Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1973-05-01 / 5. szám

1973. május hó «imAKOftf 7. oldal messze kimagasló hazafiakat, ízig-vérig magyar érzésűeket találunk. De olyanokat is, akik a ma­gyar nyelv tudása nélkül is még halálukkal is meg­pecsételték magyarságszeretetüket. Viszont sajnos olyan melldöngető “magyarok”-ról is tudunk, akik válságos időkben lelkiismeretfurdalás nélkül a magyarság-ellenes hatalmakhoz álltak és állnak ma is, sőt olyanok is akadnak, akik még magyarul be­szélni is restéinek. Nem egyszer még testvér testvér ellen is küz­dött, mert az egyik becsületből harcolt a magyar­ságért, a másik önző érdekből az ellenség mellé állt. Két Zichy gróf ott szerepelt a 150 aláíró főne­mesek élén, ugyanakkor a londoni követ Zichy gróf inkább vállalta a számkivetés kenyerét. Történel­münk telisteli van ilyen példákkal, mondanom sem kell, nem az ősmagyarok leszármazottai között. Sajnos a múltbeli és a jelen keresztény egyhá­zak csak a zsidó fajiságot tartják tiszteletben — az ószövetség szentesítése alapján —, de a magyar­ságot alárendelik az egytállencsés kereszténység­nek. Tisztelet a kevés kivételnek, mint pl. Prohász­­ka Ottokár r.k. püspöknek, ki nyíltan vallotta ma­gát elsősorban magyarnak, mert annak teremté Isten, másodsorban hívőnek és harmadsorban r.k. nak, még hozzá olyan időben mondta, amikor nem tudtunk még semmit a magunk ősi hitéről és az 5—6 ezer éves ékiratok hiteles híradásairól. Az ún. összeférhetetlenségünknek, egyes úgy­mond nagyjaink hazaárulásának is ez a kettőség a fő indítéka. Mégis itt volna az ideje, hogy lerántsuk a leplet a múlt, meg a jelen magyarságárulóiról is, akin farizeusi magyarkodásuk leple alatt a ma­gyar nemzet sírásói voltak és ma is azok. Hulljon le az álarc a magyarnak nevezett írók, intellektuel­le^ meg kétes mivoltú magyarokról, akik mindig magyarság-ellenesek voltak, mint Ady, akinek sza­va se volt az ország szétdarabolásához, Móricz, ki írásaiban meggyalázta a magyart és fő csahosa volt Kunéknak, Karinthy, aki azt írta 1910-ben, hogy “magyar fiúk, magyar lányok idióták trotlik” és a legtöbb ún. nyugatosokról, kik előkészítették a magyarság tragédiáját, továbbá azokról is, akik nem átallanak még idekint is az ellenségeink olda­lára állni és nyíltan, vagy leplezve a magyar igaz­ság ellen, civilben, egyenruhában, vagy papi palást­ban áskálódni. A szentistvánosoknak pedig be kell látniuk, hogy I. István ún. szent intézkedései nem a magyarság megmentését, hanem elpusztítását ill. a leggyalázatosabb szolgaságba vetését eredmé­nyezték, de nem akadályozták meg a honfoglaló turkok nyelvének végleges eltűnését. Ám ha valaki ma sem képes, vagy nem tud igaz magyarrá válni, legyen az ő hite szerint euró­pai, vagy ószövetségi honpolgár, vagy idegen szár­mazású és nyelvű magyar nemes, de legyen annyi tisztesség benne, hogy ne állja útját a magyar fel­támadásnak — avagy tűnjön el sürgősen és végleg a magyarok soraiból. Itt az ideje, hogy minden idegen vérű magyar is igaz magyarrá váljék, teljesen függetlenítve ma­gát a származástól, meg a világi és egyházi hatal­maktól. Ennek is egy a zsinórmértéke: az igazság 100 százalékos követése és szakadatlan hirdetése. Az emigrációnak is ez az egyetlen feladata, melyet teljesíteni szent kötelessége. Ezt várja tőlünk és főig íróinktól, tudósainktól és tehetőseinktől a vi­lág összmagyarsága. Megismervén sumir őseinknek az egy igaz Is­ten hitéből fakadó azon felfogását, hogy mindig békés munkával és soha rabló hódítással fejlesz­­szék kultúrájukat, mely azután minden irányba ki­­sugárzódott, megérthetjük a faji és nyelvi külön­állásunkat is. Az eddig fent jelzett indokok, melyek a puszta tényekből és ezeknek logikailag levonható követ­keztetéseiből származnak, elegendőek az ismert történelmünkben mutatkozó hiányok pótlására, ill. teljesen kielégítő és egységes magyarázatára. Ne felejtsük el azonban, hogy mindennél fonto­sabb az autochton mivoltunk az egész Kárpátme­dencében, mert emellett a szittya partos, turk valamint vallási és egyéb kérdés mind, mind mel­lékes, másodrendű. Ha visszatekintünk az 1000 év előtti “nyugatba­­helyezés”-re, melyet egy idegen fajta, a szentnek nevezett I. István vezetésével, az “Intelmek” szel­lemében ellenségeinkkel: németekkel és Vatikán­nal vitt végbe, láthatjuk, hogy Trianonban ugyan­csak egy idegen fajta, ismét német és vatikáni segítséggel (1. H. O. és a Vatikán nyilatkozatait), meg a “legyünk európaiak” jelszóval, mint új “In­telmek” maszlagolásával vitt végbe, hogy az újabb ellenségekkel megerősödve végleg kiirtsa a ma­gyarságot, miután átmenetüeg továbbra is rabszol­gának marasztalja. Azt viszont már nemcsak az összmagyarság, hanem az egész világ tisztességes, becsületes és igazságos népeinek is tudomására kell hozni, hogy Európa legősibb kultúmépe a magyarság 2000 éves és további jövendő rabszolgasága, nemcsak egyes hatalmi tényezők, nemcsak egyes fajok, hanem az egész emberiség lelkiismeretét is terheli, mert a magyarság senkitől soha semmit el nem vett, ha­nem mindig csak adott. Ezért Petőfi évében ővele mondjuk és mindig mondani fogjuk: A Magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! b. K. E. HŐSÖK NAPJÁN Olvastam egyszer egy régi-régi kínai mesét, mely a következőképpen szól: "Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, élt egyszer egy nagyszakállú bölcs. Minden titok tudója. Felkereste egy tudnivágyó és megkérdezte tőle: mondd meg nekem, te Bölcs, meddig tart az Örökkévalóság?! A bölcs ezt felelte: 'Ember, menj át országo­kon és tengereken, míg a világ végére nem érsz. Ott, ember soha nem járta helyen áll egy gyé­mánt-szikla. Egy mérföld magas, egy mérföld hosszú és egy mérföld széles. Minden ezer évben madár repül a gyémánt-szikla csúcsára és meg­feni a csőrét a sziklán. Mikor ettől a csőr-fenéstől elkopott a gyémánt-szikla, akkor múlott el az Örökkévalóság egy pillanata!’” • Igen! Ebben az irdatlan időrengetegben, míg a mesebeli bölcs gyémánt-sziklái kopnak las­san ... egyik a másik után ... valahol ott a világ végén... az egész emberiség eddig megtett és ezután megteendő útja csak gyengén reszkető, pillanatnyi villanás, melynek íve kidereng a “Honnan” ködéből és mindjárt beleveszik a "Hova” végtelenjébe! • Erre a "Honnan-Hová” útra minden nép, minden nemzet vagy faj emlékeket hagy maga után. Hogy: ő is járt ezen az úton. Vésik kőbe ... vágják ércbe ... építik sziklá­ba... álmodják márványba ... írják könyvek­be ... és: égetik néha a szívekbe is! Mint a Ter­­mophyle-i szoros tízezer hős görögje tette, ki in­kább szabadnak halt, mint rabszolgának élt. • Mi, magyarok, az emlékeinkben is szokatlan, furcsa és különös nép vagyunk! Mert a mi né­pünk, a Csaba népe, az égre írta ezt az emlékez­tetőjét. Mikor öldöklő csatában egymást vágta a hun és alkonyaira a csatatéren hevert a fiatalság szí­­ne-virága, egy királyfi járta a holtak mezejét. Kezében csodatévő füvet vitt, megérintette vele a halálos sebeket, a széthasított koponyákat, a fo­kos-vágta testeket. Mikor a végére ért népe teme­tőjének, ott sorakozott mögötte némán egy egész szellem-hadsereg. És akkor, ott, ez a sereg, élén Csaba királyfi­val nagy esküt tett: "Most felmegyünk a csillagokba és ott, ahol a csillag-pitykés égbolt belehajlik a Mindenség­­be, állni fogjuk a vártát. Esküt teszünk arra, hogy; ha valamikor bajba kerül a magyar, föld­ből, vízből, levegőből visszatérünk tovább harcol­ni érte! Úgy legyen!” • És ahogy a szellem-sereg felviharzott a csil­lagok közé, a kísértet-lovak patája gyémántport vert le a csillagokról. Az útjuk azóta is fénylik ettől a portól. Ez az út a mi utunk, a magyarok, a Hadak Útja! • Azóta — tudod te is, magyar testvérem — áll ez a várta. Én hiszem és vallom... ha úgy érzed, hogy már nem bírod tovább ... hogy nagy baj­ban, szükségben vagy... ha segítséget vársz vala­honnan és felemeled szemed oda ... ennek a csil­lagporos útnak a végére ... akkor ott, Csaba ki­rályfi egyik párducbőrös, vagy fekete-subás had­nagya odaint csak az egyik csontvitéznek: "Koppány fiam! Nyergelj, oszt eredj fiam, de szaporán! Mert, bajban van egy magyar!” • Hiszem és vallom; hogy a tatár-dúláskor, Szulejmán janicsárjai között... a rokitnói mo­csarakban ... Gorlicenél... a Donnál... a buda­pesti harcok- alatt... mindenhol... mikor harcot vívott vagy állt a magyar... ott fent a vártán búgtak a kürtök, ott nyergeitek, ott kantároztak és Csaba népe segített nekünk. Mert, ha nem segített volna, ha nem erősített volna, ha nem küzdött volna velünk a hősök lel­ke, mi — magyarok — már réges-régen eltűntünk volna a népek temetőjében! • Node, magyar testvérem, te már nem hiszel sem a mesékben, sem a Csaba legendában!

Next

/
Oldalképek
Tartalom