Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1973-11-01 / 11. szám

Szocializmust — magyar módra!

1973 NOVEMBER HÓ,

JZITTVAKÖltí

A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA

XII. ÉVF., 11. SZÁM ÁRA: 50 cent.

“Magyarságszeretetünk kell legyen a hitvallásunk!”

Homonnay O. János októberi emlékbeszédéből

KEDVES MAGYAR TESTVÉREIM!

Immáron tizenhetedszer jöttünk össze, idegen földön, megemlékezni 1956 októberének dicső napjairól. Kiértékeltük, analizáltuk, mindenféle szemszögből, hogy túlajdonképpen mi is történt velünk 1956 októberében, mit is akartunk? Hogy is szerettük volna azt, amit úgy foglalhatunk össze, hogy az 1956-os Nemzeti Forradalom és Szabadságharc. Összehasonlítva 56 októberi helyzetünket az 1848 márciusi állapotokkal, a körülmények, a politikai adottságok igen szembetűnően azonosak. Messzebb a távolabbi történelmi múltunkat vizsgálva a Kárpátmedencében, az elmúlt ezer év alatt ugyanezek a körülmények nyomták rá bélyegüket a magyar sorsra, vagyis 56 októberérében ugyanúgy, mint az elmúlt ezer év alatt, nem akartunk mást, csak nemzeti fennmaradásunkhoz szükséges életfeltételeinket megvalósítani hazánkban. A huszadik században sajnos ez már a harmadik ilyen kísérletünk volt, mely rajtunk — önhibánkon kívüli okokból —, elnyomóink sokszoros túlerejének következtében 1956-ban sem járt azzal a sikerrel, mint ahogy azt mi szerettük volna. A huszadik század azonban még nem ért véget és bizakodással nézünk a holnapok elé, mert lehetséges, hogy végre talán már nekünk is pirkadni fog.

De a szebb holnapért ma kell dolgozzunk. Az elmúlt 17 esztendő alatt nem sokat tettünk ezért a holnapért, mint emigráció. A saját magunk egyéni lelkiismeretét kell megvizsgálnunk először ahhoz, hogy a holnap kérdésével foglalkozzunk, elsősorban itt az idegenben, az egymáshoz való viszonyunkat kell bonckés alá vegyük, mert ez a viszony szabja meg azt, hogy a holnapokért sikeresen tudunk-e munkálkodni vagy sem. Sokan vannak olyanok, akik az egyéni életüket, emberi szabadságukat, jólétüket azoknak az ezreknek köszönhetik, akik 1944 októberében az öngyilkosságot magukra vállalva tovább harcoltak a hazánkba rontó bolsevista hordák ellen. Nagyon sokan vannak itt olyanok, akik ugyancsak minden egyéni előnyüket azoknak köszönhetik, akik 1956 októberében a tankok lánctalpai alatt fejezték be életüket vagy a bitófákon. Mindezekre vajon mennyien emlékszünk ma? Ezek hagyatékát, erkölcsi örökségét mennyire tartottuk meg napjainkig? Mennyire maradtunk meg a szó legszorosabb értelmében embernek, vagyis magyarnak. Valójában milyen is, itt idegenben az egymáshoz való viszonyunk? Sajnos meg kell állapítanunk, hogy nagyon szomorú képet festünk ma, mint emigráció. A két világháború között, éhesen, rongyosan kivándorolt magyar, a depressziós centjeiből templomokat, kultúrlétesítményeket alkotott itt, de mi, a két utána jövő emigráció, azokat nem tartottuk meg és nem fejlesztettük tovább, de

kellőképpen még értékelni sem tudtuk, arról nem is beszélve, hogy létszámunkhoz, anyagi erőnkhöz mérten maradandót nem alkottunk. Ezek a negatívumok mind az egymáshoz való viszonyunkból eredtek és ez a viszony szabta meg mai ténykedéseinket. A huszadik század összezavart gondolatvilága, materialista alapokra épült életszemlélete rányomta bélyegét emigrációnkra is, így a másik magyart aszerint ítéltük meg, hogy milyen politikai elképzelései vannak, milyen istenhez imádkozik, a múltban milyen hivatala vagy anyagi helyzete volt. A magyar jövőt, a nemzet egységes jövőjét kizárólag csak szűklátókörű, egyéni elképzelésekre akartuk felépíteni, az egyéni múlt, az egyéni sors alapján, de elfeledkeztünk arról, hogy a nemzetet teljes egészében kell vizsgálni, a jövő kialakításának szempontjainál nem egyéni szemszögből, de nemzetben kell gondolkozni. A nemzeti függetlenség kérdése teljesen a feledés homályába merült és kizárólag a belső társadalmi berendezkedés formájára szorítkoztak a csoportosulások és törekvések. Aszerint ítéltük meg egymást, hogy ki milyen társadalmi rendben szeretne élni egy felszabadult Magyarországon és ebbeni tülekedéseinkben még embernek sem néztük azt, aki nem volt, vagy nem hajlandó velünk egy követ fújni, vagy nem hajlandó magáénak tenni, amit egyesek minden áron szeretnének ráerőszakolni mindenkire. Azt az alapvető tényt, hogy minden emigráns magyar, bármely valláshoz vagy csoportosuláshoz is tartozzék, alapjaiban végsőfokon, esetleg az egész nemzet, vagyis az összmagyarság jövőjéért, megmaradásáért való aggodalom vezérelt, teljesen elfelejtettük. Emigráns politikai tehetetlenségében ez az emigráció, a maga szabad akaratából, társadalmi alkotó elemeire bomlott és így a való ellenségeinek ebben az állapotában ártani nem tudott. Minden gyűlöletét, tehetetlenségéből fakadó haragját a másik magyar ellen fordította, gondolván, az is egy magyar, azt üthetem, bánthatom, azért senki nem fog felelősségre vonni. Akarva, akaratlanul, de a pánszláv imperializmus ideológiai fegyverének, a marxizmus kitételeinek szolgáltattuk az iskolapéldáját, holott minden zászlóra

a marxizmus elleni harc van felírva elsőszámú tényezőként. Azt ugyan nem láttuk meg, hogy pontosan a marxi tanok verték az eltávolíthatatlannak látszó ékeket magyar és magyar közé.

Elfelejtkeztünk arról is, hogy ebben a rettentő egyéni jólétünkben, Otthon hagytunk magunk mögött vagy tízmillió magyart a bolsevizmus igájában, de azzal az élő rab nemzettel nem kívánunk semmilyen kapcsolatot kiépíteni, fenntartani. Nem a rendszer hivatalos képviselőiről van szó, nem a hatalom és Moszkva képviselőiről, hanem arról a népről, akinek nevében mindenki szónokolni akar, akit minden csoport képviselni akar. Azt gondolván, hogy valami nagyot és korszakalkotót mondanak, egyesek kiabálnak és vádolnak bennünket a “hídépítés” vádjával, de azt már nem látják be, hogy itt követik el a legnagyobb hibát, itt rántják le magukról a leplet valójában, mert a szó legszorosabb értelmében véve, magyar és magyar közé, hidat építeni nem lehet! Nem kell! Mert ha a magyarnak magyarral való kapcsolatához hidak kellenek, akkor nem igaz az elmúlt ezer és ezer évek történelme, nem igaz az, hogy egyáltalán magyarok vagyunk. Magyart a magyarral vérségi, sorsközösségi kapcsolatok és a magyar hivatástudat eltéphetetlen szála kötik össze és csakis ezen keresztül ítélhetjük meg, ez szabhatja meg a másik magyarhoz való viszonyunkat. Vérségi, testvéri viszonyunkat. Itt a bibliának egy példázatára kell hivatkozzak, Jézus és a szamáriai leány esetére, mikor Jézus vizet kért tőle, a leány azt kérdezte: "Atyánkfia vagy-e vagy csak a nyelvünket beszéled?" mert e pár szóban van elrejtve az egész emigrációnk politikai sikertelensége, egymáshoz való tesvérietlen, ellenséges viszonyunk. Sokan vannak, akik a nyelvünket beszélik, de semmi közük az atyafiságunkhoz, de mindenhol őket halljuk a leghangosabban a nevünkben, képviseletünkben beszélni. Ezek azok, akik nyelvünk varázsát kihasználva, a legkörmönfontabb ideálokkal, legyenek azok politikai vagy vallási felfogások, vertek éket a magyar és a magyar közé, akik mindenről beszélnek csak a magyarságtudatot öljék ki belőlük, mert atyafiságunk közös érdekéhez soha semmi közük nem volt, nem lesz, mert egyéni érdekeik nem azonosak nemzeti fennmaradásunk tényével. Éppen ezért, mi emigráns egységről soha nem is beszéltünk, mert azokkal akik csak a nyelvünket beszélik, de vérségileg, lelkületűkben nem azonosak velünk, azokkal semmilyen egységet nem akarhatunk jól felfogott érdekünkben.

Történészeink napjainkban újabb és újabb adathalmazzal bizonyítják, hogy a világ legrégibb kultúrnépe vagyunk. Áldozatos munkájukkal igyekeznek nemzeti és magyarságtudatunkat növelni, elmélyíteni. Ádáz harcot viva mindazokkal az évszázados hamis elméletekkel, hogy a Kárpát-medence előtt történelmünk nem volt, csakis akkor lettünk nemzet nép, amikor felvettük a római kereszténységet, stb. Ezek a tudósok minden erejükkel azon igyekeznek, hogy felemeljék végre a fejünket a reánkerőszakolt hamis alázatok tanainak megaláztatásaiból, mely nemzeti újjászületésünk nélkülözhetetlen kitétele. Ugyanakkor a magyarul beszélők minden törekvése odairányul, hogy tudománytalan elavult, kusza állításaikkal ezeket a mai prófétáinkat lejárassák, képtelen hazudozásokkal szavuk hitelét igyekeznek aláásni. Lassan, de biztosan kristályosodik ki valójában, hogy kik az atyánkfiái és kik azok, akik csak a nyelvünket beszélik.

Mindezek az elmondottak szorosan összefüggnek 1956 októberének eredményeivel, mert a harc nem szűnt meg és nem fog megszűnni mindaddig, amíg Magyarország nemzeti függetlensége meg nem valósul, amíg Magyarországon egy olyan társadalmi rend nem lesz, mely biztosítja a magyarság fennmaradásának a lehetőségét az elkövetkező ezer évre a Kárpát medencében. Lassan, de biztosan kikopnak közülünk a magyarul beszélők és minden erőlködés ellenére a magyar megtalálja a magyart ebben a kúsza világban. Ehhez viszont végtelen türelemre, valóban testvéri szeretetre van szükség. Ezer évig hangoztattuk, hogy a keresztény ideálok védőbástyája voltunk Európában. Itt van az ideje, hogy valóban ennek a krisztusi szemléletnek a megvalósításán fáradozzunk egymásközött, atyánkfiáival való viszonyunk további elmélyítésében, egymás iránti szeretetünk, megbecsülésünk növelésében.

Ehhez kell a lelki újjászületésünk, magyarságszeretetünk kell legyen a hitvallásunk és akkor eleget tettünk Istenünk törvényeinek. Eleget tettünk a Vérszerződésben atyáink nevünkben is tett esküjének, vérségi, testvéri, kötelezettségeinknek. Ezt parancsolja 48 márciusának ideálja, 44 októberének hősi halottai, 1956 októberének ma is aktuális követelése és minden magyar mártírunk krisztusi áldozatként kihullatott vére.