Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-02-01 / 2. szám
1973. február hó ttltTVAKÖfct 9. oldat Tmesis “KEDVES BARÁTAIM, kendtek közül sokan nem fogják tudni, miért írom e két város nevét így össze: Budapest” — tájékoztatta Táncsics Mihály 1848-ban rövid életű lapjának, a Munkások Újságjának olvasóit. — “Ez azért történik, mert a két város a jövő országgyűlésen egy várossá olvad össze, a nádori és miniszteri rendeleteknél is már Budapest használtatik.” Majd kifejti, hogy ez anyagi szempontból okvetlenül előnyös. De aztán hozzáteszi: “Nem az itt a födolog, hogy Buda és Pest város nevei egy szóban írassanak, hanem, hogy az érdekek eggyé olvadjanak. így tudunk méltó fővárost teremteni az országnak, mert a bécsi kormányzat itt csak kaszárnyák építésével törődött.” Mint tudjuk, Buda és Pest Szemere Bertalan belügyminiszter által elrendelt és Kossuth aláírásával jóváhagyott egyesítése akkor a szabadságharc bukása miatt nem történt meg. Fönt Bécsben féltek attól, hogy ha a szabadság zászlaját ama történelmi március 15-én kibontó Pest megnövekszik, befolyása is erősebb lesz az országra. Ezt érezte, ezt tudta Táncsics Mihály is. “Legyen fővárosunk a hazának oltára, melyen a honszerelem lángja lobogjon olthatatlanul. Az országnak legszélsőbb határától kezdve vágyakozzék s jöjjön minden honpolgár ide áldozni itt abból, mit meleg szíve s ne>mes lelke gyümölcsözött, vigyen és vihessen ez oltárról magával övéihez visszatérve mindent, ami szép, nemes, dicső. Amint különbözik a magyar más nemzetektől sok tulajdonsága, nemes természete, becsületes jelleme, hasonlíthatatlan szép öltözete, dicső nyelve, stb. által, úgy különbözzék fővárosa minden más fővárosoktól: legyen ennek saját magyar típusa; szóval legyen ez olyszerű, hogy mindaz benne föltaláltassék, mit nemes, lelkek óhajtanak és minden vidéki honpolgár azt mondhassa, hogy életének legboldogabb órái azok, miket a fővárosban tölthet: legyen az olyan, hogy a hazának bármily nevű polgára büszkélkedhessék arra, hogy oly nemzet tagja, melynek nagyszerűségre nézve ily páratlan fővárosa van.” — írta Fővárosunk című könyvében. Táncsis Mihály nem a főváros szülötte, sőt amikor az ászteszéri születésű fiatalember a budai tanítóképezde kitűnő oklelevével hiába kilincsel állás után a fővárosban, még csak hála sem gyökerezhet meg lelkében. Bécs, Németország, Belgium, Hollandia, Párizs és London bejárása után pedig éppen Pest és Buda börtöneiben raboskodik, a vádirat szerint azért, mivel megjelent könyveiben “alperesnek abbeli vétkes szándéka ömlik el, hogy országlási rendszerünk feldúlásával a személy- és vagyonbeli jogok egyenlőségi elve terjesztessék”. Mégis a budai börtönben feleségéhez írt leveleiben találjuk első nyomát Budapest fejlesztésére irányuló későbbi működésének: “Ha emberi kéz és ész fővárosunk változatosságára és szépülésére annyit tesz, mennyit tőn már a természet: akkor mindazon országok fővárosait, melyeket láthatni szerencsés voltam, felülmúlja szépsége.” j?s nyilván szívébe zárta Pest-Budát, amikor annak forradalmi népe március idusán menyitotta előtte a börtön kapuját. A forradalom bukása után hosszú ideig Pesten pincében rejtőzik, s csak 1857-ben merészkedik elő az általános amnesztiára. írásban és szóban hangoztatott elvei miatt azonban új vádakat emelnek ellene, amelyek alapján 1860-ban 15 évi súlyos börtönre ítélik. De hét év múlva, az 1867. évi általános amnesztia révén kiszabadul. E második raboskodása idején, súlyos szembajjal küzdve írja “Fővárosunk” című munkáját, “melyben olyan élesen látja Budapest jövőjét, mint rajta kívül nagyon kevesen a világvárosias emelkedés szószólói közül” — írja róla Lestyán Sándor “Az ismeretlen Táncsics” című, 1945-ben megjelent könyvében. “Az én keblemben régi idő óta azon erős hit élt — írja a Fővárosunk első fejezetében — miszerint testvér fővárosunknak természeti fekvésénél, nemzetünk életrevalóságánál fogva világhírű várossá kell válnia”, és szabadulása után még külön ösztönzést ad müve megjelenéséhez a kiegyezés révén kialakult új helyzet: Buda és Pest Bécs mellett a monarchia egyenrangú fővárosa legyen! “Bizton remélve, hogy a függőben levő magyar városrendezési tervei kérdés jogszerű óhajtásaink szerint oldatik meg, tudniillik a személyes unió alapján ... a közös fejedelem felváltva majd a magyar állam fővárosában, Budán lakik például 5—10 évig folyvást, amikoron a magyar királyi cím legyen előtérben: magyar király és osztrák császár, Magyarország és Ausztria” — vázolja elgondolásait. A kiegyezésen kívül műve megjelentetését még egy másik aktualitás is sürgette. “Évek óta híre járt — írja —, hogy a pesti Al-Duna-partot házhelyekre osztva eladják és beépíttetik. .. Ezt a város közjava ellen intézett cselekvést először kereskedelmi szempontból tartják szükségesnek.” Majd megmagyarázza, hogy “miért nincs nagyobbszerű kereskedésünk: azért, mivel a birodalmi kormány politikája századok óta oda volt, s van még ma is irányozva, hogy Magyarország és fővárosa semmi tekintetben ne emelkedhessek jelentőségre, magasra, hanem maradjon tartományi minőségben fővárosával együtt, s csak nyers terméket szállítson elegendő mennyiségben Ausztriába, Bécsbe .. . Nem egy új házsor a Duna-parton segíti elő kereskedésünket, hanem természeti jogra fektetett polgári alkotmány, korlátlan szabadság, a város lakosságában mindenütt elterjedt tevékenység, közszellem . . . Akiben csak egy szikrája van a közönséges józan észnek, át kell látnia, hogy nem azt a részét kell a városnak sürgetősen mindenekelőtt szépíteni akarni, amely különben is meglehetősen szép (ti. a Duna-part), hanem ott, ahol annyi a szépíteni való, hogy alig lehet megállapítani, hol, hogyan, min kellene kezdeni.” datva, a hely tökéletesen szabályozva, egyenlő szélességűvé terjesztve, oly tündérváros emelkedhetnék rajta, melynek párja a világon nem találtatnék. A lehordott földanyagból a mélyedéseket kitöltve, a Duna-partot a Császár fürdőtől a Gellérthegyig kiegyengetve kellene szabályozni. A várhegyet egész hosszúdadságában, nemcsak gyalogok, hanem kocsik számára is körüljárható sétánnyal kellene körülvenni. A budai Duna-partot a Császár fürdőtől a Gellérthegy tövéig fával beültetve, sétánnyá kellene átvarázsolni.” A Rudas és Rác fürdőt, úyszintén a “Császár fürdőt a szomszéd Lukács fürdővel az államnak kellene átvennie, a Margitszigetet e fürdők részéül kellene határozni. Pestet Budával itt oly módon kellene összekötni, hogy a híd a Margitsziget csúcsát érintené, hová e hídról lehetne lépni. A fürdővel kapcsolatban a hegy alá, szinte az államnak oly pincét kellene építenie, melyben egymillió akó bor megférne hazánknak minden legjobb minőségű, legnemesebb boraiból. E pince és csarnoka lehetend a magyar bornak legnevezetesebb piaca.” E csarnoktól kiindulva sétányt tervez egészen a Széchenyi-hegy csúcsáig. S közben, ahol csak lehet, Pestre és Budára fákat, erdőket kíván. Ha ma írta volna könyvét, bizonyára lenne egy ilyen fejezete: Védekezés környezetünk szennyezettsége ellen. Csak néhány mondatát ragadjuk ki: “Budapest nagyszerűvé lehetősének alapfőfeltétele a lehető legjobb, legtisztább, legegészségesebb levegő. Tiszta levegő nélkül a város népe nem lehet tökéletesen egészséges. Minden intézkedésnek oda kell irányozva lennie, hogy azok Táncsis Mihálynak az elszegényedett ácsteszéri telekesgazda fiának küzdelmes sors jutott osztályrészül. Robotolt az uraság földjén, de amikor a gazda korbáccsal végighúzott rajta, otthagyta az ekeszarvát. Takács lett aztán segédtanító. 24 éves volt, amikor beült a kisdiákok közé tanulni — gyalogszerrel és pénz nélkül bejárta a fél Európát. Ezután írni kezdett. A nyomorúság, az üldöztetés, és a börtön sem tudta megtörni. Mindig hű fia maradt a parasztságnak. "Én részemről soha nem szégyelltem, hogy paraszt, hogy falusi pórfiú vagyok, szégyellje magát az, aki hazája iránt tartozó kötelességeit nem teljesíti, ki honfitársainak verejtékéből henyélve él." Leghíresebb munkáiban (Népkönyv, A nép szava, Isten szava) a jobbágyfelszabadításért harcolt: "természetesen azé a földbirtok — vallja Táncsics —, aki munkálja!" Táncsics mindehhez nemcsak vaktában kiragadott ötletekkel jön, hanem átfogó városrendezési elgondolással, bár — mint mondja — ezt már apáinknak meg kellett volna tenniük Mária Terézia idejében. Mindenekelőtt törvényes erejű határozatot kell hozni, hogy a “testvérfőváros egész területén addig semminemű építkezés nem történhetik, míg a szükséges szabályozási terv ki nem mondatik, és hogy a szabályozási terv szerint építendett házak legalább negyven évre adómentesek legyenek.” Tervének főbb pontjai: Egy északi és egy déli kikötőt kell építeni, amelyek majd nagy kereskedelmi központokká fejlődnek. E két kikötőt egy belső és egy külső csatorna kösse össze, az utóbbi egyben a város keleti határául is szolgáljon. Mint a főútvonalak mellé, úgy ide is fákat ültessenek, “hogy azok sora sétányul szolgálhasson, mind gyalogok, mind lovagok és kocsik számára. Ez lenne főképp az ifjúságnak magát futásban, sebes járásban gyakorló iskolája, pályája. A város talaját úgy kell “kiegyenlősíteni”, hogy dél felé lejtsen, s így a szennyvizek a város alatt ömöljenek a Dunába. A Belváros új utcáira, tereire vonatkozó elképzeléseit Lestyán Sándor említett műve foglalja össze: “az az elv, mellyel a Belváros szabályozását... börtönében is maga előtt látta, s ami az adott viszonyok között jelenleg is legegészségesebb.” Budát illetően a Várból kündulva kezdené a rendezést, amely már “mint vár, semmit sem jelent, ellenben, ha lerontatnék, a bástyafal aljáig lehora főváros tiszta, egészséges levegőjét eszközöljék, amely a városi portól is egészen ment.” Vagy: “Mind a Dunára, mind a csatornákra zárgátakat kellene építeni, két nagy okból, először azok segélyével a Duna-vizet az ámyékszék-csatomák nyílásaiba lehetne vezetni, hogy azokat, amidőn szükséges, kimossa: másodszor a város földszínére lehetne bocsátani s lejtősségénél fogva az utcákat lemosná.” A fürdők államosítását azért javasolja, “hogy abban az ország minden részéből jövő szegényebb sorsú betegek különbség nélkül egészséges lakószobát jutányos díjért kaphatnának. Ez intézetekben 7—8 száz lakszobának is kellene lennie.” Ugyanide tartozik az a javaslat is, hogy “pinceféle földalatti lakások építése keményen meg legyen tiltva”, A Fővárosunk 88 oldalas, tömör munka. E pár hasábon keresztül — sokszor csak összevont idézetekkel — korántsem tudtunk teljes képetadni róla. Igazat adunk méltatójának, Lestyán Sándornak : “Csodálnunk kell döbbenetes jövőbelátását.” Lestyán könyve 1945-ben jelent meg —azóta még több megvalósult Táncsics elképzeléseiből, és még inkább igazolódtak Lestyán befejező sorai: “Budapest várostörténete, az eddig napvilágot látott kutatómunkák alapján több városépítő és városfejlesztőt ismer, s azokról a múlhatatlan hála jegyében emlékszik meg. Ezek során most beiktatjuk Táncsics Mihályt is, aki üldözöttségében, raboskodása alatt adott igazi, szociális és nemzeti értelemben vett városprogramot.”
