Szittyakürt, 1970 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1970-09-01 / 9-10. szám
1970. szeptember—október hó SZITTYAKÜRT 5. oldal Levél dr. Ráttkay R. Kálmánnak Tekintettel a címzett iránt táplált tiszteletemnek, nem kiigazítani kívánom a gondolatait, de az alábbiakra feltétlen szeretném felhívni a figyelmét, mely állapotokat értelmezésem szerint figyelmen kívül hagyta a HlDFÖ 1970. május 25-i és június 10-i számában megjelent "Trianon, mint generációs probléma” c. cikké nek megírásakor. Kálmán bátyánk erősen neheztel erre a mai generációra, mert Trianon kérdésével nem kellő intenzitással foglalkozik. Cikke szerint, ennek az újabb generációnak az érzésvilágában Trianon nem él olyan elevenen és fájón, mint az ő korosztályának lelkében. Részben ez talán igaz is, de mielőtt elítélnők ezt az újabb generációt, itt emigrációban milyen példát is láttak maguk előtt, melyet az idősebb, "politikailag érett” generáció mutatott nekik? Tisztelet a kevés kivételnek, de az 1945-ös összeomlás után, a nemzeti "öntudattól” fűtött, kimenekült volt politikusaink egyik pillanatról a másikra hirtelenjében liberális demokratává vedlettek. Ez még megbocsájtható lett volna, a kezdet kezdetén, az orosz által megszállt Magyarországon, de a nemzeti emigrációban lévők eme pálfordulását nem lehet elfogadni. Ez a borzalmas, el vi, álláspont-változtatás ugyancsak megrázkódtatta az akkor még férfikora reggelén lévő generációt, és az zavartan keresett választ a "na most melyik az igaz?” egyre égetőbb kérdésére. Voltak, akik gyáván, lesütött szemmel szégyenkeztek azon, hogy a "Horthy hadsereg” tisztjei voltak. Egy Amerikába való bevándorlás érdekében még sokan azt is letagadták, hogy magyarok — nem beszélve arról, hogy egy évvel előtte még az "ezeréves” Magyarországot hirdették, mert akkor éppen az volt még "divatban”. Ezután megkezdődött a "nagyágyúk" szellemi harca azért, hogy ki a jogosult "örökös" a vezetésre az emigrációban, de arra nem sokan gondoltak, hogy örökség és jogfolytonosság ide vagy oda, itt együtt kellene Magyarország felszabadításának érdekében tenni valamit, nem egy csoport vagy politikai irányzat, de az egyetemes nemzet érdekében. Közben az otthon szóhoz jutott ellenállók és liberálisok megteremtették a "szabadságot” és alakítottak egy Dálnoki—Tildy— Nagy F.—Szakasits-féle "demokratikus” Magyarországot, illetve "köztársaságot, ahol mindent szabad volt tenni, csak magyarnak lenni nem. A magyar a saját hazájában, mindenféle jött-ment idegen martalékává vált, védtelenül kiszolgáltatva mindenféle söpredék kényénekkedvének. Ezt az állapotot láthatta lelki szemei előtt Kölcsey, amikor azt írta: "bújt az üldözött jelé, s kard nyúlt barlangjába, szertenézett s nem leié, honját a hazába"’ Miután egymással versengve, sikerült mindent átjátszani Rákosi és moszkovita bandájának a kezére, a húsosfazék mellől kipenderítették őket, s "nemzeti hősökként” ők is emigrációba jöttek. (Jórészük "kitartott” még otthon 1956-ig, mert bátorsága nem volt a határon való átszökéshez,) 56 nyitott kapuján Nyugatra sétáltak és az augusztusban még Rákosit hozsannázó kórusuk egyszerre szabadságot, demokráciát kezdett követelni Nyugaton. Rákosi szalámi-taktikáját saját bőrükön megtanulva, az amúgyis összekavart emigrációt elkezdték évjáratokra bontani. 1945-ös, 48-as, 56-os, mindegyiket mesterkélten felruházva valamilyen nyakatekert ideológiai állásfoglalással, csakhogy maguknak valamilyen platformot biztosíthassanak. Megszülettek a sajátmaguk csinálta ‘ideológusok’ az emigrációban, kiknek nemhogy politikai vagy történelmi, de általános iskolai ismereteik is megrekedtek az írástudatlanság állapotában. Egymásba kapaszkodva, vagy egymást marva, a már korábban ideérkezett "demokratákkal” megkezdték az emigráció "liberalizálását”. Megállapítgatták az "évjáratonkénti” emigrációnak a nemzet ügyéhez való jogait. Meg magyarázták a bizonyítványukat és össze-vissza kuszáit politikai őrültségeket hirdetve, a legkülönfélébb szervezkedések neve alatt, a "reálpolitika” széphangzású frázisába burkolózva, olyan politikai, ideológiai zavart sikerült előállítaniuk, hogy magyar legyen a talpán, aki ma meg tudja mondani, hogy mi a helyes és mi a jó az egyetemes magyar nemzeti érdek szempontjából. Holott a józan paraszti ész azt diktálja, hogy egy nemzeti emigráció évjáratokra való bontása, a biztos bukás útja. Emigrációban egyetlen csoport sem harcolhat kizárólagosan a saját elképzeléseinek másokra való ráerőszakolásáért. Emigrációban sikeresen csakis a független, szabad, melléknevek nélküli Magyarországért lehet és szabad tenni valamit, egyes csoportok vagy osztályok érdekeinek figyelmen kívül hagyásával. Bármilyen, látszatra komplikálttá is liberalizálták egyesek ezt az emigrációt, a reális valóság az, hogy egy idegen imperialista hatalom tankjai tartanak fenn ma Magyarországon egy bábkormányt, mely minden fenntartás nélkül elnyomja és kizsákmányolja a magyar népet, Moszkva érdekeinek megfelelően. Bármilyen szocialista szalaggal is kössék át ezt a szláv imperialista csomagot, az a tartalmán semmit sem változtat. Éppen ezért, ezek az idegen elnyomók nem adhatnak nekünk amnesztiát azért, mert magyarnak születtünk, mert ennek az idegen imperialista elnyomásnak az ellenségei vagyunk. Ezek az "ideológusok” elfelejtették azt is, hogy abból az országból ez az emigráció, mint politikai menekült került ide, tehát amíg az az elnyomó rendszer otthon uralmon van, ott mint "hazalátogató kedves honfitárs” semmi keresnivalója nincs. A Magyarok Világszövetsége azon kijelentése felett is elsikkadnak, amelyben kijelentették, hogy "a hazalátogatók repülőjegyei szavazócédulák a rendszer mellett". Egy háborút nyert Amerika megengedhet magának olyan liberalizmust, amilyent akar, de azt is csak egy bizonyos határig, mert az itt élők saját szemeikkel láthatták, kezeikkel tapogathatják ennek nem zetromboló, pusztító hatását. Egy nemzet létéért küzdő, nemzeti emigráció semmilyen liberalizmust sem engedhet meg magának, mert akkor eleve haTálra ítéltetett. Ebben az őrült ideológiákkal átfutott kis világunkban "humánus” költők is erősen politizálnak és egy "vasárnapi levél" keretein belül ez az újabb generáció tudomásul veheti, hogy bizony vannak "szobordöntögető baloldali humanisták” és vannak "a hazai rendszert soha egy szóval nem bántó, azzal nem ellenségeskedő jobboldali humanisták”. Kiderül az is a "Szabadságharcos”-nak nevezett szövetség legújabb "Üzeneté"-nek negyedik oldala, utolsó bekezdéséből, hogy jó barátom, Csomós István m. kir. egészségügyi tizedes is náci volt, mert 1945 tavaszán, a visszavonuló magyar hadsereggel hagyta el az országot. Zöldi István sem közölhet a Franciaor szágban nyomtatott Üj Honfoglalás c. lapocskájában nemzeti szájízű cikkeket a Budapestet védő magyar katonákról, mert a fentnevezett szövetség ugyancsak azonnal tiltakozik, hogy az "elvi álláspontjával" nem egyeztethető össze és nem azonosítja magát vele, annak dacára, hogy mindez egy "régi generációs” elnök vezényletével történik. Ma már a "szabad világnak" nevezett káosz politikusai is nyíltan beismerik, hogy a történelem leg nagyobb balfogása a trianoni békeszerződés volt. Erősen spekulálnak azon, hogyan lehetne ezt visszacsinálni úgy, hogy a káposzta is megmaradjon meg a kecske is jóllakjon. Ugyanakkor "régi generációs", 'nemzethű’ magyarjaink, nagyokos tudálékossággal azt akarják elhitetni, hogy "Trianon problémája ma nem aktuális", Magyarországá felszabadításának kérdése sem aktuális; a reálpolitika jelszava alatt viszont szabad hazalátogatni, azt a lipótvárosi kultúrát, melyet undorral hagy tunk magunk mögött, amikor eljöttünk Magyarországról, azt szabad ide utánunk cipelni. A követséggel és annak beosztottjaival nemhogy szabad, de kell parolázni. A hazai moszkoviták még Szent Istvánt is égig magasztalják, emlékévet rendeznek a nagy magyar államalapítónak (ezzel akarva, nemakarva egy trianonmentes Nagy-Magyarországnak a gondolatát ápolják) csak azért, hogy létüket valamilyen formában legalizálni tudják. Demokratáink ezen, itt az emigrációban, jóval túltesznek. Egy hazalátogató emigráns lelkész gondozása alatt álló kis egyházközség nemrég kijelentette, hogy nekik Szent Istvánhoz semmi közük nincs. Azt ugyan nem vették észre, hogy még Kádáréknál is "haladottabbak” lettek, sőt baloldali elhajlókká váltak, amivel ma már Budapesten bevágódni nem lehet. Elmaradtak a pártvonaltól, annak dacára, hogy haza járkálnak, személyesen meggyőződni a hazai "csodás” fejleményekről. Ez a sok politikai analfabéta, humanista liberális demokrata, életében még csak rombolni tudott. Politikai perspektívák között csakis a meglevő kevés jónak a megsemmisítése szerepel. A nemes alkotómunkát soha nem ismerték, irtóztak tőle. öreg templomok sötét alagsorai ban, nyolcan-tízen nagytitkosan öszszebújva — kifelé Kossuth-címeres nemzeti színű zászlóba burkolózva— zavart agyú ‘ideológusok’ szövögette terveket kovácsolnak emigráns csúcsszervezetek szétrombolására, azok még esetleg tisztességes vezetőinek egymás ellen fordítására. Nem, ezek egyszerű, a közös munkából részüket kivevő tagok soha nem akartak lenni, csak vezérek, mert azt már kisütötték magukról, hogy zsenik. Zsenik a rombolásban, a pusztításban. Ahogy annak idején a magyar állam struktúráját rágták fábaveszett férgekként, ma "demokratikus" jelszavak mögé bújva igyekeznek diktatúrájuk alá zsarolni a még politikailag tiszta szervezeteket, ha kell hát kommunistának vagy nácinak bélyegezve mindenkit — a helyzet kívánalmának megfelelően —, akik esetleg nemzeti gondolkodásukkal az útjukban állnak. "56 szellemére” hivatkozva, ma májnyíltan Marxot idézik, holott annak hírét is, csak a pártszemináriumokon korlátolt agyukba sujkolt dogmák jelszavaiból ismerik. A nemzetnek ezen befogadott, avagy fattyúgyermekeire gondolhatott Kölcsey amikor írta: "Hányszor támadt tenfiad szép hazám kebledre s lettél magzatod miatt magzatod hamvedre". Ilyen elmebeteg világ kellős közepén nőtt fel ez az "újabb generáció”. Lehet-e azon csodálkozni, kedves Kálmán bátyám, hogy nem eléggé érzi át nemcsak Trianon problémáját, de a nemzet nagy tragédiáját is? Vannafe-e, voltak-e ebben az emigrációban igazszavú prófétáink? Sajnos, nagyon kevesen, és hangjuk nem nagyon jutott el a fülekbe, ebben a bábeli zűrzavarban, mert a testet-lelket, idegeket felőrlő rombolók zaja elnyomta azt. Jelen körülményeink között isteni csodának számított az is, hogy Clevelandban volt egy kétnapos Trianoni Kongresszus, ahol évjáratok mesterséges gátját kitisztítva ült össze egy még ma is magyar csoport, hogy ezeket a problémákat, a kellő helyen, dacára minden mesterkedésnek, de napirenden tartsa. Ezen a kongresszuson, Kálmán bátyám, meglepő számmal voltak jelen, ennek az "újabb generációnak”, minden fertőzési kísérlet dacára, politikailag tiszta agyú képviselői is. A jövőért való aggodalomban nem vagy egyedül; vagyok továbbra is tisztelőd: Homonnay O. J. Kanada “Közeleg az idő amikor Jugoszlávia ismét szétesik!” Egy jugoszláv nyugalmazott vezérezredes igen komoly tanulmányban keserűen bírálta Jugoszlávia katonai védelmi rendszerét. Szerinte az nagyon rossz és legfőbb hibája, hogy szerb a vezényleti nyelve, pedig keretébe öt különböző nyelvű nemzetiség tartozik. Ez nyüvánvalóvá teszi a hadsereg nagyszerb irányzatát, ami ellenszenves a nemzetiségek szemében, és ez az ellenszenv veszélyezteti a katonaság megbízhatóságát. A vezérezredes elismeri, hogy Tito a politikai életben nagy súlyt helyez a nemzetiségi autonómiák fejlesztésére. Az elvet a katonaságra is ki kellene terjeszteni. Ha Tito meghal, vele temetik el majd a rendszerét is. Már most kellene biztosítani a hadsereg másik nagy hibájának kiküszöbölését. Mert súlyos hiba, hogy a nemzetiségi fiataloknak mindig más nemzetiség területén kell leszolgálniuk a katonaéveiket. Ez arra mutat, hogy a nemzetiségeket egymással igyekeznek sakkban tartani. Nem lehet jó vége! A történelemben balul sikerült hasonló taktika elvetését, és népi öntudaton alapuló hadseregszervezést ajánl az idős katona. • • EGY SZOCIÁLIS FELMÉRÉS során kiderült, hogy az angyalföldi iskolások közül több mint 100 gyermeknek nincs otthon ágya, még valami saját vacka sem. Egy ágyban kénytelenek aludni a testvéreikkel, vagy a szüleikkel. 1970 ben, a "mun káskormány” uralmának 25. esztendejében!
