Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-02-01 / 2. szám
I 1972. február hó. «ItTVAKÖltf 3. oldal. Homonnay Ottó János: Nemzeti függetlenség és más egyebek... ESZM ECSERE Szervusz kérlek, á szervusz, honnan jössz? Kérlek szépen most jövök épp egy gyűlésről és jól kiordítottam magam. Borzalmasak ezek a hídépítők, eladják ezt az emigrációt. Igen ez va’óban így van —, nade én jól megmondtam a magamét, méghogy hazai kapcsolatokat kiépíteni? A kommunistákkal? — hát ez valóban borzasztó! Egyébként mi újság? Kérlekszépen most kaptam levelet hazulról, az öcsém írja, hogy most 27 év után végre osztályvezetőhelyettes lett. Gondold csak el, huszonhét éve dolgozik ugyanannál a vállalatnál, most végre méltányolták a munkáját, pedig mit dolgozott össze az elmúlt évek alatt. Tavaly mikor látogatóban voltunk otthon, már akkor várta ezt, nade most végre megkapta. Veled mi újság? Hát kérlek a nővérem fia most doktorált és képzeld nem tudott Pesten elhelyezkedni, vidékre kell mennie. Átkozottak ezek a kommunisták, pedig ez egy csodagyerek volt kérlek már az elemi iskolában. Tudod, a mi családunkból való! A nővéremék a Fekete-tengerre mennek most nyaralni. Mi majd csak jövőre megyünk haza, tudod nekem nagyon jót tesz Hajdúszoboszló. Stb., stb., stb. Ilyen és hasonló párbeszédek lépésről-lépésre megütik az ember fülét, ha magyarlakta helyeken vagy magyar vásárlóközpontokban jár. Szegény politikai emigráns, ki éjjel-nappal azon töri az agyát, hogy vajon, hogy lehetne kigondolni valamit, amivel a nemzeti szabadság ügyét előlehetne mozdítani, megzavarodva hallgatja ezeket a röptében elkapott szavakat és hirtelen nem tudja, hogy hol is él tulajdonképpen? Úgy gondolja, hogy lehet, lemaradt "egy szekér brossurával” jó hazai zsargon szerint, vagy a körülötte lévők zavarodtak meg. Ez az emigráció tömegében együtt, mindenre kommunistát kiált ami a vasfüggönyön túli Magyarországon van. A hangosok egyénenként is ezt a vasat verik, ha tömegekbe verődnek, egymást túlkiabálva hirdetik ugyanezt. Ha a mélyére tekintünk ennek az őrülettel határos ellentmondásnak akkor a következő furcsa dolgokat látjuk. Csak az amerikai földrészt véve alapul, él itt mintegy másfél milliónyi magyar a legkülönbözőbb bevándorlási időkből. Ennek a másfélmilliónak, otthon maradt átlagban a legkevesebb, de legalább három rokona vagy valamilyen hozzátartozója. Ez kitesz mintegy négy és félmillió hazai lakost. Ha egyénenként megkérdezzük ezt a kint élő másfélmilliót, azt az érdekes választ kapjuk, hogy otthon minden és mindenki kommunista vagy legalábbis a kommunisták érdekeit segíti elő, egyedül az Ö hozzátartozói nem. Azok az elmúlt huszonhét év alatt valamit végre előléptek a ranglistán, kizárólag kitartó szorgalmuk, munkájuk iránt tanúsított hűségből. Az azóta felnőtt hozzátartozó gyerekek is többé kevésbé valamilyen ve zető beosztásba kerültek, ha az iskolájuk megvolt hozzá, de csodálatos módon az itteniek kijelentése szerint, ez a négy és félmillió semmivel sem járult hozzá annak az országnak a fennmaradásához, a rendszer kiszolgálásához, mert azok az "én rokonaim", mondják az itteniek. Ha most összeadnánk az egész világon szétszórtan élő magyarokat és megvizsgálnánk azok otthon élő hozzátartozóit, kiderülne az a furcsaság, hogy az otthon maradt rokonok között, amik kiteszik az ország egész lakosságát, egyetlen kommunista nincs. Ezek az Otthon élő rokonok csak éppen vannak a levegőben, semmit az égadta világon nemtesznek annak a rendszernek az érdekében, ők csak dolgoznak, ki-ki milyen beosztásban, éppenhogy huszonhét éve átvészelik a kommunizmust. Jogosan kérdezhetjük ezek után, kik hát akkor a kommunisták? Kik azok, akik a “nemzet" álneve alatt Otthon sanyarognak, akikért mi itt emigrációban oly sokat szeretnénk tenni. Amikor reális valóságról beszélgetünk, és reális alapokra épített emigrációs politikát akarunk kiépíteni, ezeket a valóságot képező motívumokat nem szabad számításainkból kihagynunk. Tudjuk mi nagyon jól, hogy kikre gondolunk, kik azok a saját anyjukat is árúbabocsájtó opportunisták, kik minden rendszert ezen a földön kiszolgálnának, csakhogy a felszínen maradjanak. A vezetőállásban lévő rokon, változatlanul ugyanúgy ki van zsákmányolva, mint a felettese és annak a felettese, mert ez így van abban a gyarmati rendszerben felépítve. Amikor a hazai szövetségesekről beszélgetünk, nemzeti függetlenségünk kivívása érdekében, akkor ezekről a rokonokról szólunk, akikkel a legszorosabbra kívánjuk kapcsolatainkat kiépíteni. A gyarmati helytartóság létráján minél magasabbra kerülünk, annál nehezebben találunk megbízható magyarvérü rokonokat, ami természetes abban a rendszerben. A kutya ott van elásva, hogy első lépésként éppen az idegen helytartósági beosztottakat szeretnénk hivatalukból kinn látni, hogy helyükbe az Otthon élő rokonok kerüljenek. Mi az ún. “pártbasák" székében is magyarokat szeretnénk látni, mert azokkal valahogy jobban boldogulunk, mert vérségileg, rokonilag egyek vagyunk. Török Bálint a magyar történelem egyik legkiválóbb alakja, mert a Héttoronyban a falhoz láncolva élte le az életét, ahelyett, hogv a felajánlott budai basaságot elfogadta volna. Történelmi szemüveggel vizsgálva a dolgot, nem tehetett volna többet a magyarságért a budai basa minőségében, mint a Héttoronyban a falhoz láncolva? Vajon a mai korban élő magyarság közül hányán emlékeznek és értékelik Török Bálint tettét? A materialista gondolkodás eme csimborasszójában amiben élünk, hogyan áll előttünk az ember, ki egész életét egy toronyban tengette, mert sem hivatal, sem rang, gazdagság nem kellett neki az idegen kézből. A Török Bálintok emléke elhalványul és a hálátlan utókor elfelejti. A reális valóságok emberét, mint például Deák Ferencet, a bölcs jelzővel illeti. Hol vannak ma Deák Ferencek? — kérdik sokan és nem hajlandók még csak közelebbről megnézni sem azt, hogy valójában vannak-e ilyenek ma Otthon? Sajnos nagvon kevesen vannak, akik megértik azt, hogy nekünk kell azon dolgoznunk, emigránsoknak elsősorban, hogy egy mai Deák Ferenc részére átalakítsuk a légkört. Az emigráció és az Otthon közötti kapcsolatok elmélyülésének ugyanolyan ádáz ellenségei megtalálhatók Otthon is és az emigrációban is. A hivatalos irányzat Magyarországon, hogv ki kell szélesíteni a kapcsolatokat. Ha az utóbbi évek eseményeit vizsgálgatjuk, rádöbbenünk, hogy ez a határozat végrehajtásában, bizony sok kárt szenvedett elsősorban a hazai részről. Túl vagyunk a nagy hazalátogatási hullámokon, melyeknek az Otthon szellemére gyakorolt hatásai még felmérhetetlenek, de elindítottak egy igen erős nacionalista hullámot, mely azóta csak fokozódik, melynek fejlődését ma már megállítani nem lehet. A dollár és más valuta kell, de a kapcsolatok elmélyítése már nem kívánatos. A témának ennél a részénél legjobb esetben hallgatásba burkolózik a rendszer, a vérmesebbjei viszont, akiknek féltenivalójuk van, az hangosan tiltakozik és csodálatos módon, amit nem mond ki a hazai rendszer, azt rábízta itt kinn az emigrációra, arra a szépen hangzó slágerre, hogy kommunistákkal és az otthoniakkal semmiféle kapcsolatot nem akarunk! Valahogy ez a jelenség elárulja saját magát, mert ellenkezik a józan gondolkodással és a reális alapokon felmérhető érdekekkel. Ugyanakkor egyes hazai, jelentősebb vidéki lapokban azt olvashatjuk, hogy az “Otthon élő és a külföldi magyarság szoros összefogásával, együtt kell munkálkodnunk a boldogabb magyar jövő megteremtésén." Az olvasni tudó ember számára ez az üzenet elegendő, hogy megértse mit akarnak Otthon. A mai Magyarországon ennél messzebbre egy újságíró nem mehet anélkül, hogy a személyi biztonságát ne veszélyeztetné. Nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy egyetlen emigráns sem kívánhat ennél nagyobb merészséget, úgymond áldozatvállalást, mert hát legyünk csak őszinték, mi még annyit sem vállalunk. Sokat írnak az emigrációs lapok a Debreceni Nyelvi Konferenciáról. Természetesen és szokás szerint csakis negatívumokat. Ha visszagondolunk ennek a konferenciának az előkészítésére, láthatjuk, hogy a Magyar Hírek igen hosszú ideig tájékoztatott bennünket arról, hogy milyen előkészületek folynak és milyen célokkal. Ha ennek az emigrációnak lettek volna politikai vezetői, meglátták volna a konferencia által adandó lehetőségeket és azt ki lehetett volna használni nemcsak az emigráció, de elsősorban a hazaiak javára. De mivel az emigráció semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy egyáltalán tudomásul vegye ezeket az előkészületeket és oda az emigráció által jóváhagyott illetve kiválasztott képviselőket küldött volna haza, természetes, hogy a rendszer kiformálta ezt a konferenciát a saját képére és hasonlatosságára az általa hazahívott résztvevőkkel. Mennyivel előnyösebb helyzetben volnának ma azok, akiknek vesszőparipája a konferencia szidalmazása, ha netalán abba a helyzetbe jutottak volna, hogy az emigráció által javasolt névsorból, a hazai rendszer kihúzott volna egy-két nevet. De erre alkalmat nem adtunk, így a hazai rendszer kezére, mondhatnám, átjátszottuk ezt a konferenciát, melynek eredmenye az lett, hogy a konferencián született egy olyan torzonbórz olvasókönyv, mely egy újabb bizonyítéka annak, hogy a papíros, melyre nyomták, annak türelme végtelen. Voit egy nagyszerű lehetőségünk, mellyel nem éltünk ostoba rövidlátásunkból kifolyólag. Nem tetszik az olvasókönyv még a hazaiaknak sem, de mi. emigráció, kiadtunk-e azóta egy jobbat? Van-e egyáltalán remény arra, hogy valaha kiadunk egy jobbat? Egy újabb konferencia előkészületei vannak folyamatban. Lesz-e bennünk vajon annyi politikai érzék, hogy a kínálkozó alkalmat megragadjuk és azt kellőképpen kihasználjuk mindanynyiunk javára? Sajnos a valóság az, hogy az idő kerekei feltartóztathatatlanul haladnak előre, mi emigránsok egyre messzebb kerülünk Hazánktól és Nemzetünktől nemcsak időben, de a mindennapi élet valóságának megérzésében is. Bármilyen hévvel és hanggal hirdetjük frázisainkat, rendületlenül fogyunk és temetnek bennünket idegenben anélkül, hogy emigráns életünknek értelmet adtunk volna a saját anyagi jólétünk megteremtésén kívül. Bármily fájón hangzik is, de a való igazság az, hogy ha száz esztendő múlva még beszélnek Magyarországról, mint létező államról, azt kizárólag azoknak köszönhetjük majd, akik Otthon maradnak és minden körülmények között fenntartották Magyarországot, akiktől mi emigránsok teljesen elválasztottuk magunkat és a levágott végtag módjára elporladunk és egy emberöltő alatt betakar majd bennünket a feledés pora, mert nem hagytunk magunk mögött semmit, ami esetleg emlékeztetne arra, hogy valamikor annak a Nagy Egésznek mi is részesei voltunk. • A szigetvári várbaráti kör kiadásában — Molnár Imrének, a várbaráti kör elnökének szerkesztésében — érdekes könyv jelent meg a közelgő Zrínyi-emlékünnepségre: a szigeti vár hajdani kapitányának levelezése. A katonalevelek a végvár fontos időszakából származnak: az 1566-os török ostromot, a vár elestét és Zrínyi halálát megelőző években, évtizedekben keltek, s hű képet festenek a végvári életről és a szigetvári eseményekről. Sinka István Üdv neked ifjúság Üdv néked Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép! ki lángban és vérben születtél meg újra három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben! Melyik nép írta fel mostanában nevét így, hogy aranyat adott kezébe Isten ujja? S mely nép beszél így az önmaga nevében, mint angyal, mikor a harsonáját fújja? Bús igának írja hát, S mint annyiszor a megsárgult ezer évben vérrel és vassal tanítja zsarnokát. (Buda, 1956. okt. 26.) r I
