Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-07-01 / 7. szám
A. oldal «ITTVAKÖfct 1971, július hó GAZDASAGPOLITIKA A NYUGAT-EURÓPAI INTEGRÁCIÓ ÜTJA A Közös Piacot létrehozó Római Szerződést — Nyugatnémetország, Franciaország, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg képviselői 1957-ben írták alá. A szerződés szerint a Közös Piac célkitűzése: elősegíteni a közösséget alkotó hat országban a gazdaságitevékenység fellendítését és harmonizálását, a vámunió, illetve az ezen túlmutató gazdasági unió megvalósítását. Célul tűzték ki: a vámok és mennyiségi korlátozások megszüntetését, a közös külső vámtarifa bevezetését, és közös kereskedelempolitika kialakítását. Ismerjük azoknak a tárgyalásoknak eredményeit, amelyek az év első heteiben arról szóltak, hogy miképpen lehetne gazdasági unióvá alakítani az Európai Közösség által létrehozott uniót, és hogyan lehetne megvalósítani más országok, elsősorban Nagy-Britannia csatlakozását. Ami a kérdéscsoportot illeti, az erre vonatkozó elhatározások nem teszik szükségessé az 1957 márciusában aláírt Római Szerződés megváltoztatását. A tagországok a szerződés értelmében így is megőrzik szuverenitásukat, a jegybankok pedig autonómiájukat. Egy valutáris unió azonban csak akkor lehet tartós, ha van centrális irányító szerve a pénz- és hitelpolitikának, és más intézményes gazdaságpolitikai rendszabályok kísérik ennek létrehozását. E tekintetben igen jelentősek az ellentétek a hat ország között. A Közös Piac nem tudta eddig valamennyi célkitűzését teljesíteni. Például a kommunista országokkal szemben való közös kereskedelempolitikára vonatkozó elképzelések sem valósultak meg. Az ellentétek leküzdésének gazdaságpolitikai elhatározásai átnyúlnak a politikai unió területére, amelynek az EKG keretein messze túlmenően nemzetközi hatásai is vannak. Az Európai Közösség kibővítésére, Anglia csatlakozására vonatkozó tárgyalások még annyira sem haladtak előre, mint a gazdasági és valutáris uniót érintő megbeszélések. A csatlakozás legfontosabb megoldatlan problémái: • Az átállással kapcsolatos pénzügyi terhek elosztása. • A különféle egymással ellentétes mezőgazdasági politikák összehangolása. • A Brit Nemzetközösség országainak társulása az Európai Közösséghez és az eddig nyújtott vámkedvezmények kérdése. • A font sorsa a Közösség valutáris uniója esetén: ezzel összefüggésben Anglia fizetési mérlegének kedvezőtlen hatása. Napjainkban az angol kormány megerősítette az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatait, ami gyengíti európai orientációját. Tette ezt részben neokolonista érdekből, de azért is, hogy erősítse pozícióját az EKG- val szemben a vele folytatott tárgyalásokon. Anglia két irányban manőverezik és arra törekszik, hogy egyik lábával a Közös Piacon álljon, a másikkal azon kívül, annál is inkább mert országa kispolgársága még nem tudott lemondani az úgynevezett "történelmi világorientációról”, a munkássága pedig tart a gazdasági következményektől. Az Európai Közösség bővítése napjainkban még nem látszik biztosítottnak. Azonban a nyugati tőkések igen erős csoportjai a bővítés oldalán állanak, és alapjában az európai gazdasági, illetve valutáris meg a politikai unióra vonatkozó általános elgondolásokat helyeslik. Milyen tényezők hatnak a nyugateurópai államok gazdasági összefogásának irányában? • A tőkés országokon belüli, növekvő társadalmi és gazdasági ellentmondások áthidalásának megkönnyítése. • A versenyképesség fokozása az Egyesült Államokkal szemben és az amerikaiak "technológiai gyarmatosításának” visszaverése. • A kommunista országokkal folyó versengés erősítése, és ugyanakkor az ezekkel való bővebb kapcsolatok kiépítése. Mégpedig a nyugat-európai országok részéről egymás között együttműködve, nem egymással konkurrálva. Az EKG és az Egyesült Államok viszonya is jelentősen befolyásolja az Európai Közösség további fejlődését. Az Egyesült Államok politikájának az a nézete, hogy bármely intézkedés és egyesülés, amelyet a Közös Piac integrációjának megerősítése céljából foganatosítanak Európa nyugati felében, az valószínűleg kedvezőtlenül érintené Amerika exportját. Az európai valutáris blokk létrejötte esetén csökkenne a dollárnak az a szerepe, amelyet mint tartalékvaluta és világpénz játszik. “Az Egyesült Államok nagyarányú politikai, gazdasági és katonai erőfeszítést fejtett ki, hogy megakadályozza Nyugat-Európa ipari potenciáljának szovjet befolyás alá kerülését. Ezért most sem maradhat távol az európai rendezésből, amikor Nyugat- Európa gazdasági potenciálja összehasonlíthatatlanul erősebb lett, és több mint 21 milliárd dollár értékű közvetlen amerikai beruházást foglal magában” — közli a Fortune című amerikai folyóirat. A gazdasági kapcsolatoknak lazulása az Egyesült Államok és Nyugat- Európa politikai kapcsolatainak lazulását is jelentené, ami veszélyeztetné magát a NATO-t is. Az Egyesült Államok továbbra is erélyesen bele fog szólni a nyugat-európai gazdasági átrendeződésbe. Gondosan ügyel arra, hogy egy harmadik hatalmi rendszer ne alakuljon ki Nyugat-Európában, mert ez a kialakulás veszélyeztetné Európa besorolását az Egyesült Államok globális gazdasági rendszerébe. A Közös Piac a kommunista országok ellen irányuló harci eszközként jött létre. Vitathatatlan, hogy megalakulásakor a "hidegháború” korszakára jellemző nyílt szovjet- és kommunistaellenes politikát képviselt. Annak idején Bizottságának első elnöke Hallstein, az akkori nyugatnémet revansista politika képviselője volt. Gazdasági téren az EKG rendelkezései a kommunista országokkal szemben különösen sújtó elemeket tartalmaztak. A Közös Piacnak ez a szerepe: nagymértékben módosult, mert az egyes tagországok nemzeti érdekei és külpolitikai törekvései ezt megakadályozták. Kialakult egy "modus vivendi” a Közös Piac és a kommunista országok között. A nyugatnémet ipar például 1969- ben a kivitelének csak mintegy 40 százalékát tudta az Európai Gazdasági Közösségben értékesíteni. Schiller gazdasági miniszter egyenesen felszólította a nyugatnémet tőkéseket, hogy növeljék a közvetlen beruházásokat: "Észak-, Kelet- és Dél- Európa nem csupán turisztikai élményeket kínál, de beruházóink számára a kooperációra és invesztációra való lehetőséget is”. Hozzátette azt is, hogy Nyugatnémetország nem kíván szelektíven, vagy feltételhez kötötten hitelt kínálni a keleteurópai kommunista országoknak. A Berliner Bank A. G. Külkereskedelmi Közleményinek 1968. évi 10. számában pedig a következőket írta : A keleteurópai országok lassan, de biztosan jelentős partnerei lesznek a nyugati országoknak. Ebben a viszonylatban a bankoknak segítséget kell nyújtaniok exportőrjeinek, mint a világ más területeivel folytatott kereskedelemben”. A moszkvai Pravda hasábjain is megjelent a felhívás az európai gazdasági együttműködésre. "Az európai szocalista országok több mint 300 milliót számláló közössége, szorosabbra fűzve kapcsolatait a 186 milliós Közös Piac tagországaival és a többi nyugat-európai állammal, visszaszorítja az Egyesült Államok befolyását a kontinens nyugati részén" — közli a Népszabadság 1970. november 10-i száma a felhívás szövegét. Hová vezet a nyugat-európai integrációs folyamat az előttünk álló évtizedekben? Wilson koncepciója szerint a nyugat-európai országoknak olyan tudományos-technikai közöszösségben kell formát ölteniök, amely Nyugat-Európa egyesített ipari bázisaira támaszkodva, szemben állna mind a Szovjetunióval, mind pedig az Egyesült Államokkal. Ennek a koncepciónak a “hatok” között is vannak hívei. Servan-Schreiber, az"Amerikai kihívás” című könyvében azt írja, hogy a jelenlegi körülmények nem változnak a nyolcvanas években, az Európában működő amerikai ipar lesz "a világ harmadik legnagyobb ipari hatalma”. A Közös Piac országaiban egyre erősödő tendenciával jelentkező nemzeti érdek, külpolitikai törekvés célja azonban megteremtheti az általános európai kereskedelmi és gazdasági kapcsolatokat, a tudományos-technikai együttműködést, tekintet nélkül az összes államok közötti politikai, gazdasági és társadalmi rendszerre. Vannak ennél meszebbre menő elgondolások is, amelyekben már bennük lappang az Európai Egyesült Államok gondolata. A gondolkodásban olyasmi van, mint a gyermekek játékában: egy fadarabbal átdöfött nád már kard, egy teknő már hajó. Ez a gondolkodásak tökéletlensége és ez a — boldogsága. (Németh László) AZ EURODOLLAR Az euro-dollar — mint neve is mutatja — a dollárnak a leszármazottja. Hazája Európa. A keittöt egymástól az aranyfedezet választja el. Magát a dollárt, a világ “tartalékvalutáját”, elvüeg át lehet váltani aranyra, de ténylegesen ez már az Egyesült Államokban sem teljesíthető, mert a kibocsájtott bankjegyek tömege meghaladja az aranytartalékként tárolt 12 milliárd dollárnyi értéket. Még kevésbé állnak aranyrudak azok mögött a dollártömegek mögött, amelyek az utóbbi években Nyugat-Európát elárasztották. Ezért teremtették meg az euro-dollár piacot. Ez a dollárfajta nem váltható át aranyra, vagyis nem használható fel tartalékvaliitaként. Az év eleji nyilvántartások szerint hozzávetőlegesen 40 miliárd volt belőle forgalomban. Az euro-dollár úgy jut át az óceánon, hogy az amerikai pénzintézetek hitelt nyújtanak nyugat-európai üzlettársaiknak, a kölcsönkérők azonban igyekeznek megszabadulni a papírpénztől, és az euro-dollárt sok esetben viszszakölcsönzik az amerikai cégek Nyugat-Európában működő leányvállalatainak. Így áll elő az a furcsa helyzet, hogy amerikai vásárlásokat és profitot részben nyugat-európai zsebből fizetnek. Az Egyesült Államok gazdasági életében többször csökkentették a bankkamatlábat. Ez arra vezetett, hogy a dollár kiáramlott Európába és erősen felduzzasztottá az euro-dollár-készleteket. A Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint 10.7 milliárd dollár özönlött igen rövid idő alatt a piacra. Nyugat- Németország központi bankja, a Bundes-bank, évi jelentésében erősen támadta az amerikai pénzügyi politikát, kijelentvén, hogy a dollár áramlás “zavarja a nemzetközi pénzügyi rendszer egyensúlyát, és olojat önt az inflációs tűzre.” A Bundesbank az amerikai Szövetségi Tartalékrendszert teszi felelőssé a történtekért. A jelentés, amelynek hangnemét a londoni Guardian “csikorgónak” nevezi, követeli a Bundesbank beavatkozását a pénzpiacon. Kétségbe vonta a bank azt is, hogy az eddigi amerikai intézkedések eredményt hoznak-e: Washington euro-dollár kötvényeket vásárolt fel, hogy ezzel csökkentse az euro-dollár összegeket. Möller nyugatnémet pénzügyminiszter washingtoni tárgyalásain a kissé érdesre fordult pénzügyi viszályban arról biztosította az Egyesült Államokat, hogy Nyugat-Németország nem követeli a dollárok átváltását aranyra. Nyugat-Európában a beözönlő dollár mennyiségen kapva-kapnak a vállalkozók, amely az adott ország rövid lejáratú adósságainak növekedéséhez vezet. A válalkozókat csak egy módon lehet “lebeszélni” a dollár igénybevételéről: ha a hazai pénznemhez olcsóbban jutnak hozzá, mint az euro-dollárhoz. Ezért csökkentette a Bundesbank 1970 második felében 6 százalékra, és most április 1-én 5 százalékra a kamatlábat. így a kevesebb kamat a márka felé orientálja a vállalkozókat. Hasonló folyamatok mutatkoznak más nyugat-európai országokban. Olaszországban fél százalékkal csökkent a kamatláb, hogy a beáramló pénztömeggel szemben “ellentétes hatást” fejtsen ki. Hasonló intézkedések láttak napvüágot Spanyolországban, Hollandiában és Dániában.
