Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-03-01 / 3. szám
2. oldal. 1972. március hó. Osztályharc az emigrációban? Vitafórum Az embert mindig érik meglepetések. Jók is, rosszak is. Ezúttal az utóbbiakkal szolgált Homonnay Ottó János “Nemzeti függetlenség vagy osztályharc” c. fejtegetése a Szittyakürt 1972. januári számában. Kapóra jön azonban a nyilván rovatcímként szereplő "Eszmecsere” szó. Cseréljük ki hát nézeteinket. Honfitársunk találóan megállapította bevezetőjében, hogy "a rombolás egyetlen legalkalmasabb eszköze az osztályharc" a nemzeti társadalom egységével szemben. Megígézve ettől a marxi—lenini tételtől, a továbbiak során úgy véli, hogy az osztályharc a történelemformáló tényező addig, amíg a függetlenség kérdése nem kerül a fejlődés homloktéré be. — S itt mindjárt fölvetjük a kérdést: mit gondol a cikkíró, miért választotta a 45-ös emigráció a honta(Folytatás az 1. oldalról.) Az általános ömlengő szimpátia, mely az UN-ben újonnan belépő Pekinstet fogadta, csak könnyű megbillenést okozott. Ellenkező előjelű figyelmességgel rendbehozhatónak látszott. A kéznél volt Szent Korona kiszolgáltatása tehát találékony ötletnek tűnt, mert pragmatikus diplomáciai gesztust tett lehetővé. Mi tudjuk, hogy a Szent Korona eszmei lényegét jövőbementő politika letéteményese a nemzeti emigráció. A kétoldali, azaz burzsoá és proletár materializmus hazafias szentimentalizmusa ugyanis semmitmondó. A nemzeti emigráció azonban nem beavatott ténvező a Szent Koro na sorsának formálásában. Nem beavatott egyszerűen azért, mert nem politikai tényező. A vasfüggöny mögül hivatalosan csak "privát menekültek” vannak Nyugaton, politikai emigrációt egy nyugati állam sem tart nyilván. A nemzeti emigráció tehát nem tárgyaló fél. A nemzeti emigráció nevezet alatt szolidárisán viselkedő menekülthöz így csak kiszivárgó hírek és kész helyzetek jutnak el, melyekkel szemben reakciókkal lép fel. Rendszerint későn és hatástalanul. Éppen azért siralmas naívságra vall eredményes felháborodásokról és sikeres tiltakozásokról beszélni, vagy írni. A Szent Korona azért van itt még, mert a sorsát intézők belső politikai ellentmondásaikkal, s a váratlan külső történésekkel kezdeményezéseikben folytonos kudarcot vallanak. Valami mindig közbejön ... most is! A történelmi kihívás egyszerre je lentkezik most is mindkét oldalon. Az elháríthatatlannak bizonyult pakisztáni háború és a viet-cong utánpótlást leállító, szokatlanul erőteljes, de mégis csak kényszerű bombázás alaposan lehűtötte a kebel-diplomácia légkörét, sőt mintha a hirtelen hangulatváltozásban ellenkező irányú kisülést is okozott volna. A szovjet idegesség és a "forró vonal” használata legalább is erre mutat. Végül betetézte ezt a folyamatot a kiegyensúlyozhatatlannak látszó pekingi látogatás. Az amerikai diplomácia Moszkva felé vágott pragmatikusan bávatag mosolya mindenesetre kínos grilanság keserű kenyerét, ha nem azért, mert a függetlenséget a Szovjet fölszámolta! Elemi létérdekei biztosításán túl nyilvánvaló, hogy mint minden politikai emigráció, ez is a nemzeti függetlenség helyreállítását tartotta főfeladatának. Ami a rabnemzet ilyenirányú erőfeszítéseit illeti, nem kétséges, hogy a kommunistáktól sürgetett, szovjet szuronyhegyekkel osztálynélküli tömeggé gyötört, erőszakkal proletarizált magyarság történelmi előzményeire is tekintve, az elsők között vágyta vissza a nemzeti függetlenséget. Homonnay e ponton vág bele a nagydobba, írván, hogy emigrációnk az elmúlt 27 év alatt nem ismerte fel e tényeket s nem idomítva hozzájuk politikáját, “megszakadt minden kapcsolat a Szülőfölddel”. — E vélt negatívum magyarázatául hozzáfűzi, hogy ez azért történt így, mert akik a nemzet sorsát irányították 1920— 45 között, " nem látták vagy nem akarták tudomásul venni..., hogy maszba fagyott, s a Szent Korona egyelőre megmenekült. Azonban hangsúlyozottan csak egyelőre! S mindez csak azért, mert valami közbejött váratlanul, s valami történt nem számítottan. A tisztánlátáshoz azonban azt is el kell ismernünk, hogv rajtunk kívül és hozzájáru'ásunk nélkül, mert ebből a negatívumból figyelmeztetés szól. Figyelmeztetés, hogy él még a lélek, s áll még az erkölcsi rend, bármekkora legyen is a rombolás szerte a világon. Ápoljuk tehát magyari életérzésünket! Ne élettelen, művi istene'méle teket gyártsunk magunkban, hanem hagyjuk, hogy az élő és megtartó szellem munkálkodhassék bennünk. Elsőszülött Emberfia testvérünknek, az Istenfiának meghagyásai és ragyogó példája nyomán pedig ébredjünk végre és igazán magyari és emberi minőségünkre, mert amint valóban helytálló az, hogy Nyugathoz csak annyiban tartozunk, amennyiben az keresztény, éppúgy tagadhatatlan, hogy magyarságunk és emberségünk a kereszténységtől elválaszthatatlan! Ezt tanítja nékünk ezeréves történelmünk, de erre int az általunk tiszteletben tartott szent szimbólum: a Szent Korona is! Ne feledjük, Nyugat sokszor cserbehagyott bennünket keresztény történelmünk folyamán, de azért velük együtt saját emberségünkből megéltünk. Kelet ellenben, míg a Kárpát— Dunatájon gyakorta megtépázta életünket, a vérségi körükben ősi viszonylatok kapcsán zömmel visszamaradt magyarságot gyökeresen kiirtotta. A nyugati századok tehát jelentették számunkra vérzivatarokat, s élethalálharcokat, mert éltünk és élünk, a keleti századok azonban mitsem mondhatnak már nekünk, mert ott meghaltunk! Sorsunk megértésében van elrejtve nemzetünk jövője! Nyugat tévedéseit önmagunk tévedéseivel nem érvelhetjük meg, az értetlenség akkor is értetlenség, ha önmagunk élünk vele! Boldogasszony oltalmazz! Szent László segíts! Cleveland, 1972. évi Gyümölcsoltó Boldogasszony havának 12. napján. a Szent László Rend főszéktartója Magyarországon a szocializmus eszméjének ta'aja van.”. E ponton a cikkíró elmulasztja, — mert valószínűleg nem tud róla —, hogy különbséget tegyen szocializmus és szocializmus között. Lényeges az, hogy az "átkos, fasiszta Horthy-rendszer” szociális alkotásait éppen a 45-ös emigráció nemzedéke hozta létre, s még messzebbmenő törekvéseit Csonkaország nehéz gazdasági viszonyai buktatták meg. S éppen mert ennek a 45-ös emigrációnak számtalan tagja — volt katonatisztek és altisztek, közigazgatási tisztviselők, stb. —, nagyon közeli kapcsolatban lévén a magyar nép széles rétegeivel, sokszor annak soraiból kerülvén ki — sorsközösséget vállalt annak problémáival. Magatartásuk, ténykedéseik széles rétegek elismerését kiváltva, állíthatjuk, hogy osztályharcos mételyezésnek 1945 előtt sem volt sok sikere Hazánkban. Ami már most a külföldre kényszerült magyarság politikai rétegződését illeti, nézeteit és tevékenységét —, a kérdés valamivel bonyolultabb. Kétségtelen, hogy a 45-ös emigrációt megelőző kivándorlók között "az átkos, fasiszta Horthy-rendszer” elől megfutó, 1919-ben komnromitált egyének mindent elkövettek az "osztályharcos” fertőzésre. így alakultak is egy-egy nagyobb magyar központban kifejezetten kommunista gócok, amelyekben moszkvai támogatással igyekezték a "leiket tartani”. — A 45-ös országvesztés — amit reméljük, Homonnay sem óhajt a 45- ösök terhére írni! —, azonban sok megtévesztett kivándorlónál kijózanítólag hatott. A további felvilágosításban a 45-ös emigrációnak is jutott szerep. így osztályharcról nem lehet szó. Amikor végre a DP-táborok sanyarúságából kiszabadulva, a befogadó országban az új lét megalapozásával járó nehézségeket a 45-ösök leküz dötték, politikai nézeteik nyilvánosságra juthattak. Jóllehet világos volt előttük, hogv a nemzet felszabadítására irányuló törekvéseikben állandóan számolniuk kell a náci, fasiszta bélyegezettségből származó hátrányokkal — hiszen a Donnál, a Kárpátoknál, Budapesten, stb. megpróbálta feltartóztatni a nyugatiak “hős” szövetségesét: a vörös áradatot —, mindez nem akadálvozta meg őket abban, hogy politikai emigrációként szerepeljen. De nem azért, amint a cikkíró állítja, hogv "kikövetelte magának az emigráció politikai vezetésének jogát”. Ha a magát a Magvar Nemzeti Bizottmánynak nevező, szűk, önérdekképviseleti társaságra gon dőlt Homonnay, akkor ezt ki kellett volna írnia, mert fogalmazása, ahogy megjelent, sértően általánosító. (A MNB különben is éppen a 45-ös emigráció bontására a 48-asokkal alakíttatott!) A cikkíró mentségére aligha szolgálhat az a körülmény, hogy új menekült, mert, ha ilyen nagyhorderejűnek szánt témához fogott, akkor előbb alaposan tájékozódnia kellett volna a 45-ösök tevékenysége felől. Akkor láthatta volna, milyen elvek irányították munkálkodásukat, s hogy abban szemernyi nyoma sincs "osztályharcnak”. Nem kellett cs. és kir. lángelme a Hazájából külföldre kényszerült magyarnak azon felismeréshez, hogy 1. a Jaltában történt megállapodások Európát kettészakították, s hogy ennek az új "tengelynek” rettenetes súlya elsősorban is a magyar nemzetre nehezedik, SZENT LÁSZLÓ REND LEVELE A SZENT KORONÁRÓL 2. ezért tehát minden lehetőt el kell követnie a “status quo” kiküszöbölésére, 3. követelve az ország (beleértve a Kárpátmedence politikai egységének helyreállítását is!) felszabadítását, pl. a népek önrendelkezési joga gyakorlatba helyezésével. 4. Ami a nemzet belső (alkotmányos, stb.) berendezkedését illeti, e kérdések eldöntését a 45-ösök — éppen, mert demokratikusabbak, mint azok, akik cégéresen annak vallják magukat —, a felszabaduló nemzet jogának tartották. (Jó összefoglalót olvashat Homonnay, s az esetleg vele egy nézeten lévő dr. Csery C. M. "A nemzet emigrációjának kötelességei” c. írásában, amit a Kanadai Magyarság 1954-es évf. folytatásokban közölt.) 5. Fontos megjegyezni, hogy a 45- ös emigráció soha, egy pillanatra sem szakadt el a rabnemzettől. Minden lehetőt elkövetett, hogy az Otthon elkövetett erőszakokról tudomást szerezzen, s ezekről a felszabadítás érdekében a "szabad” világ minél szélesebb rétegeit tájékoztassa. — S mivel ezek a 45-ösök nagyon is tisztában voltak az erőviszonyokkal, távol tartották magukat a rabnemzetet félrevezető izgatásoktól. 6. A 45-ösök a fentiek tudatosítása, ébrentartása érdekében semmiféle osztályharcot nem ismertek, nem tűrtek. Áldozatkészségükről az egyetemes nemzeti érdekek szolgálatában a számtalan példa közül most csak sajtóalapításaikat, illetőleg a nemzeti irányú sajtó támogatását említem. Ha pedig politikai jellegű nézeteltérések fennforogtak, amiként a demokráciákban ez előfordul, azoknak osztályharcos irányzatot tulajdonítani nem lehet. A cikkíró felrója, hogy nem lelkesedünk a rabországban basáskodók kínálkozó közeledéseiért, s ennek kapcsán “magyarvérű baloldaliakat’’ emleget. A tény az, hogy — amint ő is vallja — ezeket felakasztották. Hozzátehetjük: jobbik esetben a pártból kizárták. Maradtak tehát a boldizsárivánok, szántómiklósok és elvtársaik. Higyje el Homonnay, hogy ezek a magyar népnek épp úgy nem kellenek, mint ahogy nekünk sem. A 45-ös emigráció azon rétegének, amelyről itt szó van, nem kell a magyar néphez viszavezető útat keresgélnie, mert sohasem tért le erről az útról. Minden tette és megnyilatkozása ékes cáfolata annak a nem tudni miért oly merészen megkockáztatott állításnak, hogy "egyéni, azaz egy volt osztályérdek dominálta emigráns politikánkat az elmúlt 21 év alatt, az egyetemes nemzeti érdekek teljes elhanyagolásával...” Az adott történelmi helyzetben különben sem helytálló a magyarságnak jobb- és baloldalira tagozása. A rabnemzetnek 56 tanúsága szerint nem kell a baloldallal egyenlő kommunizmus; jobboldal meg egyáltalán nem létezhet a "népi demokráciákban”. A kettő között — kétségtelen —, a magyar módú szocializmus lenne a megoldás, de ezt éppen 56 ban megakadályozta a yaltai szövetség. — A magyar sors Isten kezében van — üzente a Mártír-Bíboros. Sorsdöntő pillanatok előtt áll a világ. Emigrációnak és Otthonnak egységes föllépése sohasem volt annyira égető szükség, mint ma. Kár volt tehát Homonnaynak boszorkányüldözésbe fognia. Már Kálmán királyunk megmondta: Boszorkányok pedig nincsenek, ne legyen hát ilyen vádaskodás. — Ha Homonnay a 45-ösök között osztályharcosokat keres, ám tegye, de ne általánosítson! Dr. Selmeczi Kristóf
