Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-09-01 / 9. szám
12. oldal «ITTVAKÖftT 1971. szeptember hó A JÓZAN ELME DICSÉRETE Az izraeli parlament jegyzőkönyvéből: (1969. július 30.) A józan elme megnyilatkozásai egyre ritkábbak. Ezért üdvözölheti fokozott örömmel a Stern 1971. 20. számában Robert Neumann “német író és zsidó” "Packt die Juden nicht in Watte!” címmel megjelent írását. A címet magyarul így fogalmazhatnánk: “Ne dédelgessük agyon a zsidóságot”! Neumann egész írásának lényege pedig ez: ha a 15 milliónyi zsidóságból az emberiség valami kiváltságos csoportját akarják egyesek alkotni, voltaképpen a hitleri és más faj-elmélet követőivé válnak s így csak ellenszenvet váltanak ki a zsidósággal szemben. S ez igaz, hiszen minden olyan megkülönböztetés, amely kiváltságokra tart igényt, hamarosan ellenszenvet ébreszt azoknál, akikre a mások kiváltsága terheket ró. Neumann szerint különben is idejétmúlta a hitleri őrület után negyedszázaddal még mindig zsidó-üldözőket kutatni és üldözni. Ugyanekkor metsző gúnnyal ostorozza a zsidó nácizmus propagandistáit, föltárva változatos múltjukat. Az egyik közülük Hans Habe, aki az osztrák nácik tollnoka volt, a másik az Adenauer-díjas (!) William S. Schlamm, jeles kommunista háttérrel. Neumann fejtegetéseinek kiegészítéséül s azok támogatására rá kell mutatni a “6 millió zsidó kiirtása” emlegetésének alaptalanságára. — Előttünk fekszik az American Jewish Committee 1947-i World Almanachja, amely szerint 1938-ban — tehát Auschwitz és más haláltábor előtt — 15.688.259 zsidót számláltak össze a világon. Az adatokat a Jewish Statistical Bureau of the Synagogues of America gyűjtötte össze nagy gonddal. Meglepve olvastuk azután az 1948. febr. 22-i New York Times-ben, hogy ekkora már 18.700.000-re emelkedett a számuk! — E feltűnő emelkedés magyarázatául csak Allen Lesser alábbi megjegyzése szolgál a Menorah Journal-ban (Spring issue, 1946): “As reported during the war years by Jewish news agencies, the number of Jews killed in Europe totals several millions more than the Nazis ever knew existed”. Neumann-nal valljuk: a hamis filoszemitizmus megszűnte az antiszemitizmusnak is véget vet. (—if—) Németországban Hitler hatalomra kerülése után, amikor a világ minden antifasiszta ereje, valamint a zsidó szervezetek nagy része bojkottot hirdetett a náci Németország ellen, a cionista vezetők és Hitler kormánya kapcsolatban álltak és együttműködtek. Amikor néhai Meir Argov állt az izraeli parlament külügyi és biztonsági bizottság élén, jóváhagyatta a Nyugat-Németországgal kötött jóvátételi egyezményt, állítva, hogy a cionizmus mindig eképpen járt el. “Herzl meglátogatta Plevent, a zsidóellenes pogromistát — aki a zsidók elleni véres események irányítója volt Oroszországban —, abból a célból, hogy védelmet biztosítson”, és ugyancsak “Haim Arlozoroff, a Zsidó Ügynökség Politikai Osztályának vezetője megkötötte a kiszállítási egyezményt a náci Németországgal". MÁ’ARIV C. ŰJSÁGBÓL: Amikor a nácik a szélsőséges faji antiszemita vonalat a szidótömegek fizikai megsemmisítéséig vitték Európában, a cionista vezetők is csatlakoztak a náciellenes fronthoz. De tények bizonyítják: a cionista vezetés a második világháború alatt is kereste a kapcsolatot a náci vezetőkkel annak érdekében, hogy megvalósíthassák a cionista célokat, akár a szidó néptömegek rovására is. A Rudolf Kastner elleni per, 1952- ben, Jeruzsálemben felfedte a náci hóhér, Eichmann és a magyarországi cionisták vezére, Rudolf Kastner között a második világháború alatti együttműködést. Kastner és barátai nagyon jól tudták, hogy a nácik a gázkamrákba küldik a magyar zsidókat, de ők jobbnak látták eltitkolni azt a zsidók elől a náci hóhér Eichmann azon ígéretének fejében, hogy néhány száz zsidó, főként cionista vezetők és gazdag cionistabarát emberek, Palesztinába vándorolhatnak. A tanúvallomások bebizonyították, hogy Kastner és emberei a zsidók "lecsillapításán” fáradoztak. Ezzel elaltatták éberségüket, és megkönynyítették azoknak a náciknak munkáját, akik likvidáló táborokba küldték őket. De nemcsak a magyar zsidókkal járt el így a cionista vezetés. Sokáig titok volt a közvélemény előtt, hogy a nácik likvidálják a zsidókat, 1966- ban a Ma’ariv c. újság által szervezett "A Hagana IZL és az FFI vezetői a kerékasztalnál” c. szimpóziumon Haim Landau, a parlament tagja rámutatott: "Tény, hogy 1942-ben a Zsidó Ügynökség tudott a kiirtásokról. Bár az ütemet nem ismerték, maga a kiirtás ténye ismert volt az Ügynökség és az USA zsidó körei előtt, és az az igazság, hogy nemcsak hallgattak róla, de azokat is elhallgattatták, akik tudomást szereztek róla". (Ma’ariv, 1966. ápr. 24.) Ugyanazon a szimpóziumon Eliezer Lione, a cionista vezér, aki a Hagana lapjának szerkesztője volt a II. világháború idején, kijelentette: a cionista vezetőségnek a zsidók megmentése önmagában nem célja, hanem csak eszköze volt. Különben a cionista vezetők másfajta akciót választottak volna mondta E. Lione. "Abban az időben a fő nemzeti kötelesség a zsidók megmentése lett volna. Megmenteni őket, nem éppen azért, hogy ebbe az országba hozzák őket, nem azért, hogy befeketítsék az angolokat, hanem, hogy megmentsék a zsidókat magáért a megmentésért. (Ma’ariv, 1966. ápr. 10.) Továbbá — mondta E. Lione — el kívánom mondani, mit tehettünk volna, ha a lehető legtöbb zsidó megmentését tekintjük fő célnak. Az akciók középpontja a partizánbázisok lettek volna. Partizánok voltak Lengyelországban, Litvániában, a nácik által megszállt orosz területeken, Jugoszláviában, és egy kicsit később Szlovákiában is. Ha a kivégzések félbeszakítását tekintjük a legfontosabbnak, és ha felvesszük a kapcsolatot ezekkel a központokkal — sokakat megmenthettünk volna. (Ma’ariv, 1966. ápr. 24.) Röviden... P. S. A Sunday Telegr. nemrég közölte, hogy az URSS-ben 3 és félmillió zsidó él, több tehát, mint az USA- ban. Félmillió szeretne kivándorolni Izraelbe, de a szovjet hatóságok havonta csak 50-nek adnak kivándorlási engedélyt. A hírhedt szovjet újságíró és közismert ügynök, Victor Louis az AFP aug. 14-i híradása szerint azt tanácsolja a kivándorolni szándékozóknak, hogy jó lenne, ha előbb túrista-vízummal körülnéznének Izraelben s csak utána döntsenek végleges elhatározásukról. «ITTVAKÖfcT Megjelenik havonta Publ. Monthly — Publ. mensuelle Felelős szerkesztő — Editor: MA JOB TIBOB Kiadó — Publisher: HUNGÁBIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM Levelezési cím — Corresp. Offices: USA: Hungária Szabadságharcos Mozgalom P. 0. Box 534 — Edgewater Branch, Cleveland, Ohio 44107 KANADA: Hungária Szabadságharcos Mozgalom P.O.Box 87 Longueuil, Que., Canada Előfizetés: Egy évre $7.00 — egyes szám ára 50c Printed by Classic Printing Corporation 9527 Madison Avenue, Cleveland, Ohio 44102 MIT REJT AZ ÓCEÁN? Diplomaták, jogászok, kutatók alkotják annak — a 42 ország képviselőiből álló — bizottságnak tagjait, amely szabályzatot akar szerkeszteni a tengerfenék nemzetközi ellenőrzés alá való helyezéséről, és annak biztosításáról, hogy a tengerek mélyének ásványi kincseit az egész emberiség javára használják fel. A legtöbb szakértő egyetért abban, hogy a sieitségre nincs ok: a tengerfenék mélyebb részeinek gazdasági célokra történő kiaknázása a jövő feladata. Sőt, az egyik szakértő hangsúlyozta: „Jelenleg többet tudunk a vüágűrről, mint az óceánok mélyéről.” A probléma nemcsak annak a megállapítása, hogy a tengerfenék milyen kincseket rejt, hanem az is, hogy miként juthatnak ehhez a kincshez, miként hozhatják azt felszínre ésszerű költségek mellett. A geológusok véleménye abban jelentősen eltér, hogy tulajdonképpen milyen kincseket is rejt az óceán mélyei. A műszaki szakemberek pedig még nem fejlesztették ki azokat az eszközöket és módszereket, amelyekkel a nagy mélységekből az értékesebb ásványokat felszínre hozhatják. Az említett értekezleten egyébként egy kitűnő geológiai térképet készítettek a be nem avatottak számára. Az úgynevezett kontinentális pádról, illetve talpazatról, amely egykor a víz feletti szinten levő földtömegekhez tartozott, és a nemzetközi jog értelmében a nemzeteknek szuverén joguk, hogy elmerült földterületüknek legalábbis egy részében természeti kincsek után kutassanak és azokat feltárják. Ezeket a kontinentális talpazattal kapcsolatos szuverén jogokat az 1958-as genfi egyezmény biztosítja 200 méter mélységig, vagy „e határon túl is, ha víz mélysége lehetővé teszi a természeti kincsek kiaknázását”. Jelenleg a tengerfenék gazdasági célokra történő kiaknázásában nemigen hatolnak 110 méter alá. Sőt, a part menti olaj- és földgázfúrások zöme még kisebb mélységben folyik. A tengerfenék-bizottságban folytatott vita is arra mutat, hogy senki sem akarja megbontani a 200 méteres mélységig terjedő kiaknázási jogot. Tehát nem fognak beavatkozni a jelenlegi part menü olajfúrásokba, s ez az olajtársaságokat is kielégíti. A genfi egyezménynek az a része okoz most gondot, amely szerint a tengeri hatalmak 200 méter mélységen túl is kutathatnak, amennyiben felfedezik az ásványi anyagok kivonásának megfelelő eljárásait. Ezeltal nyilvánvalóan azt érnék el, hogy az iparilag fejlett országok kezébe kerülne minden ütőkártya egy kialakulandó, új „aranylázban”. A világ olajkészletének 17 százaléka jelenleg part menti kutakból ered. A feltárási költségeket érintő számos tényező — így például a tenger viharos állapota, a parttól való távolság, a szennyeződés megakadályozásának szükségessége — ellenére a világ olajának és földgázának egyre nagyobb része származik majd a tengerből, és végül is a kutakat kétségtelenül 200 méter alá süllyesztik. A bizottság elképzelése az, hogy az ásványi kincsek felkutatását és a még megállapítandó mélység alatti feltárását engedélyhez kössék, egy nemzetközi hatóság ezért szedjen illetéket, s a pénzt főként a kevésbé fejlett országok javára használják fel. B. S.
