Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1972-03-01 / 3. szám

1972. március hó.

«ITÍVAKÖHT

7. oldal.

áhítozó, római világhatalom teljes haderejének. Sőt azt ismételten meg is támadták és a Duna partján húzódó Limes erőd övét áttörve, annak tartományait, köztük Pannóniát is, nem egyszer alaposan végigdúlták.

Az ún. "dákó-román azonosság” elméletét tehát, amelyre az oláhok ma Nagy-Románia álmát és erkölcsi alapját építik, sem nyelvészetileg, sem történelmi feljegyzésekkel, sem pedig egyetlen régészeti emlékkel, mégcsak valószínűsíteni sem tudják, nem hogy bizonyítanák, hanem kizárólag csak Kekaumenosnak eme egyetlen- és nyilvánvalóan helytelen megállapítására építik föl, tekintet nélkül arra, hogy állításukat még soha, egyetlen valamire való külföldi szaktudós sem fogadta el. Ettől függetlenül, azt mégis évtizedek óta változatlanul és felelőtlenül hirdetik, úgyhogy ma már nincsen egyetlen román sem, aki ennek igazságáról 100-százalékig meg ne legyen győződve. Ez tehát az a megingathatatlan biztos jogi- és erkölcsi-alap, amelyre a Maré Románia eszményképe felépült s amelyre való hivatkozással, a több, mint ezer esztendő óta ott lakó magyar őslakosságot, ma kíméletlenül irtják. De hazugságra csak ideigóráig lehet építeni és kell, hogy eljöjjön rövidesen az az idő, amikor az álnokságra és hazugságra épített kártyavár önmagától össze fog onúani és maga alá temeti majd annak hazug építőit is.

De lássunk még a többi vlachokra vonakozó X. és XI. századbeli írott forrást is:

3. A vlachok legelső kétségtelen felbukkanása, egy 976-tól keltezhető eseménnyel kapcsolatos. Ioannas Skylitzes bizánci történetíró elbeszéli, hogy "Sámuel, későbbi bulgár cár egyik testvérét Dávidot —, Kastoira,Prespa és az úgynevezett Szép tölgyek között, valami fuvaros vlachok megölték.” Ezt a 976-i eseményt és a benne szereplő vlachokat, a Bulgária déli részén fekvő Prespa és Kastoria tavak közötti területre, a Visztrica folyó felső folyása vidékére kell helyeznünk. A "fuvaros vlachok” kifejezést, egy jóval későbbi korból származó szerb analógia magyarázza meg. Ugyanis a szerb királyok okleveleiben, a XII. század végén szintén többször szerepelnek a vlachok, de "kjelator” név alatt. — A mai román nyelvben a "calator” szó szintén megvan, ami az utazó-, vándorló-, nomád életet élő, pásztor-, vagy fuvarozással foglalkozó románoknak a neve, megegyezően a vlachok középkori szerb elnevezésével.

4. II. Basileios görög császár 1020-ban egyik "Sigillion”-jában véglegesen megszabta az ochridai érsek hatáskörét. Az érsekség alá rendelt püspökségek részletes felsorolása után, hozzá teszi még a császár, hogy “ha még más püspökségek feledékenységéből fel nem tüntetve, kimaradtak volna, meghagyjuk, hogy azokat is hatalma és uralma alatt bírja és szedje be az egyházi adót mindezektől és az ott élő összes vlachoktól is.”

Éppen földrajzi meghatározásuk bizonytalansága és az a tény, hogy ekkor még voltak ezen a vidéken olyan népek, amelyek nem tartoztak egyik püspökség alá sem, a bizonyíték arra, hogy ezek a vándor életet élő, pásztorkodók, valóban a "vlachok” voltak.

5. A Bari-i Évkönyvek egyik adata szerint "VIII. Konstantinos császár Szícilia elleni hadjáratában, 1027-ben, a bizánci hadseregben vlachok is harcoltak”. A vlachok katonai kötelezettségének ez az első írott emléke.

6. Majd Alexios Görög császár 1095-i kun hadjárata kapcsán Anna Komnene írónő így emlékszik meg a vlachokról. "A Balkán hegység keleti nyúlványa lábánál, az Anchialos mellett táborozó császárnak, egy Pudilos nevű vlach főember jelenti, hogy a kunok már a Dunán innen vannak. Egyidejűleg azonban a vlachok megmutatták a kunoknak azokat a hegyi ösvényeket, amelyeken átjuthatnak a Balkán hegység szorosain anélkül, hogy beleütköztek volna a szorosokat őrző bizánci csapatokba.” Ennyi mindaz, amit — Kekaumenos két munkáján kívül, a ma ismert legrégibb görög források a vlachokról, azaz az oláhok őseiről följegyeztek.

Összefoglalva a vlach—román nép eddigi történelmi szereplését, az alábbiakat állapíthatjuk meg:

A román népnek még a neve is, egy olyan néptől jogtalanul eltulajdonított név, amellyel a történelme folyamán soha, semmiféle kapcsolata nem volt, így tehát a románok a latinoknak sem egyenesági, sem pedig oldalági leszármazottai nem is lehettek. Ismertettük, hogy a mai román nép, a Balkán félsziget több töredék népéből, kb. a magyar honfoglalás ideje körül alakult ki, amit a történelemben használt mindkét nevük, mindmáig bizonyít. A "kuczo-vlach” szláv népi nevükből származó "vlach”, azaz oláh nevük ugyanúgy, mint a trák-macedon eredetű "arumuny” név, egyformán ennek bizonyítéka. Ez utóbbinak, a rómaihoz némileg hasonló hangzása ellenére sincs semmi köze sem, az itáliai római latin nép nevéhez. Az arumuny nép nevét őrizte meg, a trák macedón lakosságú Rumélia tartomány neve, amely kezdetben a görög birodalomhoz tartozott, a múlt század közepéig pedig a Török birodalom része volt, s ma Macedonia néven Bulgáriához, illetve részben Jugoszláviához tartozik. Tehát a román nép dák-római származásának a hipotézise, a legkisebb történelmi vagy tárgyi alapot is nélkülöző, olyan erőszakolt feltételezés csak, amelynek egyedüli célja egy olyan hamis népi mithosz megteremtése, amely történelmi jogalapot szolgáltatna, a mai Románia legértékesebb részének, a magyar Erdély területének, az ezeréves Magyar államtestből való kiszakítására, amelyet mégcsak nem is harcolva hódítottak meg, hanem lassú beszivárgás útján szerezték meg. Ahová kezdetben, mint vendégek érkeztek, majd számszerűleg is megerősödve, a különböző kedvező politikai fordulatokat ügyesen kihasználva, többszörös árulásaik jutalma fejében, azt birtokukba kerítették.

Ha van népe a történelemnek, melyre a "klaszszikus áruló” jelzője ráillik, úgy ez a vlach román nép, melynek neve a történelemben, a legelső középkori krónikás feljegyzésektől kezdve, mind a mai napig, kizárólag csak a különböző árulásaik kapcsán lett feljegyezve.

1. Már a legrégibb, vlachokról szóló leírás, a fentebb részletesen is ismertetett Kekaumenos 1066-ból származó krónikája is az oláhok őseit, mint áruló és teljesen megbízhatatlan, kétszínű, mindenkit egyformán kiszolgáló, de mindenkit egyformán becsapó népet írja le. Ennél a XI. századból származó krónikásnál azóta sem jellemezte őket senki sem hűebben és találóbban. Az oláh nép római eredetének hipotézise szintén Kekaumenos-tói származik, amelyet az összes komoly nyugati szaktudósok ma már kivétel nélkül, régen tévedésnek minősítettek. Mégis ez az akkori korban oly általános földrajzi és történelmi tudatlanságból származó tévedés képezi az alapját, és egyedüli okmányszerű bizonyítékát a hírhedt "dákó román elméletnek”, amellyel az oláhok dák-latin származásukat bizonyítják, és Erdély ősi magyar földjére való történelmi jogukat alátámasztják.

2. A másik, napjainkra maradt, oláhokra vonatkozó forrás Alexios görög császár, 1095 évi kunok elleni hadjáratáról szól, amely ugyancsak az oláhok, egy másik "kettős árulásáról” számol be; ahol a vlachok, egyik oldalon akkori uraikat, a görögöket elárulták a kunoknak, másik oldalon pedig, a görög területre betört kunokat árulták el a görög császárnak. így mindkét harcoló felet egyformán becsapták és egymásnak kölcsönösen elárulták.

A későbbi középkori történelmükből csak két jelentősebb mozzanatot kívánunk kiragadni:

3. Amikor 1444-ben, a várnai csatában a Magyar Birodalom déli határánál a törökök a magyar hadsereget megverték, s ahol az ifjú I. Ulászló királyunk az életét is elveszítette, a csatából hazatérő vezért, Hunyadi János erdélyi vajdát és az oláh Havasalföld urát, a későbbi nándorfehérvári hőst, Drágul oláh vajda elfogatta, hogy a Szultánnak kiszolgáltassa. Csak fenyegetések és magas váltságdíj fejében bocsájtotta szabadon Hunyadit, aki éppen az ő területét, a Havasalföldet védte a török ellen. De árulásáért súlyosan lakolt, mert Hunyadi sereget küldött a megbüntetésére és kivégeztette.

A rigómezei csatát, 1448 évben Hunyadi János erdélyi vajda teljesen hasonló módon veszítette el, az oláhok árulása következtében, mint a 4

esztendővel korábban vívott várnai csatát (1444- ben). Hunyadi 24.000 főből álló csapata a Rigómezőn (Dél-Szerbiában) védelemre berendezkedve és erős tüzérséggel ellátva, kiváló stratégiai helyzetből küzdött II. Murad? szultán 150.000 főnyi túlerejű hadával szemben. A két napos csatában, a 2. napon, Hunyadi a török lovasságot már megfutamította, amikor az oláhok váratlanul átálltak a török oldalára, s ezzel a győzelemhez közel álló csata sorsát megváltoztatták. A rigómezei csatavesztéssel az egész Balkán, 350 évre a török birtokába került. (Lásd Horváth M.: Magyarország történelme. III. kötet, 23. oldalát.)

4. A török időkből még egy példát kívánunk felhozni az oláhok áruló viselkedésére: 1683 ban, amikor a török hadak Bécset ostromolták, a török oldalán harcoló oláh vajdát, gr. Csáky Zsigmond titokban, jó pénzért rávette, hogy amikor a császári hadak és Szobieski lengyel király felmentő hadai a törökkel megütköznek, álljon át a császár oldalára. A csata kritikus pillanatában az áruló oláh vajda átállásával a török ellenállás megingott és Szobieski fényes győzelmet aratott a török felett.

De tovább vizsgálva a román nép történelmét és jellemét, amióta a török alól felszabadulva ismét önálló állami létet élhettek, "klasszikus áruló” népi karakterük bizonyítását, az utolsó 50 év történelme még megdöbbentőbb példák sorával bizonyítja:

5. A Kárpátokon túl fekvő kis Órománia, első komoly területi nyereségére 1913-ban akkor tett szert, amikor a két éves bulgár—szerb Balkán háborúban, a már kivérzett és Szerbia által legyőzött Bulgáriát váratlanul hátbatámadva, elragadta tőle a Dunától délre fekvő, termékeny Dobrudzsa tartományt.

6. Az I. világháború kitörésekor Románia, a Hohenzollern német királyi dinasztiából származó uralkodójával, az Osztrák—Magyar Monarchiának, illetve a Központi Hatalmaknak szövetségese volt. Amíg a Monarchia szerencsecsillaga fennen ragyogott, addig Románia hűséges is volt szövetséges társaihoz, de amikor a Központi Hatalmakon a háborús fáradtság tünetei kezdtek megmutatkozni, Románia — Erdély területének az odaígérése fejében — váratlanul átállott az Entente oldalára és volt szövetséges társát, álnokul hátbatámadva, betört Erdély területére. A támadó románokat, a cári orosz haderő legerőteljesebb támogatása ellenére is, a Központi Hatalmak rövidesen nemcsak Erdélyből verték ki, de országuk nagy részét, a fővárossal együtt elfoglalták. Románia a háború végén, a győztes Entente hatalmaktól és legelső sorban, a közép Európában szabad kezet nyert franciáktól, a "Nagy Latin Nővértől” nemcsak Erdély oláh lakta területeit kapta meg, hanem a színmagyar Székelyföldön kívül, megkapta még hozzá a Nagymagyar Alföld perem területét és a dúsgazdag Bánát egy részét is.

De evés közben jön meg az étvágy, mert Románia az I. világháború végén, nemcsak a régi volt szövetséges Magyarország területéből kanyarított ki egy hatalmas darabot, nagyobbat, mint amekkora az egész megmaradó Csonka-Magyarország területe volt, hanem kihasználva legújabb szövetségesének, a katonailag megvert és bolsevizált Oroszországnak belső harcait, és teljes demoralizáltságát, váratlanul megszállta és bekebelezte az orosz Bukovina és Besszarábia tartományokat is. Természetesen birtokba vette ugyanekkor, a háború folyamán ismét elvesztett bulgár Dobrudzsát is. így Romániából, a jelentéktelen kis balkáni országból, többrendbeli árulása révén, márólholnapra Közép-Európa egyik legnagyobb és leggazdagabb állama lett.

Az I. világháború után, az ún. Utód államok: Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia, a megcsonkított és területének kétharmadát elveszített Magyarország ellen, megalakították a "Kis Entente” nevű katonai szövetséget. Románia, aki Oroszország területéről szakította le Besszarábiát és Bukovinát, a Szovjet hatalomtól való jogos félelmében, annak ősi ellenségével, Lengyelországgal még külön véd- és dacszövetséget is kötött. Hasonlóképpen külön katonai szövetséget kötött, igazi létrehozójával és főpatrónájával, Franciaor