nak szólít leveleiben, ugyanaz az eszme fűti, ugyanazért a szabadságért küzd s így természetes, hogy "holtig való szerelméről" biztosítja. — Majd 30 évvel később, 1735-ben édes-ura porai egyesülnek az övéivel — török földön. —ry—
