Szittyakürt, 1970 (9. évfolyam, 1-11. szám)

1970-10-01 / 10-11. szám

10. oldal SZITT YAKÜRT 1970. október—november hó KONGRESSZUSI SZELLEM ÜJ STRÓMANKODÁS FOLYIK ES A GYAKORLATI ÉLET - POLITIKÁBAN A napokban olvasom az angolnyelvű lapok híradásait arról, hogy a román miniszterelnök Amerikában vendéges­kedik. “Civilben” járja a különböző árúházakat és igyekszik elsőkézből ta­pasztalatokat szerezni a kapitalista társadalom “állandó válsággal küz­dő” árúbőségtől fulladozó kereskedel­méről. Bennünket, magyarokat nem is ez a része érdekel a dolognak, hanem az a tény, hogy az román kormányfő,aki milliónyi magyar kisebbség elnyomó­ja és az erdélyi magyarság követke­zetes pusztítója, zavartalanul élvezhe­ti az amerikai ősz minden szépségét anélkül, hogy egyetlen magyar emig­ránsnak mégcsak eszébe is jutna, hogy itt tenni kellene valamit. Jóllehet, a szállodáját és a személyét éjjel-nap­pal őrizték az amerikai biztonsági szervek, az újságírók mégis megköze­lítették. Riportokat készítettek, egye­sek — a hírek szerint — még ebédel­tek is vele. Hol voltak a magyarok? Akadt-e magyar küldöttség, mely ki­használta volna ezt az alkalmat, és be­nyújtott volna petíciót, lehetőleg ak­kor, amikor a legtöbb újságíró rajong­ta körül “Amerika legújabb barátját”? Kitől kellett volna félni? Legrosszabb esetben nem engedték volna a közelé­be a magyar küldöttséget. De ez az alkalom a legkedvezőbb lett volna ar­ra, hogy az izgalomra örökké éhes újságíróknak elmondják: a romániai magyar kisebbség embertelen hely­zetének könnyítését akarják kieszkö­zölni a látogatásukkal. Ilyen alkalmak­kor az újságírók nagyon figyelmesek, és különösen szeretik a szenzációkat. Újságjaikban talán soha meg nem em­lítenék a témát, de ilyen esetben, mint “érdekes” riportanyagot, hosszú lére engedve szokták tárgyalni a dolgokat, mert a lapot meg kell tölteni minél izgatóbb anyaggal. Azt tartja a jó a­­merikai közmondás: “ no publicity is bad publicity”, és nekünk minden alkalmat meg kellene ragadni, hogy a lapok írjanak rólunk. Az is jól bevált amerikai vélemény, hogy akiről írnak a lapok, az él és számít még valamit. Akiről nem írnak, akivel nem foglalkoznak a lapok, az meghalt, le lehet törülni a szenzációk első és a többi oldalairól. Ez vonatko­zik minden magyar ügyre, Trianon-ra és a többi fájdalmunkra is. Nemrégiben tartottunk egy kongresz­­szust, ahol fogadkoztunk, hogy Tria­non ellen “tovább harcolunk”. Hol és hogyan? Ezt, sajnos, nem jelöltük meg. De leleményes magyaroknak nem is kell gyakorlati utasítás ilyen esetekre. Ez az epizód mégis azt bi­zonyítja, hogy igenis kell, mert nem akadt magyar, aki egyéni kezdemé­nyezője lett volna a dolognak. A kongresszuson elfelejtettük ki­hangsúlyozni, hogy ilyen alkalmak a mi “harctereink”, ahol nyilvánosságot, hangot tudunk adni követeléseinknek azok nevében, akik nem szólhatnak. Ez lenne a hivatásunk, ez lenne a kö­telességünk. Igazság szerint ide nem kellene központi utasítás. Magyar ön­tudat kellett volna, hogy cselekvésre serkentsen magyar emigránsokat. A szellemi kongresszus arra jó, hogy a lelkeket megerősítse. Ez helyénvaló és szükséges. De amint tapasztaltuk, elmulasztottuk a Kongresszus részt­vevőinek a figyelmét felhívni arra a sorsdöntő tényre, hogy az eszmei meg­nyilatkozások mellett a gyakorlati munka nélkül, a legszebb kongresszu­si határozat is csak meddő álmodozás marad. Hol és hogyan harcoljunk nemcsak Trianon ellen, de magyarságunkért és a magyar jövőért is, erre kell hogy vá­laszt adjunk. Hol a harctér a min­dennapi életben? Mit tehetünk egyé­nenként? Mit tehetünk együttesen? Ezekre a kérdésekre kell, hogy vá­laszt adjunk, ha valóban tenni aka­runk kézzelfogható, szemmel látható, sikerre vezető dolgokat. Homonnay János MAGYAR KÖNYVEK EXPORT­JA. Amerikai magyar körökben nagy a felzúdulás, hogy drágák a hazúlról érkező könyvek. Amelyiknek otthon forintban írt áruk egy dolláron alul van, azt itt 4—5—6 dollárért árusít­ják. Évek óta megy a vita, hogy az arab-zsidó ellentétek ügyében melyik­nek az oldalán becsületes állni. Egy­szerűbben, hogy arab-barát vagy Iz­­ráel-barát-e valaki. Érvek bőven puf­­fognak mindkét irányban, és Izráel védelmében az a legnagyobb ütőkár­tya, hogy ez a kis állam a “szabadvi­lág” egyetlen bástyája Közelkeleten, a kommunista rabvilág ellenében. Elég suta érv. Elemzése hosszúra nyúlna, de nem is fontos. Az az oldal, amelyik ezt az ütőkártyát az asztalra dobta, maga ismeri el, hogy a Krem­lin “leírta a kommunizmust”, amikor az arabok fegyveres megsegítésére adta magát. Leírta — a melegtengeri hódítás kedvéért, mely régi orosz tö­rekvés. Dehát ha a melegtenger a szovjet-cél, akkor Izráel miért a kom­munizmus terjeszkedése ellen védő­bástya? Nem hagyott ki a józan ész logikája, amikor ezt a suta érvet meg­fogalmazta? Ugyanannak az oldalnak a közgaz­dászai fenntartás nélkül a legliberáli­­sabb nemzetközi közgazdaság hívei, és az országok elnyomorodását a nem­zeti elszigetelődés terhére írják. Miért ne érhetné el Szovjetoroszország a me­legtengereket? Ha elérné, talán újra Szentoroszország lenne belőle hamaro­san. És ezt semmiesetre sem lenne képes megakadályozni — Izráel. De ha megkísérelné, mi másért is tenné, Otthon állandó vita folyik a modern növényvédelemről. A Természet egy­másután mondja be rá a — kontrát. Tavalyelőtt Déldunántúl egész méhé­szete kipusztult a növényzet féregte­­lenítésére alkalmazott vegyszerektől. Ez volt eddig a legnagyobb kontra. A többi majd csak lassacskán derül ki. De közben kiderül egy s más. Ismeretes, hogy a Nyírségben még óriási területeket fednek be úgyneve­zett dzsungel-gyümölcsösök. Magvai­­kat az áradások terjesztik, gyökereik iszapba ágyazódnak, vizük van bőven, egyébként senki sem törődik velük, csak szedik a termésüket lekvárnak, szeszfőzésre. Neki akartak fogni a ki­irtásukhoz, de szerencse, hogy volt sürgősebb dolog is a tájon. Közben tanulmányozni lehetett az ősi, szűz-nö­vényzet életét. Érdekes dolgokra jöt­tek rá. Mi okozza ezeknek a szívósságát, állandó és bőséges termését? Kide­rült, hogy az aljnövényzet giz-gaza, és az ebben meghúzódó rengeteg ro­varfajta gondoskodik a védelmükről. Ez a növényzet állandóan él és jól terem permetezés, gondozás nélkül. Az ő világában is vannak kártevő ro­varok, de közöttük élnek a kártevők ellenségei is és állandóan pusztítják azokat. Rájöttek arra is, hogy a permetezet­­len dzsungel-gyümölcsösök közelsége nem befolyásolja a nemes gyümölcsök védelmét. Az ápolatlan dzsungelekben nincs több kártevő, mint a korszerűen védett gyümölcsösökben. A talajnö­vényzetben ugyanis vígan élnek azok az ösfajtájú rovarok, melyek semle­gesek a növényzetre, de veszedelme­sek a növények kártevőire. Igen fa­lánkok ezek az ősbogarak, és saját lé­tük fenntartása érdekében feleszik, el­pusztítják a kukacféléket, de legalább­is bámulatravaló módon gondoskod­nak arról, nehogy ezek túlszaporod­hassanak. mint a saját, kizárólagos melegtenge­ri uralmáért? Egyelőre — sajnos — az a helyzet, hogy a szovjet-politika kettéválasztja a zsidókérdést: cionista-kérdésre és a diaszpóra asszimilációs kérdésére. Még a hallgatag és álcázott asszimi­lációt is elismeri. Ez azonban nem za­varhatja a magyar világnézetet ab­ban, hogy továbbra is híve legyen egy ZSIDÓ—ORSZÁGNAK, mely magába foglalja minden fiát, de ezzel ki is szivattyúzza a világból a diaszpórát, a világhódítás kézenfekvő fegyverét. A mai Izráel — paródia. Fegyveres hódításnak semmi jogosultsága sincs akkor, amikor félig üres az ország. Tömörüljön mindenhonnan, mind a ta­lán már 45 millió zsidó egy talajra, ahol van rá hely, és népi feszítő ere­jével, emberi tömegével szerezzen magának hazát, ne pedig nemzetközi zsibvásáron hitelre vásárolt Napalm­­bombákkal. Aki ilyen zsidó-országnak fogja párt­ját a politikában, annak nem kell ér­vekkel kapargatnia magáról a stró­man-jelzőt. De a mai Izráel védőügy­védjei belenézhetnének a történtekbe: Marxtól Róthmátyásig és még tovább — minden kommunista teóriát, kom­munista forrongást, izgatást, suskust és zsákmányt zsidó nevek fémjelez­nek! Az embernek el kell gondolkoznia: érdemes tudományokkal, műszerek­kel, vegyszerekkel kerékbetörni az ős­természetet, mely minden emberi vív­mánynál jobban gondoskodik az élő, a szerves vüág egyensúlyáról? VÁGYUNK TÚRÁN Dr. Padányi Viktor verse A Volga-parttól kergetett ide új világok véres hajnalán acélkorbáccsal a népek Istene. Vad hajsza volt. A lovaink nyomát egyre hújjogta a barna bessenyő a végeláthatatlan pusztaságon át. Ám a nagy hajrának egyszer vége lett. Elfogyott az út... és zsíros Kánaán tárta ránk ölét a nagy hegyek megett. . . . S elkoptak rendre szellős sátraink egyre több szállal nyűgöz Napnyugat s nótás Napkelet már-már hiába int. De béna álmok izzadt éjjelén fel-felsugárzik bennünk vádolón a Voga-part, az elhagyott cserény. Ilyenkor sápadt arcunk ráncain a régi forró hajrák láza gyúl, roham van újra .. . zengő fergeteg s a vánnyadt horpaszú lovak vadul tipornak át a vasvitézek megtépett láncain . . . ... A hűs-lidérces éji szárnyakon így repíti át a lelkünket csupán a napszítta száraz rónaságokon az ősi vágy: Túrán . . . Szeged, 1938. A „SZENT ISTVÁN HÄZ” - ROMÁBAN Dr. Sellye Vince “Szt. István jubileumi kötvény” címen tett közzé lapunk februári számában közleményt a Róma-i Szent István ház ügyében.Kötvény vásárlására szólította fel a magyarságot. Most érkezett meg az épület fényképe. (Érdeklődni ezen a címen lehet az ügyben: “Casa di St. Stefano 00151 R 0 M A , Via del Casaletto 481.”) AZ ÖSTERMESZET LESZ A GYŐZTES?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom