Szittyakürt, 1970 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1970-01-01 / 1. szám
kosságok terén. Mi nem önveszejtő halálos tavaszok, kókadt hangulatú szomorú vasárnapok, hanem a szilaj küzdelmek, világraszóló sportteljesítmények és a színpompától kavargó Gyöngyösbokréta népe vagyunk. Fajtánk, ha egy talpalatnyi földet adnak neki, amin megvetheti lábát s tisztes födelet a feje fölé, életrevalóságával, tehetségével, szorgalmával virágzó élet csodáját teremti meg maga körül. Ami most odahaza történik, azért egy vékony, a magyar nemzettől elidegenült, vagy azzal sorsközösséget nem vállaló réteg felelős, mely miután a magyar falut szétverte, vallása ellen irtóhadjáratot folytatott, most ifjúságunkat is egy kontraerkölcsből fakadó nihilizmus prédájául veti oda. Míg a magyar jövőt felszámolják, ifjaink szinte ezrével dobják el maguktól az életet. Míg szerte az országban példátlan lakásnyomor dühöng — addig Budapestet legújabban a züllés és dekadencia Vasfüggöny mögötti fővárosává, egy Duna-menti Las Vegas-sá építik ki. Egyre növekvő mértékben itt adnak találkozót egymásnak a "dolce vitá”-t hajszoló keleti tovarisok, nyugati playboyok és az otthoni "új osztály” kegyeltjei — miként erre a New York Times is nemrégiben rámutatott. Kényelmükre egymásután építik a luxus-hoteleket, s szórakoztatásukra gombamódra szaporítják a sztriptíz-revüket, mulatókat. A neonfényes Potemkin-színfalak mögött pedig ott sötétlik a fekete valóság: szerte az országban csöndesen deszkáznak be egyre több iskolaablakot, mert nincsen gyerek. Vannak helyek, ahol nem jön egy se, táskával a hátán az első osztályba ... A jövő előtti kapuzárásnak ez az irgalmatlan, szívbemarkoló aktusa szinte égbe kiált, s költőt kíván, aki meg tudná balladában énekelni a meg nem született magyar gyermekek légiójának dalát... Ez Magyarország a trianoni békeszerződés 50. évfordulójának és Szent István születésének 1000 éves jubileuma küszöbén. Van-e reménysugár? A kérdés megint felmerül: van-e a magyar jelen és jövő égboltján valami reménysugár? Van-e fajtánk számára kiút? — Csonka-Magyarország felől ilyen nem sugárzik; Budapest neonfényei csak vakítanak, a sötétséget leplezve. De a mai Magyarország még nem a magyar nemzet. Milliók élnek a határokon túl: a Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben és szétszóródva a szabad világban. Az utódállamokban 3 millió testvérünk él — és hál Istennek szaporodik. Míg az anyaország lakosságát abortusz-rendelet vérezteti, az utódállamokban élő magyarokat nem sújtja biológiai megtizedelés, jobban mondva negyedelés. Ellenkezőleg: előállott az a paradox helyzet, hogy a kisebbségi magyarság kétszer-háromszor magasabb arányban szaporodik, mint Magyarország lakossága. Legerősebb ez az irányzat a Székelyföld színmagyar megyéiben, ahol a természetes szaporodás pl. 1967-ben több mint 15 ezrelék volt, ami az anyaországi szaporodásnak (3.9) majdnem négyszerese! Ha a helyzet így folytatódik, kilátás van arra, hogy kisebbségeink szaporodása 1985-ig számbelileg is felülmúlja a Csonkaország szaporodását. A reménysugár tehát egész váratlan irányból jön és bizonyára még váratlanabb, ha — logikus következtetésként — feltesszük a kényes kérdést: Vajon a magyarság biológiai érdekét szolgálná-e az, ha kisebbségeinket valami csoda folytán máról-holnapra visszacsatolnák a jelenlegi Magyarországhoz — mintegy prédául dobván őket is az abortusz-rendszer tombolásának? A kérdésben benne van a felelet — amely egyúttal szörnyű vádirat a magyarországi kormányzat ellen. Azt persze mindnyájan tudjuk, hogy amit a magyar kisebbségek biológiai réven nyernek, azt az erőszakos asszimiláció és kultúrális elnyomás következtében helyenként majdnem hogy elvesztik a vámon. De ha két rossz között kell választani, asszimilált félmagyarok százezreit még mindig szívesebben látjuk, mint születésük előtt szemétre vetett magyar gyermekek hetakombáit. Ha jön kedvező történelmi fordulat, az asszimiláltakat vissza lehet magyarosítani, elvesztett területeket vissza lehet csatolni. A zsarnokságot, idegen megszállást is túl lehet élni. A magyar -fajtát csak egy út on-lehet megölni, kipusztítani, úgy, ahogy az ma Magyarországon történik. * * * A másik reménysugár mi lennénk, a szabad világba szakadt magyarok. Tőlünk függ, hogy ennek világát olyan erősre gerjesztjük, hogy' abból az egész magyar nemzet számára remény fakadjon. Trianon küszöbön álló évfordulója s a ránkszakadt tragédia új alkalmat ad arra, hogy magunkba szállva jól meggondoljuk, mit lehet és mit kell tennünk. Ha ez a nemzetcsonkítás tovább folyik, akkor nemcsak Trianon véglegesítődik, hanem Szuper Trianon fenyeget. Legfőbb és legsürgősebb feladatunk ezért a legnagyobb hangerővel követelni az otthoni abortusz-rendelet eltörlését és a lakásépítések nemzeti prioritássá tételét. Szólítsuk fel a magyarországi kormányzatot arra is, hogy végre tegyen lépéseket kisebbségi sorban élő testvéreink jogainak, érdekeinek védelmére. Magunk is hassunk oda külföldi kancelláriákon az elszakított magyarság sorsának ismertetésére, kultúrális szabadságuk előmozdítására. Ha ők magyarságukat meg tudják őrizni, ezzel részben kompenzálható lenne az anyaország biológiai vesztesége. Idekünn pedig céltudatosan építsük ki a barátság szálait a szomszédnépek közöttünk élő szórványával, a magunk részéről is előmozdítva egy duna-medencei testvériség kialakulását arra az időpontra, amikor a keleti ár onnan visszahúzódik s magyarok, szlovákok, csehek, románok, horvátok végre hozzáláthatnak — múltjukból tanulva — a nagy revízióhoz. Ez a revízió nem annyira határok ide-oda tologatásában, hanem gyakorlati összeolvasztásában, spiritualizálásában szolgálná legjobban az ott élő népek boldogulását. Hogy ennek a határokon átnyúló közös hazának, államalakulatnak mi lesz a neve, az már nem annyira fontos. Számunkra leglényegesebb az, hogy biztosítsa fajtánk szabadságát, jólétét, kultúráját, szaporodását és tehetségének kibontakozását abban a térségben, amelyet a magyar nemzet Szent István óta hazájának tart — még mai trianoni feldaraboltságában is. A magyarországi kormányzathoz innen, a Magyar Találkozóról pedig van egy külön üzenetünk: Az 1970-es jubilumi évben, úgy tudjuk, amnesztia készül. Ezt csak helyeselhetjük. Kívánságunk viszont az, hogy legelsősorban adjanak amnesztiát, kegyelmezzenek meg az évente még születésük előtt halálraítélt 200.000 magyar gyermeknek.
