Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-08-01 / 8. szám
1971. AUGUSZTUS Hő - X. ÉVF., 8. SZÁM Ára 50 cent Szocializmust - de magyar módra! «ItTVAKÖfcT A HUNGÁRIA SZABADSAGHARCOS MOZGALOM LAPJA Szent István emlékére: ISTENFIA-EMBERRÉ LETT A MAGYAR! Vannak kérdések, melyekre ősidők óta nem talál feleletet az ember. Melyik volt előbb: a tyúk, vagy a tojás? Megreked rá a válasz. Tapasztalat, kísérlet, számítás útján éppúgy megreked, mint a logikus okoskodás ösvényein. Mi ennek az oka? A keletkezés és elmúlás példáit tenyerén mutogatja a mi világunk, értelmünk pedig még arra is képes, hogy a példák igen súlyos kérdéseire adjon helytálló feleletet. Tud a jelenből is következtetni a múlt és a jövő vonalán _________________ _ sorakozó tegnapokra és holnapokra. Miért állunk mégis tehetetlenül a tyúk és tojás látszólag egyszerű problémájánál: melyik volt előbb? Rossz helyre illesztjük a kérdést. Persze sok más hasonló kérdés is felbukkan az életben, és csúfot üz velünk. Vitába sodor önmagunkkal és másokkal, — olyan vitába, melybe jobb ha bele se kezdünk. A lét-nek valóban vannak “dogmái", melyeket a létezés természetéből folyóan nem érinthetünk a mi világunk észjárásával. Azért nem, mert az észjárásunk a mi világunkhoz van kötözve. Ahhoz a relatív világhoz, melynek sarkalatos meghatározója az Idő és Tér. Márpedig mindkettő folyamatot fedez, s bármennyire vallatjuk is őket, semmit sem árulnak el a pólusaikról: a végső keletkezés és elmúlás titkából. Szukcesszív folyamata mindkettőnek végtelen, amit még gyatra fogalmaink is így fordíthatnak le a számunkra: nincs kezdet és vég, — nincs előbb vagy utóbb. A mi világunkban paradoxonnak mondjuk az ilyesmit, de úgy látszik, hogy épp ezek a dogmái annak a világnak, melyből a "mienk” kirobbant. Intellektuális barbárság lenne azt állítani, hogy a lét "dogmáit” kikerülte a mi magyar életünk. Ennek látható folyamatán is fel-eltűnnek az "égi jelek”. Ne döngessük fogyatékos ésszel ezeket a szent villanásokat! Ázsiából jöttünk, és öntudatunknak szent villanása a turáni misztikum. Vérünkből eredő titkos jel ez, mely szellemünkre is hat, így emberi lelkűnknek a tartozéka. Ezzel az örökséggel vezettek őseink a Hazánkba. Magyar életünk folyamata nem szakadt meg azzal, hogy térben változott a helyünk, de az ugyanazon folyamat időbeli folytonosságának — fejlődés a neve. Itt, a Kárpát-medencében ért a közelébe népünk annak a csírázó magaskultúrának, mely a fajta, a vér, a nép fiát — istenfia-emberré képes emelni. Ez is misztikum. S a turáni misztikummal való tudatos kapcsolásában Szent István arcéle jelenik meg. Égi villanás ez is a magyar életfolyamatban: első királyunk történelmi műve. Nem csinálhatjuk vissza. Kritikai szétválasztása pedig olyan kérdést vet fel, mely csúfot űz velünk, mert konkrétan sohasem kaphat minősítő választ az ember arra, hogy előtte vagy utánna volt-e magyarabb a magyar, s jobb-e vagy rosszabb a magyar sors. (—sk—) Az 1956-os Magyar Forradalom és Szabadsáharc vérbefojtása után Dudás Józsefet a kommunista rezsim kivégeztette. A "bűnösség” bizonyítéka az volt, hogy "Dudás József a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottság vezetője a kapitalistákkal és a nagybirtokosokkal szövetkezett”. 1956. november 1-én Dudás József a Magyar Függetlenség hasábjain a következőket írta: "A földet nem adjuk vissza! A nagytőke visszaszivárgása ellen éppen olyan elszántan fogunk harcolni, mint Gerő és Rákosi ellen harcoltunk, akiknek kezeiből kemény küzdelemmel csavartuk ki a hatalmat". MOST KELL MAGYAR KÜLPOLITIKÁT KEZDEMÉNYEZNI! — A HSZM A SZABADSÁGHARCOS KONGRESSZUS ELÉ VISZI A KÉRDÉST! -Mint a villámcsapás úgy érte a világot Nixon elnök másfél perces televíziós nyilatkozata melyben bejelentette, hogy elfogadta a Kínai Népköztársaság meghívását és Pekingbe látogat. A következő napokban a világsajtó összes kommentátora foglalkozott a "hirtelen változás rejtélyének megoldásával”, és természetesen olyan standard képpé festette, mely a hatalmi klikk érdekeinek felel meg. Szerte a világon kihangsúlyozták a megkönnyebbülés sóhaját az általános politikai körökben, és a legnagyobb történelmi eseménynek tekintik a második világháború óta. Persze az első meglepetések után mindenki a maga szemszögéből vizsgálja a jelentőségét a jövőre nézve, és keresi az USA kormánynak rejtett szándékait. Mindamellett, hogy mind a magyar emigránsok, mind pedig az otthoniak csak mint nézőközönség szerepelhetnek a nemzetközi politika kialakításában, mégis igyekeznünk kell megismerni más hatalmak szándékait. Annál inkább is fontosabb felderítése egy ilyen nagy horderejű eseményt, mert a mostani tehetetlenségünkből csak akkor szabadulhatunk, ha felismerjük a kis és nagy hatalmak igazi szándékait, hogy nemezti érdekeink szerint tudjunk szándékaik ellen vagy párhuzamosan szervezkedni. Bármi legyen az U. S. A., kormány szándéka, Nixon pekingi látogatásának esetleges sikere előb vagy utóbb elkerülhetetlenül ki fog hatni Magyarország jövőjére. Feltűnő, hogy a világ leggazdagabb, legerősebb állama máról holnapra kosárba dobja huszonkét éves ellenséges politikáját Kínával szemben. Tény, hogy számításba vette Nixon az 1972-es elnökválasztást is, és erre vág utat merészen új külpolitikával. Ennek legsürgősebb jelentősége, hogy a vietnámi háború befejezéséhez teremt lehetőséget. Ilyen választási stratégia annál is inkább kényelmes Nixon pártjának, mivel Amerika egész népessége azt hiszi, hogy az ország belső hanyatlását a vietnámi háború okozza. A háború megszűntetésétől pedig legalább új reményeket nyerne az amerikai tömeg. Valószínű, hogy az USA katonákat hazaszállítják a választási idő előtt. Furcsa azonban arra gondolni, hogy Nixon Mao Ce tung segítségével akarja az elnökségét meghosszabbítani. Ha pedig a kínaiak ilyen előnyt nyújtanak Nixon részére, az nem történhet ellenérték nélkül. Valahol a kínai és az amerikai érdekek párhuzamosodnak. Maga a vietnámi háború befejezése nem elég ellenérték Kínának. A franciák után most az USA kormánya érzi Mao Ce-tung egyik alapelvének igazságát, azt hogy "sok kis háború ellen nincs olyan nagy erő, mely el ne gyengüljön”. Mit admozás esetleg? Békét Vietnámban?... A New York Times, július 15-i kiadása, megpendíti az esetleges elrejtett USA célokat. Az USA—kínai kapcsolatok rendezése nem az oroszokat célozza-e? Jusson eszünkbe az USA-nak katona-politikai stratégiája a második világháború alkalmával. Az akkor hirdetett rabszolgatartó, istentelen Szovjettel máról holnapra szövetséget kötött. Mi volt az USA-nak az elrejtett indoka akkor is? Mi lehet 1971-ben az elrejtett szándéka, amikor szintén máról holnapra kezd szövetséget a halálos ellenségével, mely ellen teljes erejével a fél világ emberiségét uszította huszonkét éven keresztül? Ahogy akkor a németek részéről érezték, hogy katonai és gazdasági erejével veszélyezteti a világot, sőt egy esetleges belső társadalmi berendezés példájával is, úgy 1971-ben a Szovjet imperializmus ugyanazokat az intézményeket veszélyeztetheti hadi erejével, termelési képességével, ha nem emelnek gátat az ellen. Bár a kommunista rendszer nemzetközi vezetői, az orosz sovinizmust soha el nem nyomták, mégis a szövetségesek céljait is híven szolgálták. Hruscsov bukása óta azonban Oroszországban is megindult a harc a hatalomért a soviniszta orosz kommunista és a nemzetközi kommunista között. Ma több jel mutat arra, hogy a hatalom totálisan a soviniszta orosz kommunisták kezeibe kerülhet, pláne ha figyelembe vesszük, hogy az orosz intézmények központosítva vannak, és a központi hatalom bukása esetén nincs tartalékban más hatalomképes erő. Az utóbbi évek folyamán az orosz látszólagos antiszemita megbélyegzés alá került a nyugati közvélemény előtt. Ebből szintén belső harcokra lehet következtetni. Az orosz haderők kiterjesztése Közelkeleten, a Földközi tengeren az arabok javára, (az 1967-es izrael—arab háború óta tartó tárgyalások ellenére) a yaltai paktumot (gentlement agreement) az VSA-val és többi szövetségesével az orosz vezetők megszegték. Jelenleg Izrael kárára, de nem is ez a fontos, hanem a precedens! Az oroszok fokozatos függetlenségét az USA már nem tudja megállítani. Az USA viszont az életszínvonalát és azt, hogy hadi erejével a világot sakkban tartja, más népek kizsákmányozása nélkül már nem tudja fenntartani. A fejlett termelő országoknak mindig kevesebbet tud diktálni, ahogy azoknak gazdasági függetlensége fokozódik. Ezt bizonyít-
