Szittyakürt, 1974 (13. évfolyam, 1-5. szám)

1974-02-01 / 2. szám

1974. február hó tflTTMK&Itt 5. oldal SZANYI JÁNOS: ÍTÉLET ÉS ÁLDOZATA Trianon bíráiról már többször megírták mily tájékozatlanok voltak, legalábbis a tárgyaló asz­talok mellett, ítélkezésük tárgyában. S ebben van is sok igazság. Sőt, ezt maguk is tudták maguk­ról. S mégis az ismert módon ítéltek. Mert ezt az ítéletet nem ilyen esetlegességek, hanem egy im­már több évszázados törekvés alkotta meg ... S a bírák ezt a törekvést ismerték, vagy érezték, s ez a törekvés érdekelte őket. A trianoni élve­­boncolási szertartással, amit önmaguk győzelmé­re celebráltak, az utódállamok szemében töm­jénné varázsolták Dél-Kelet Európa függetlensé­gének füstjét, ugyanis Magyarország, a Kárpát medencei állam szétdarabolása, Dél-Kelet Európa sohasem látott méretű szétdarabolása volt, kipre­parálása, hogy akadálytalanul feltűzhessék a kü­lönböző hatalmi érdekek gombostűire. A bíró, mint annyiszor a történelemben, megint csak nem az igazság, hanem a hatalom volt, s így hiábavalóság döntése mögött az igazságot keres­ni, mikor az csupán az adott pillanatban győze­lemre jutott érdekeket szolgálta. Az ezer éves jegyzőkönyv, amiben az ügy fe­jezeteit nyomon követhetjük, két egymástól sok­ban eltérő, de lényegében azonos elveket megfo­galmazó kötetből áll. A per első biztos adalékai az 1030-as évekből maradtak ránk. Akkor indult el II. Konrád német császár lovagseregével az Al­poktól keletre eső tájakra. A német krónikák szűkszavúan emlékeznek meg a hadjáratról, a császár s néhány lovagja szerencsés megmenekü­léséről írván. A Kárpátok medencéjében csak né­hány évtizeddel korábban megszületett állam be­bizonyította életképességét, meg tudta védeni ma­gát; s vele új önálló, gazdasági, politikai, katonai és kulturális tényező jelent meg Európa történe­tében, sajátos tényező, amely létével egy bizonyos területi egység érdekeit, természetes anyagcsere körét fogalmazta s valósította meg, s biztosította azon egység önálló fejlődését, először megállít és visszavetve az északon már a luzsicei szlávo­­kat, szerbeket kiirtó, cseheket meghódító Szent Birodalom dél-keleti terjeszkedését, ellensúlyoz­va a Balkánra nehezedő bizánci nyomást, majd megakadályozva Velencét az Adria-parti városok meghódításában és elsorvasztásában. Győztes há­borúi során ez a magyarság szervezte állam ön­funkcióját nem úgy fogalmazta meg: leigázni és uralkodni, hanem: megszervezni. A korona hatás­körébe került területeknek egy nagy kiterjedésű gazdasági egységet nyitott ki a kereskedelem, s az általános gazdasági, kulturális anyagcsere ki­bontakozására. A katolikus magyar királyságról a keresztes hadjárataink korában sem jegyeztetett fel rendszeres, szervezett erőszakos térítés, álla­milag szentesített vallási és etnikai türelmetlen­ség. Még a Magyarország állandó történelmi ha­tárain belül élő népek, mint például a korán az országba menekült, s a Kárpátok alján letelepí­tett ruténok nyelve, vallása is megőriztetett, s nem sorvadt el, de szabadon élt a betelepült szá­szok nyelve, nemzeti kultúrája, s a szlovákoké, románoké, szerbeké is. (Az állam ezen történelmi természetéből nőttek ki olyan sajátos jelenségek, mint a XV. században a kolozsmonostori egyez­mény, amely az 1430-as években Erdélyt három nemzet földjének mondotta ki, s mint az erdélyi vallástürelmi rendeletek, melyek később a refor­máció korában az akkori Európa legliberálisabb törvényeivel biztosították a különböző vallás fe­lekezetek egymás melletti létezését.) S ez a Kár­pát-medencei állam korán felmutatta létének szükségszerűségét Nyugat-Európa számára is. Szétverte, majd mintegy magába felszívta az Eu­rópára rátörő kun és besenyő törzseket, s felfog­ta, majd másodízben már határain megsemmisí­tette a nyugat felé támadó tatár hordákat. A XIV. században új, gigászi küzdelem kez­dődött. S ennek a küzdelemnek 300 esztendeje téteti le velünk a történelem első kötetét, adja kezünkbe az újat. E fejezet Zsigmond török ellenes keresztes hadjáratával kezdődik ... S a török—magyar há­borúk első 150 esztendejében a magyar állam, történelme során a legtisztábban fogalmazza meg önmaga funkcióját. Megállítja a török előrenyo­mulást, s többízben ellentámadásba megy át. Hunyadi János győzelmes seregei Nisig, Várnáig, a Balkán hegységig nyomulnak előre. A törökök Konstantinápolyt erősítik ... S a magyar seregek nem hódítóként vonulnak át a Balkán térségein. A magyar állam harci együttműködést, a küzde­lem közös megszervezését ajánlja fel a balkáni népeknek. De csak a Szkander bég vezette albá­nok hallgatnak a történelem figyelmeztetésére, míg Brankovics György, a szerb fejedelem, kal­márkodással törődik, s egy ízben a töröktől Rigó­mezőn vereséget szenvedett Hunyadit menekülése közben elfogja, s jó aranyért a szultánnak ajánl­ja. Csak a gyors s magas váltságdíj menti a "por­tékát” Konstantinápolyból Budára. De a kalmár érdek alatt a népek sorsukat szövő életösztöne a magyar államot menedéknek s az egyetlen bizodalomnak fogta fel. Szerbek, románok évszázados menekülő árama kérte, s kapta meg a letelepedést Magyarország határain belül, és mikor Nándorfehérvárnál 1456-ban a magyar állam a nagy próbára kiállt, ha kis szám­ban is, de a környező népek fiai is ott küzdöttek a magyarok között a bástyákon. S a népek érzéke nem csalt. Amíg a magyar államszervezet épségben állt, a török hatalom nem érezhette, s nem is érezte biztonságban ma­gát a Balkánon. De a szervezett együttműködés nem jött lét­re Dél-Kelet Európa népei között. S ugyanakkor, mikor az átmeneti érdekszövetséget követően a lepantói győzelem után, az önmagát már bizton­ságban érző Velence sem adott valóságos támo­gatást, sőt, csupán adriai egyeduralmával törő­dött, a Habsburg trón is a végre elérhetőnek lá­tott új prédára figyelt. S a légüres térben a meg­valósulatlan érdekek, hatás nélküli energiák ön­maguk ellen fordultak — s egyik rész-érdek a másikon akarván érvényesíteni önmagát, Magyar­­ország belső küzdelmek anarchiájába zuhant. S a történelem jegyzőkönyvének első kötete Mo­háccsal zárul. Mohács után a XVI. század köze­pére a Balkán egésze, s a Kárpát-medence, föl Budáig, török uralom alá került. E kötet elejétől végéig a Kárpátok medencéjében létrehozott ál­lam funkciójáról beszélt, de végső mondatával már a Dél-Kelet Európa térségében élő népek alapvető érdekközösségét, egymásrautaltságát fo­galmazta meg. S ezzel átvezet a következő kötet­hez. A jegyzőkönyv második kötete a török hábo­rúk második 150 esztendejével kezdődik, amely 150 év már a Kárpát-medencében folytatott napi élet-halál harc története. Ezen másfélszáz év, majd az utána következő néhány évtized alatt döntő változás történt: a háborúk idején, mene­külvén, vagy a törökök kiűzését követően a Habs­burg királyok által tudatosan a harcokban ki­pusztult magyarság helyére betelepítvén, a kör­nyező népek nagy tömegei kerültek, immár a magyar állam határain belülre. S így létkérdéssé vált, hogy az újjászerveződő állam fel tudja-e ol­dani az ellentétes rész érdekeket, s megfogalmaz­ni szerkezetében az alapvető sorsközösséget. De a magyar király ruhájába beöltözött más-szándékú Habsburgok ismerték, s tanultak a történelem előző fejezetéből. S hogy ellenálló kép­telenné tegyék, széttagolták a török alól majd­nem teljesen felszabadult államot, s a déli terü­leteken Bécs által közvetlenül irányított határőr körzeteket hoztak létre, megszervezték a temesi bánságot, mely gyakorlatilag Ausztriához tarto­zott, s fenntartották Erdély különállását. A független, szabad fejlődésért közvetlenül a török háborúk után fellángolt új küzdelmeknek ezért alapvető ösztöne volt az erdélyi s a királyi területek szerves együttműködésének megterem­tése. II. Rákóczi Ferenc kettős fejedelemsége a mesterségesen megtépett egység történelmi érdek­­azonosságát fogalmazta meg. De a természet reak­cióját hordozta Rákóczi akkor is, mikor nemcsak a paraszt, polgár, nemes és arisztokrata, katoli­kus és protestáns, hanem a különböző nemzetek, illetve nemzetiségek alapvető sorsközösségét, ér­dekközösségét is igyekezett összefogni harcában, újraszervezett államában, Európa történelmében egyedülállóan. így került egy zászló alá 2 magyar gróf, a rutén paraszt, és szepességi német pol­gár ... A kard hegye vérrel írt utópiát a Kárpát­medence földjére. Az uralkodói, szervezői tudat a létezés legalapvetőbb ösztönére reagált a lét megmentéséért s fennmaradásáért folytatott harcban. A népek értelmes ösztöne azokkal a szlovákokkal, ruténokkal válaszolt, akik a háború 8 évében végig hűségesen ott küzdöttek, s hullot­tak együtt a magyarokkal a kuruc lobogók alatt Magyarország, s vele a maguk szabadságáért, újabb vért hullatván annak a vérszerződésnek serlegébe, melynek oly hősies kitartással áldoz­tak a törökök ellen 150 esztendeig a magyar nép­pel vállt a vállhoz vetve küzdő horvátok. De az első mérges gyomok is az 1703-tól 1711- ig terjedő esztendőkben ütik fel fejüket. A Habs­burg királynak sikerült felbújtatnia a szerbeket, s kezdetüket vették a "fekete rácok” vérengzései a magyar falvakban. A szerbek írta korai véres jegyzetek majd egy évszázad múlva tudatosan, s egyre szervezetteb­ben ellenségeskedő röpiratokká, faji, nemzeti uszításokká “civilizálódnak”, s 1848-ban újabb vé­rengzésekben vetnek tajtékot. 1848 nyarán a szer­­bek a délvidéken nyílt lázadásba törnek ki a for­radalmi magyarság ellen, majd felkelnek a romá­nok is. S az udvar uszító taktikája szeptember­ben kulminál: a horvátok reguláris sereggel tá­madnak a Dunántúlra. Bár a német, szlovák, rutén kisebbségek a magyarokkal együtt küzdöttük végig a háborút 48—49-ben is a forradalmi Magyarországért, nyil­vánvalóvá vált, hogy a sok nemzetiségűvé vált magyar állam nem fejezi ki megfelelően a térség valóságos nemzetiségi összetételét, érdekeinek szerkezetét. S a magyarság 1848-ban megtette az első lé­péseket az állam átszervezése felé: megszülettek az első nemzetiségi reformok, majd a háborúban elszenvedett vereség utáni évtizedekben, az emig­rációban élő Kossuth kidolgozta a Duna konfö­deráció tervét, az első többnemzetiségű, demok­ratikus államtervezetet. De az udvar 48-as bomlasztási sikerei nem­csak taktikai véletleneken múlottak. A tragédiá­ban mélyebb feszültség csapódott ki. Amíg a kö­zépkori állam erőtere úgy hathatott a környező népekre, sőt vonhatta őket hatalmába, hogy egyébként döntően nem "államosította", nem vonta közvetlen központi érdek alá a különböző területi egységek önérdekeit, lévén feudális ál­lam, sőt, mintegy rendelkezésükre bocsátotta a hatalom szervezetét, egész rendszerét; a soknem­zetiségű magyar állam az újkorba érkezvén, megindult a polgári fejlődés, mégpedig egy kései s felgyorsított polgári fejlődés útján, ahol a ki­fejlődő tőke hódító útra indult, s az szervezte meg fokozatosan az állam egészét. S a tőke min­dent felszív magába, mindent átitat magával, és az élet napi tőzsdéjén ragadja el az alapvető tö­rekvéseket ... Ez a folyamat majd a kiegyezés után, a tőke monopolizálódásának korszakában válik eldöntővé. A koncentrálódó tőke igyekszik magába olvasztani a gyengébbet s periférikusokat. Ezért hiába volt már az 1868-as magyar—horvát kiegyezés, melyben a magyar országgyűlés lemon­dott a horvát területek belügyeibe való közvetlen beleszólás jogáról, s a horvát országgyűlésre bíz­ta azok elintézését... Ugyanakkor a koncentráló­dó, s a tengeri kereskedelem előnyeire rádöbbent meghatározó tőke érdekeltségek valójában elzár­ták Fiúmét a horvát országgyűlés és a sajátos horvát érdekek hatásköre elől. Nem adminisztra­tív rendeletek, hanem a tőke megoszlás szerke­zete, a gazdaság egészének természete volt az, mely a történelem egy átmeneti pillanatában a magyarság-fogalmat uralomként, a más, az idegen érdek hatalmaként fogalmazta meg a nemzetisé­gek számára. S a magyarság lépései az államszerkezetnek a nemzetiségi csoportok érdekeihez való igazítá­sa felé, egyre vakabb szemekre, elvadultabban burjánzó ellenindulatokra találtak. S a feszült­ségek nemhogy az értelem döntő-bírói palotájába igyekeztek volna, hanem maga az értelem vált utánuk loholva nevetséges, mindenhonnét kita­szított hívatlanná, hopponmaradt udvarlóvá, ami­korra a Károlyi—Jászi féle autonómia javaslatok ünneplőjébe öltözött. Az ellentétek feloldására irányuló törekvések kudarcának egyik oka a kü­lönböző népek fejlődési szintjének eltérése volt. Az országban települt és telepített népek jóval fejletlenebb szinten éltek a magyarnál, s az or­szág peremvidékeire, s vele az újkori gazdasági fejlődés peremeire is kerülvén ez a viszonylagos elmaradottság továbbra is megmaradt. (Kivéve az egyik legnagyobb nemzetiségi csoportot, a né­metséget, mellyel soha nem is került kenyértörés­re a sor.) Ugyanakkor épp az ország területének lassan-lassan egészét átszövő polgári fejlődés óhatatlanul megindította a nemzetiségi csoporto­kat is sajátságos helyi érdekeik kialakította ön­tudatuk megfogalmazása felé. így, jó száz esz­tendővel a magyartól megkésve jutottak el a tu­datos nacionalizmus megfogalmazásához. S ennek lángján füstté vált a nemzeti felvilágosultság, el­

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom