Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1971-09-01 / 9. szám

1971. szeptember hó «ITTVAKÖkT 7. oldal nak. (Racki.) A fentiek bizonyítására Kálmán ki­rály törvényei, 80. cikkelyét idézzük: "Az összes mások földjén dolgozó szabadok és vendég jöve­vények, mint a tótok, vagy a többi idegenek, a szabadok dénárját fizessék”. Azaz a betelepült tó­tok, mint újonan érkezett vendég jövevények nem kerültek jobbágy sorba, hanem, mint idegenek, a kiváltságokkal rendelkező "hospes”-ek csoportjá­ba soroltattak. Felvidékünkre a fehér horvátok után, — akiket valószínűleg idővel más, kisebb északi szláv bete­lepülő csoportok is követtek — Róbert Károly ki­rály 1570-ben, a Dráva—Száva közti Tótországból, erdőírtó délszláv “tótokat és vendeket” telepített fel a Vág és Nyitra völgyeibe és a bányavárosok­ba (Iványi). A "siculus de Vag”-ok, vagyis a vág­­völgyi székelyek eltótosodása, valószínűleg már ekkor elkezdődött. Utána több évszázadon át nem esik szó a fel­vidéki tótokról. Üjabb adatokat csak a XV. szá­zadtól kezdődően hallunk róluk, amikor Mátyás adózás szempontjából összeíratta az adóköteles portákat, amelynek alapján a felvidéki tótok ak­kori létszámát, maximálisan negyed millióra be­csülhetjük. Pl. az 1495 évi adó-összeírás alkalmá­val, Mátyás király halála után közvetlenül, Tren­­csen, Turóc, Árva, Liptó és Zólyom vármegyék­ben, kb. 3000 négyzetkilométer nagyságú terüle­ten, 7180 fő adózót számoltak össze. Ugyanezen a területen, 1900-ban, már 629.000 fő volt az adófize­tők száma. Azaz közben kilencszeresére nőtt! A mai tót-szlovákjaink későbbi, tekintélyes tö­megei, így bizonyíthatóan nem a honfoglalás utáni századok, csekély számú szláv jövevényeinek le­származottai, hanem ez annak a nagyfokú és való­ságos népvándorlás jellegű áttelepülésnek volt a következménye, amelyet a török hódítók indítot­tak el, amikor déli hazájukból kiszorították a horvátokat, a szlovéneket és az Adriai-tenger parti vlachokat. A török háborúk megindulása után, rövidesen a Dráva—Száva közének lakossága, szinte teljes egészében kicserélődött. A támadás először Ma­gyarország legdélibb megyéi, köztük az ősi Sze­réin, Pozsega és Verőcze megyék színmagyar la­kosságát érte, akiket a török vagy kiirtott, vagy pedig elhurcolt rabszolgának. Az elnéptelenedett szerémségi megyékbe később a Balkánról felke­rült horvátok és rácok települtek be. A horvátok, akik a Száva—Kulpa és az Adriai tenger mellett fekvő hegyes őshazájukat egy ideig még sikeresen védeni tudták, amikor a török tá­madások ereje megnövekedett, ősi lakhelyeiket fo­kozatosan feladva, feltelepültek a Dráva—Száva közé. Tótország, vagyis a Zágráb, Kőrös, Varasd tér­ség lakói akik főként szlavónok, vagyis a honfog­laló-kori pannon-szlávok leszármazottai voltak, a rájuk zúduló horvátság nagy tömegei elől, szin­tén kénytelenek voltak észak felé kitérni. Mivel az ország középső részének életét a török előre törés és az állandó rabló portyázások igen nagy mértékben veszélyeztették, azért a menekülők az egyedüli lehetséges úton, az ország nyugati határ­széle mentén húzódtak föl, a kevésbé sűrűn la­kott és a Duna védő vonala mögött fekvő, több biztonságot nyújtó Felvidékre. Az egyre sűrűbb rajokban érkező szlovének, minden bizonnyal ek­kor ajándékozták meg felvidéki tót testvéreiket, a saját nevükkel erősen összecsengő "szlovák” név­vel, amelynek akkori jelentése még teljesen azo­nos volt a mai "szláv” szó, általános, gyűjtő fo­galmat jelentő szó értelmével. A horvátokat és szlovéneket, idővel követték a Balkán félsziget még délebbi területeiről szár­mazó, kevert fajú, nomád kecske- és birka legel­tető, vad hegyi pásztornépek, akiket foglalkozá­suk után a környező népek "vlach”-nak, azaz "pásztor”-nak neveztek, amelynek magyar nyelvi változata és elnevezése a közismert "oláh” név. Tehát ahogyan a szlávot jelentő "szlovák” el­nevezés az akkori időkben még nem magának a tót nép elődeinek volt a népi neve, ugyanígy az "oláh” név sem vonatkozott abban a korban, ki­zárólag csak a mai erdélyi románokra. Ezek a nyugat-balkáni vlach-oláhok, valóságos Isten csapásai voltak a már letelepült és állandó, földműveléssel foglalkozó népeknek. Nemcsak azért, mert vad erkölcseikkel jól összeegyeztethe­tő volt a rablás, fosztogatás és gyilkolás is, hanem, mert kóborló kecske és birka nyájaikkal teljesen tönkre tették az erdőket és a megművelt terüle­teket. Kétségtelen az is, hogy a nyugat-balkáni szláv vlach-oláhok, fajilag nem sokban különböztek, a velük egyidőben Erdély lakatlan kárpáti erdősé­geit megszálló keleti-vlach-oláhoktól, akiknek ak­kor még a nyelve is majdnem teljesen szláv volt, mivel az csak később, éppen a magyar erdélyi fejedelmek befolyására, illetve kultúr tevékenysé­gének következményeképpen kezdett el romanizá­­lódni. Az Adriai tenger mellékéről származó nyugati­­vlach-oláh nomád szlávoknak, a XVII. és XVIII. században Magyarországba történt igen nagy tö­megű betelepüléséről, majd fokozatosan a Felvi­dékre való felhúzódásukról, a Hóman—Szegfű Ma­gyar Történet III. kötete (469—479. oldalán) kö­zöl meglepő adatokat és a nagyszámú új település helyeiről pedig pontos térképet mellékel (448. ol­dalnál). Az osztrák császárok ezeket a balkáni vad he­gyi vlachokat, akik közül tízezres tömegek vándo­roltak föl a Felvidékre, igyekeztek már a Dráva— Száva között végleg letelepíteni és a szolgálatukba fogadva őket, határőrségekbe szervezni. II. Ferdi­­nánd császár 1630-ból és I. Lipót 1667-ből szárma­zó "Vlach statulum”-ai lettek az alapja, a határ­­őrvidéknek és egyben ezek "vlach” neve is bizo­nyítéka annak, hogy a későbbiekben sokszor rác­nak is nevezett délszláv vlachok, a legutóbbi idő­kig hivatalosan is “vlach”-nak, vagyis "oláh”-nak neveztettek. A felvidéki tótoknak, a török háborúk ideje alatt rohamosan növekedő lélekszámát, nemsoká­ra a cseh husziták is növelték. Ugyanis 1620-ban, amikor a fehérhegyi csatában, a Habsburgok ka­tolikus birodalmi hadai döntően megverték a protestáns cseh huszitákat, igen sokan közülük a magyar Felvidék protestánsainál kerestek mene­déket. Egyik csoportjuk részére Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 32 falut adományozott a saját birtokaiból, egy másik nagy csoportjukat pedig Beszterce városába telepítette le, ahol a cseh hu­sziták rövidesen ugyanúgy elszlávosodtak, mint ahogy a fokozatosan feltelepült délszláv szlové­nek, horvátok és vlachok és a kisebb számú len­gyel és kisorosz néptöredékek is sorra felcserél­ték ősi nyelvüket — a tóttal. így született meg és állott elő, a XVIII. szá­zad végére egy új nép, a közel 2 milliós szlovák­ság, amely a töröktől nem háborgatott magyar Felvidéken háboríttatlanul fejlődve és szoporod­­va, a török hódítás megszűnése után, hatalmas népi feleslegekkel rendelkezvén, képes volt sűrű telepes rajokat kibocsátani magából a lakatlanná vált Magyar Alföld, a Bácska, a Temes-köz és a Szerémség benépesítésére. De a Nyírség, Békés megye, a Temes-köz (Bánság) és a Pest környéki tót falvak százai is ekkor települtek és ugyancsak a XVIII. században szlovákosodott el az addig színmagyar Bars, Hont, Zemplén, Nógrád, Nyitra és Pozsony vármegyék magyar lakossága is. Különben a tótok, az általuk ma már ősinek tartott "szlovák” népi nevüket, csak egészen a kö­zel múltban, a XIX. században vették fel és azóta vált általánossá, amióta azt Bemolák Antal r.k. lelkész és író (1762—1813) használta először, ma­gára a tót nép elnevezésére vonatkozólag. Berno­­lák egyébként nemcsak "a szlovák nép új nevé­nek”, de a jelenleg használatos “szlovák irodalmi nyelvnek és helyesírásnak” is az atyja és megte­remtője volt azáltal, hogy munkáiban a "közép szlovák” nyelvjárást irodalmi nyelvként használta, az egyre erősödő cseh nyelvi befolyás ellensúlyo­zására és kiküszöbölésére. A tótok 1/6-át kitevő luteránusok, akik azonban a tótság legkultúrál­­tabb rétegéhez tartoztak, már a huszita időktől kezdődően, a cseh prédikátorok befolyására, a cseh nyelvű bibliát és az egyházi életben pedig általánosan a cseh nyelvet használták. Így az iro­dalmi nyelvvel még egyáltalán nem rendelkező szlovákságot, a teljes elcsehesedés veszélye fenye­gette, amellyel idővel természetesen együtt járt volna, a katolikus vallás háttérbe szorulása is. A magyar katolikus papság ezt a veszélyt idejében felismerve, már az ellenreformáció idejétől kezd­ve, céltudatosan törekedett a cseh nyelvvel ellen­tétben, a helyi szlovák nyelv erősítésére, hogy ez­által a tótokat a r.k. egyház keretében továbbra is megtarthassa. így tehát a tót-szlovákok különálló népiségének a tulajdonképpeni megalapítói és leg­főbb istápolói, kezdettől fogva a magyar katoli­kus klérus tagjai voltak. Pázmány Péter érsek, a tótok külön nemzetiséggé való válásának az egyik legfőbb irányítójává és legfőbb patrónussává lett azáltal, hogy elrendelte a nagyszombati Egyete­men, tót nemzetiségű papok kiképzését is, "hogy legyenek a tót népnek, a saját véréből való veze­tői”. A XVIII. század előtti időkben, a tótok és a tótságból származott vezetőik, a nemzetiségük megjelölésére, leggyakrabban a "Hungarus” (ma­gyar) elnevezést használták. így pl. a tót Krman Dániel vágvölgyi superintendens és papköltő, aki több ízben volt II. Rákóczi Ferenc fejedelem dip­lomáciai megbízottja, a neve mellé, a nemzetisége megjelölésére, minden esetben a “Hungarus” jel­zőt használta. A tótok, az általánosan használt "Hungaricae nationum” elnevezésen kívül, a "Slavonicae na­tionum” nevet is használták, amely szintén egy másik világos bizonyítéka a tótok szlavóniai-dél­­szláv megnevezésére. Egyébként maga a "szlovák" név írásban, mint egy felvidéki család neve, tehát nem, mint a tótok népi neve, először az egyik XVI. század­beli oklevelünkben fordul elő. Mindent összegezve, a felsorolt történelmi té­nyek alapján láthatjuk, hogy a tótok kétségtele­nül csak a XVII. és XVIII. század folyamán ala­kultak ki és lettek külön néppé, akik még a jelen­leg használt "szlovák” népi nevüket is, csak a múlt század folyamán vették fel. Tehát a mai szlovákok, történelmi régmúltba gyökerező jogokra való hivatkozással, ugyanúgy nem tarthatnak igényt a történelmi Magyarország integráns részét képező Felvidékre, melyet ma, népi többség alapon, egy számukra kedvező tör­ténelmi fordulat ügyes kihasználásával vettek bir­tokukba, mint ahogy a többi nemeztiségeink, — a burgenlandi osztrákok, a délvidéki szerbek és az erdélyi oláhok sem formálhatnak ugyanilyen ala­pon örökre jogot a történelem valódi tényeivel ellentétben, sőt ezek meghamisításával, a másfél (Folytatás a 8. oldalon) Ho.w/w -s.-.ingyan rónrtNrrí'c* hyau.nU fjgw-W ) A "DÉLSZLÁV VLACH "-OK VAGY "NYUGATI OLAHOK TELEPÜLÉS HELYEI, AKI KA TÖRÖKÖK ELŐL MENEKÜLVE, A XVII. és XVIII. SZAZADBAN KÖLTÖZTEK BE MAGYARORSZÁG _________TERÜLETÉRE 0 2o -40 60 80 IOO KILONeTM

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom