Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-03-01 / 3. szám
1972. MÁRCIUS HÓ. XI. ÉVF., 3. SZÁM Ára: 50 cent Szocializmust - de magyar módra! ttlTtVAK0KT A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA Szt. László Rend levele a Szent Koronáról Mint minden őrült fanatizmus, a hazai judeo-kommunizmus is kezdetben gyökeresen, tehát erkölcsileg és fizikailag egyformán ki akarta irtani az ezeréves magyari keresztény civilizációt. Országos kulturális művét szemétdombnak nyilvánítva, ádáz gyűlölettel pusztított az évszázadokat történelembefogó alkotások eme gazdag tárházában. Csak midőn hisztériás indulatait kitombolta s páni félelmén erőt vett, döbbent rá, arra a sarkigazságra, hogy megmaradni a judeo-kommunizmusnak is csak a történelemben lehet, s így minden olyan irányzat, mely a történelmet lerombolni igyekszik, egyúttal a saját sírját is megássa. Mert a történelmet sohasem lehet újrakezdeni, hanem válságait átélve, folytatni kell azt azoknak, akiknek arra maga a történelem ad alkalmat. A keserű kijózanodás konvencionális utakra kényszerítette a hazai judeo-kommunizmust is, s a rezsim történelembe illeszkedő és történelmi kultúrákat tekintetbevevő magatartást vett fel. Mondanunk sem kellene azonban, hogy ez a tekintetbevétel nem jelenti — mert nem is jelentheti — a magyari keresztény lélek élő kultuszát. Egy túlhaladottnak tekintett és a rendszer által elmúlásra ítélt kultúrának múzeumi elraktározását végző munka az, amelyet a hazai judeokommunista kultúrpolitika napjainkban folytat. Divatos és fontos tudománv lett az archeológia, régi kultúrmaradvánvok kiásása, leletek múzeumba gyűjtése. De e nagy kultúrfeltárások igyekezetéből a római és népvándorláskori leletek mellé már odakerültek a szentségükből kivetkőztetett, “babonás” tisztelettől tudományosan megtisztított és tárgyi leletekké materializált árpádkori keresztény ereklyék is. Csak idő kérdése most már, hogy jelen kereszténységünk ma még szentnek tartott dolgai is végleg odajussanak. Múzeumi célokra lettek tehát kiválasztott falusi templomok "műemlékké”, s azért vannak dómok átminősülésbe, hogy merőben kép-, szobor-, könyv-, s levéltárakká váljanak. Aki ma, odahaza templomba jár, az múzeumot látogat, mert a bilincsbevert Ige hallgat. Aki színházba megy, az ott jár, "hol nemzet süllyed el”, s aki könyvtárba tér be, halálos mérget vesz kultúrált egyéniségére, krisztusi lelkűidére. Hogy a népi együttesek zajos szerepeltetése is csak ámítás, arra mutat a népszokásoknak a falu életéből való kiemelése, gyökértelenítése! A színpadosított, s csak színpadra korlátozott népszokások, melyekből jóelőre kizsigerelték eleven és színes népi kereszténységünk ünnepjárásait, játékait és köszöntőit, tehát szintén elhalásra vannak ítélve, s csak a judeo-kommunista kultúrhatóság kényétől függ, mikor válnak múzeumi emlékekké. Keresztény nemzeti életünk ezen sátánian kitervezett, élettelen muzeális képéből a hazai judeokommunista alkimisták nagy bánatára azonban mindmáig hiányzik történelmi lényegünknek, a magyar nemzetgondolatnak magasztos jelképe: a Szent Korona. Azért mozgatnak meg minden követ annak elérésére és megkaparintására és sajnos, ez a törekvésük egyáltalán nem illuzórikus. Washington, melynek őrizetében ma a Szent Korona leledzik, korántsem jelent biztonságot! A judeo-liberális és pragmatikus amerikai mentalitás számára a magyar önazonosságnak és történelmi létgondolatnak ez a magasztos szimbóluma teljesen felfoghatatlan és érthetetlen tünemény. Kezdetleges, misztikus hiedelmet sejdítenek benne, s távolról sem gondolnak arra, hogy a központi hatalom és szabadságjogok legmodernebb és legorgánikusabban egybeszerkesztett államépítményével állnak szemben. Az élettelen, tételes papíros-alkotmány szerint gondolkozó amerikai intellektus nem ismeri az élő, a történelemmel fejlődő, körvonalozatlan és befejezetlen alkotmány fogalmát, s így még jobban megzavarodik, ha annak szimbúlumáról hall. Viszont nekünk meg kell értenünk azt, hogy politikai viszonylatok életrehívásával, vagy felújításával mindig együttjárt bizonyos javak és jogok kicserélése — vagy nyersebben szólva —, árúba bocsátása. Pragmatikus felfogás számára az ilyen alkúban a hasznosság a mérvadó. A Szent Korona tehát csak addig erkölcsi érték és a "függet’en magyar nemzet tulajdona”, amíg Washington "őrizetében” van, míg pragmatikus érdekek és várható hasznok hadizsákmánnvá és diplomáciai árúvá nem degradálják. Azért, ha Washington és a hazai judeo-kommunista rezsim normalizált, tehát kölcsönösen hasznos diplomáciai viszonyt köthetnek, a Szent Korona alkubabocsátása fölött egy pillanatig sem fognak habozni, mint ahogyan a közelmúltban sem haboztak. A jelenlegi kötéltáncos amerikai politika egyensúlyozó rúdjának két végén Moszkva és Peking súlya leng. Könnyen végzetessé váló, két orientációjú diplomáciai művelet ez, mely erős éberséget és állandó készenlétet követel. Tervezésre nincs sok lehetőség és azt pótolni csak hibátlan reflexekkel és találékony rögzítésekkel lehet. Váratlant az ilyen természetű politika nem ismerhet. Nos, Washington kínosan egyensúlyozó politikáját mégis lépten-nyomon közbejött események zavarják. (Foytatás a 2. oldalon.) A SZABAD SAJTÓ SZÜLETÉSE Petőfi Sándor írja 1848. március 15-én naplójában: Azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, ez az egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el... Az orvosi egyetem udvarában Jókai ismét fölolvasta a proklamációt és én elmondtam a Nemzeti Dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a szemináriumba a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg. A jogászok rohantak ki az utcára, hogy velünk egyesüljenek. Közülük Vidács emelt szót, elmondta, hogy professzoraik a tartandó lakomában résztvevést eltiltották kicsapási büntetés mellett. Kacaj és bosszankodó kifakadások a hallgatóságban. De a lakoma már csak mellékes dolog volt. Jókai ismét fölolvasta a proklamációt s a tizenkét pontot, s énvelem elszavaltatták a Nemzeti Dalt. Mindkettőt fanatikus lelkesedéssel fogadták s a refrainben eljövő esküszünk-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, amely a téren állt. . . Most menjünk egy cenzorhoz és vele írassuk alá a proklamációt és a Nemzeti Dalt. . . kiáltott valaki... Nem ismerünk többé semmi cenzort, feleltem. — El, egyenesen a nyomdába! Mindjárt beleegyeztek ... Länderer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk. Jókait, Vasvárit, Vidácsot és engem neveztek kiküldötteknek, hogy a sajtót lefoglaljuk. Mi megtettük azt a nép nevében s a tizenkét pontot és a Nemzeti Dalt rögtön nyomni kezdték. Ezalatt kint lelkesítő beszédeket tartottak Egresi Gábor, Degré, Vasvári, Jókai. Dél felé elkészültek a nyomtatványok s ezrenként osztattak szét a nép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta ... Délután három órára gyűlést hirdettünk a múzeum terére s a sokaság eloszlott . . . ... A szakadó eső dacára mintegy tízezer ember gyűlt a múzeum elé, honnan a közhatározat szerint a városházához mentünk, hogy a tizenkét pontot magukénak vallják a polgárok is és velünk egyesüljenek. A tanácsterem megnyílt s megtelt néppel, először. Rövid tanácskozás után a polgárság nevében aláírta a polgármester a tizenkét pontot, s az alant álló sokaságnak az ablakból lemutatta. Óriási kitörése a lelkesedésnek! ... Egyszerre az a hír szárnyal, hogy a katonaság jön ... körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlen ijedt arcot sem láttam ... minden ajkon e kiáltás: Fegyvert! Fegyvert! ... Ezen, különben alaptalan hír oly fölindulást okozott, hogy Nyári Pál és Klauzál tovább beszéltek egy óránál, anélkül, hogy beszédeikből egy-egy töredék mondatnál többet hallottunk volna ... Budára! Budára! ... a helytartótanácshoz! ... Nyittassuk meg Táncsics börtönét! ... Budára! ... A választmány legalább kétezer ember kíséretében fölment Budára a helytartó tanácshoz és előadta kívánatait. A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a cenzúra eltöröltetett, Táncsics börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre. — Ez volt 1848. március 15-ike.
