Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-05-01 / 5. szám
2. oldal «tmAKdfct alkúvás, a tények átírása és a maháboru után életstílussá vált: a meggyar-kérdés “beágyazása” a reális-politika egyoldalú dialógusába, valamint Magyarország perének átértékelésébe, átmagyarázásába, olyan "ügyészi” logikával, amiben nem a "corpus delicti” a perdöntő bizonyíték, hanem a "szubjektív” módon összeszerkesztett (?!), "óhajtómódban és feltételes módban” próbálják a pert “lezárni”, amiben csak veszthet a Nemzet és a magyar nép, ellenben az alperesek továbbra is "megtarthatják” az elorozott magyar földet ... Korunkban úgy a magyar, mint az európai, valamint az amerikai és nemzetközi problémák állandóan hullámzásba vannak. Órárólórára változik a világ politikai "körképe”. Az emigrációnak egyetlen feladata lenne, hogy állandóan kiáltson, nem pedig az, hogy a labirintus politikába merüljön. A címben megadott tárgyban akarok egy-egy kritikai "megjegyzést” tenni, ugyanis a fenti ünnepségen olyan "szakmai kérdések” is napvilágot láttak, amikre feltétlen köteles vagyok reagálni azért, mert az igazság és az erkölcsrend megköveteli, hogy történelmünket objektíve "vetítsük” az olvasó magyar közönség és hallgatóság felé. írásom tárgyában nem "vettem” figyelembe a magyar történészek egykori objektív feljegyzéseit, hanem segítségül hívtam a román történészeket, akik érdekeltek a vita eldöntésében, hogy Avram Jancu és a románok hogyan “viszonyultak” a magyar márciusi szabadságnaphoz, 1848-ban. Ha a román-nyelven megírt munkákat fellapozzuk, világosan előttünk áll Avram Jancu meghamisíthatatlan "dákó-román” karaktere, úgyhogy, bármennyire is próbálom bebizonyítani "magamnak”, hogy "1848-ban, ha a magyarok és a románok egymást” "megértették” volna, bizony ez az Avram Jancu, még könnyen rákerülhetett volna, az Aradi vértanúk listájára” ... Azonban, nem tudom magamat meggyőzni, mert történelemválasztóként húzódik az ég felé az erdélyi és (a regáti) románok dákó-román "ércbeöntött” fala... Lapozzuk fel a román nyelven írt hiteles munkákat, így az olvasóim is látni fogják, hogy amit elmondok, nem a “ha-ra” építettem rá, hanem meztelen történelmi tényekre, amit a román történetírók is igazolnak ... ♦ A románok nemzeti "újjászületése” akkor kezdődött el, amikor az egyesült görög katolikus román papok külföldi teológiákon tanultak (Klein és Molnár Bécsben, Gh. Sinaci és P. Maior Rómában), ahonnan “nem mint a katolikus tanok, hanem a román nemzeti szellemnek terjesztői tértek vissza", írja Joan Lupas, kolozsvári egyetemi tanár "Istoria Romanilor" c. munkájában. Ezek a "lelkes” románok kiadták az első román nyelvtant 1780-ban (Elementa Iinguage daco-romanae sive valachicae) és Samuil Mic Klein négy kötetes “román történelmet" írt, majd Sincai megírta a “románok és a szomszédos népek” krónikáját. A leghíresebb román "alkotás” Petru Maior-é volt, aki papírra fektette az eddigi “kutatások eredményeként” a románok eredetéről szóló tanítását, aminek címe: "Istoria pentru inceputul Romanilor in Dacia", ami három kiadást is ért el, s amiről a román történészek azt állítják, a legnagyobb fontossággal bírt "a nemzeti önérzet felébresztésében". Mindezek során kifejlődött — román viszonylatban — a "nemzeti iskola és kultúra” szelleme .., aminek "központi kérdése” a dákó-román kontinuitás elmélete ... Mindezek megelőzték 1848-at, az Európaszerte kitört forradalmakat, aminek kohójában a “nemzetiségi elv” volt az izzó és szító parázs, illetve politikai irányadó szempont. Az 1848-as forradalmak a románságra is aktíven hatottak, amit 1784- ben megelőzött Hóra és Kloska lázadása, ami "mementóként” lebegett a dákó-román elmélet hirdetői előtt. A magyarok március 15-i proklamációja nem tűnt el nyomtalanul a románság feje fölött sem. De, az a kérdés, hogy milyen megfogalmazásban “vették át” az erdélyi románok vezetői? Ezen van a hangsúly! A magyar nemzet március 15-én meghirdette: a teljes jogegyenlőséget, a jobbágyi szolgálat örök időkre való eltörlését, a gondolatnak, a szónak, a sajtónak szabadságát és a testvériséget ... Az eszméket az 1848-as törvényho zás meg is valósította, mégpedig az 1848:8.t.c. a jogegyelőséget, a terhek közös viselését, a 9.t.c. az összes úrbéri “szolgálmányoknak” eltörlését, a 19.t.c. a sajtószabadságot, a 20. t.c. a szabad vallásgyakorlatot, az egyházak szabadságát, stb. —- biztosította. Igen helyesen foglalta össze a "magyar március” eredményét, az 1891-ben a Magyar Főiskolások "Válasz" c. válaszirata Bukarest vádaskodására, hogy “a magyar államban a legnagyobb szabadságot létesíti, az összes állampolgárok teljes egyenjogúságára." Világos tény, amit nem lehet elködösíteni, hogy a szabadságot a magyarok kiterjesztették az "összes állampolgárokra”, így logikus, hogy a románokra is ... E magyar törvények megalkotása után 1848. május 15-én Balázsfalván az erdélyi románok összegyűltek a "szabadság mezején” (Campul Libertatii), hogy megformulázzák a “románok nemzeti követeléseit”, olyat követeltek, amit két hónappal ezelőtt már a Magyar Nemzet minden nemzetiségnek megadott. Olyat követeltek, ami már megadatott?. De, miért, azért, hogy úgy tüntessék fel a Magyar Nemzetet, hogy a románoknak nem adták meg! A románok elnyomatását igazolják Európa nemzeti népei előtt! Ez volt az erdélyi románság történelmében az első politikai természetű "aktus”, valamint az első tudatos "történelem hamisítás”. A balázsfalvi nagygyűlés elnökei: Andrei Saguna ortodox és Joan Lement gör. kát. püspökök voltak. Ez a nagygyűlés egyhangúan megszavazta a románság politikai programját, pl. Simion Barnitiu előterjesztésében “nemzeti függetlenséget" követeltek "úgy politikai, mint egyházi és gazdasági” téren, román egyetemet kértek magyar költségvetési fedezettel, amikor “Erdély Uniója” került programra, Joan Lupas és Nicolae Jorga szerint "valamennyen" egy szívvel lélekkel kijelentették, hogy “ők csak az Anyaországgal (cu tara!) akarnak egyesülni”. Az említett két román történész magyarázata szerint "természetesen nem a magyar, hanem a román országot értették”. Amint látjuk a románok nem nyújtottak segítséget a szabadságjogokért fegyvert fogott magyaroknak, hanem a magyarok ellen fogtak fegyvert, majd Avram Jancu állt az “elnyomott" románság élére. Ebből a politikai háttérből lépett a színpadra a “havasok királya", a román történetírók "alibiként” azt hozzák fel, mint pl. Jorga, Lupas, Xenopol, stb., hogy a “románok azért kényszerültek fegyverfogásra, mert a magyarok tűzzel-vassal kezdték pusztítani a román falvakat!". Ez a történelem szemlélet, még ma is elevenen él a román történelemben. A magyarok ellen "harcoló” románok követelésekkel léptek fel Bécsben, mégpedig “külön román területet követeltek a Tiszáig (tehát nem kérték Erdély autonómiájának a visszaállítását!), román közigazgatást, román fejedelmet, stb. akartak. Ha mindezeket felmérjük, kézzelfoghatóan áll előttünk, hogy Erdély románsága semmiféle együttműködésre nem volt hajlandó! Tehát, igen kár, ha ma, 1970- ben azt hirdetjük, hogy mi nem kerestük az utat feléjük, ezt megcáfolta az 1848-as t. cikk. A fiatal, 24 éves Avram Jancu állott a felhecceit mócok élére, most pedig erről a vezérről írt szavak álljanak itt — magyar — szószerinti fordításban Joan Lupas dr. könyvéből: "Avram Jancu ... nagy vitézséggel küzdött a magyar csapatok ellen: a magyar insurgensek Bem vezetése alatt Erdélyben legyőzték a császár seregeit, de Avram Jancu mindig győztes maradt (?!) a magyarokkal szemben!" Majd, dr. Joan Lupas professzor még a következőket kockáztatta meg — a történelem meghamisítása legnagyobb dicsőségére —, amit Luders generális szájába “adott”, aki Poujade francia diplomata előtt kijelentette Avram Jancu "legendás román vezér” szerepéről, hogy “az erdélyi románok vezére, Jancu segítsége nélkül nem harcolhatott volna sikerrel a magyarok ellen!". A románok ellenállásának vezére, a "szabadságharc” lezajlása (?) után — dr. Joan Lupas szerint — annyira elkeseredett Avram Jancu, hogy a "sok véráldozattal" sem volt képes kivívni a románok “nemzeti és politikai" jogait... és a Habsburgok ugyanazon "mértékkel fizettek nekik is", mint a magyaroknak, akik "föláldozták magukat a császár trónjáért" ... — ez a "háládatlanság” homályba borította elméjét... — és 1872-ben hunyt el... Az elmondottakban "szemléltettem” Avram Jancu 1848 as szerepét, ami pontos egybevágó (adekvát!) vetülete az erdélyi románságnak, akik sohasem törekedtek józan, mindkét félre "megelégedést” hozó dialógusra —, amint dr. Moldován Gergely írta 1894-ben (Magyarok, Románok c. művében): “minden balfogás, hiba, bűn az ők (magyarok) számlájára íródik fel... még az is, amiben semmi részük sem volt”. Ugyancsak dr. Moldován írta a kö vetkezőket: "Legfőbb követelésünk a magyar állam két t északi tása... oly követelés, amely közelebb visz az ideálhoz . ■ ■ hogy azután ... átrágnák magunkat a Kárpátokon át román államba ... Csak egy igaz, szép és jó van és ez a mi ideálunk ... fonjuk a hálót, hogy megfoghassuk a méhet, minden virágból mérget szívunk, hogy megölhessük az áldozatunkat!" Ha, az elmondottakat összevetjük, megcáfolhatatlanul áll előttünk a következő konklúzió: a magyarok bármit tettek volna is, bármilyen áldozatot hoztak volna az erdélyi románság javára, sohasem vezetett volna a békés “együttéléshez", ezért igen meggondolandó, ha az 1848-as szabadságharc után 124 évvel azon elmélkedünk, hogy hol és mikor vétettük el a lépést a nemzetiségiekkel szemben, de semmiképpen sem szabad még "bona fide” sem megkockáztatni azt a végkövetkeztetést, hogy “esetleg ... ha... lehetséges..." indokok (?) után Avram Jancu az aradi magyar vértanúk "sorában" várományos lehetett volna ... Én, nem merném megkockáztatni... ♦ A történelmet úgy kell lapozni, ahogy azt a nemzetek megírták ... abból nem lehet elvenni... —, de hozzáadni sem lehet... senkinek a kedvéért sem ... Én becsülöm minden nemzet történelmét, de elvárom, hogy megfordítva is ugyanaz történjen... —, de nem áldozom fel fajtám és nemzetem igazságát idegen oltárokon ... Mindezt, amit leírtam a történelem lapjairól vettem át... 1848-nak és 1956-nak szellemében ... ♦ FORRÁSAIM: Joan Lupas: Istoria Romanilor, 1921. Cluj. Nicolao Jorga: Istoria Romanilor, din ordeal si Ungaria. Dr. Moldován G.: Magyarok, Románok. Magyar Főiskolások válasza Románia Egyetemi Ifjúságának emlékiratára. A MAGYAR KIR. RENDŐRSÉG SZABADFÖLDI SZERVEZETÉNEK GYÁSZJELENTÉSÉBŐL: A m. kir. rendőrség gyászjelentést adott ki .itéz CZÉGÉNYI KÁROLY m. kir. tendőralezredesnek súlyos betegség folytán ez év március idusán Buffaloban (USA) hirtelen bekövetkezett tragikus haláláról. vitéz Czégényi Károly, a kiváló lovas, a m. kir. rendőrség egyik legszebben dekorált törzstisztje, két évig harcolt, mint fiatal tiszt az első világháborúban az olasz harctéren, becsülettel és vitézül. Több hadikitüntetést kapott. Magyarország kormányzója, mint a Vitézek Főkapitánya, avatta vitézzé. A második világháborúból is kivette részét, a dunántúli visszavonulás súlyos harcaiban egy rendőr-osztály élén harc-csoport parancsnok volt. Az 1956-os szabadságharc után sikerült kimenekülnie. Amerikában példát mutatóan minden magyar nemzeti és egyházi munkát haláláig támogatott, a keresztény magyar sajtó fáradhatatlan pártolója volt. Holmijait, lakását, bútorait magyar menekültek részére hagyta. Ravatala előtt nagyszámú magyar és amerikai barát és tisztelő részvétele mellett, a m. kir. rendőrség képviselője adta meg a rendőrbajtársak részéről a végtisztességet vitéz Czégényi Károlynak az angyal címeres magyar lobogóval takart koporsója előtt. A Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének küldöttsége koszorút helyezett a ravatalra. A magyar lelkész magyarul és angolul búcsúztatta az eltávozottat, kiemelve vitéz Czégényi Károly jellemes, magas erkölcsű magyarhűségét, megemlítve az elhunyt utolsó kívánsága szerint a Magyar Királyi Rendőrséget és a Vitézi Rendet, melyeknek vitéz Czégényi Károly haláláig hű tagja volt. vitéz Czégényi Károly hamvait tartalmazó urna, végakaratának megfelelően Magyarországon kerül elhelyezésre. A rendőrbajtársak fájdalomtól megtört szívvel, tisztelegve búcsúztak az Úristenhez örök szolgálattételre bevonult vitéz Czégényi Károly m. kir. rendőralezredestől, akinek utat mutató emlékét kegyelettel megőrzik. m. kir. rendőrörnagy vitéz Gántay Béla
