Szittyakürt, 1970 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1970-03-01 / 3. szám
4. oldal SZITTYAKÜRT 1970. március hó NEMZEDÉKVÁLTÁS FALUN Falun, akárcsak városon, egyik generáció a másik nyomába lép. A falu forradalmi jellegű átalakulásában az előző nemzezedék sok értéke csökken. A jövő generációjának feladata, hogy az előző nemzedékek értékeinek egy részét, a kor szellemének és igényének megfelelően szelektálva átmentse a jövőnek. A munka szeretetét és felelősségét a holnap kenyeréért. A statisztikai adatok azt jelzik, hogy 1968-ban a mezőgazdasági termelőszövetkezetek tagjainak több mint kétharmada 50 éven felüli volt, ezen belül a férfiak közel 18 százaléka, a nők több mint 25 százaléka 70 éves is elmúlt. Ha ezeket az adatokat kiegészítjük azzal a körülménynyel, hogy a magyar mezőgazdasági termelőszövetkezeti mozgalom megindulásától kezdve a földtulajdonos parasztok, illetve a földet használó bérlők megnyeréséért folyt az agitáció, és ők írták alá a megalakuláskor a belépési nyilatkozatot — eljutunk a most lezajló generációváltás sajátosságáig. Tíz év alatt az első belépési nyilatkozatokat aláíró, volt egyéni gazdálkodó, földtulajdonos termelőszövetkezeti parasztság háromnegyed része mind életkora, mind a szövetkezetben eltöltött évei alapján eléri a nyugdíjjogosultságot, és kilép az aktív mezőgazdasági keresők sorából. Ez a szám pedig jóval nagyobb, mint amennyit a mezőgazdasági termelőeszközök fejlődése lehetővé tesz. Az ország élelmiszer-ellátásának biztosítása, a külkereskedelem és az ipar igényeinek kielégítése attól függ: sikerül-e és ha igen, milyen tulajdonságú és igényű generációval pótolni a termelésből kiesőket. AZ ÖREGEK HELYÉBE A kérdésre természetesnek tetszenék ez a válasz: a nyugdíjassá váló öregek helyébe az iskolából kikerülő, munkába lépő nemzedék kerül. Most és a közeljövőben azonban ez a válasz nem felelne meg a valóságnak. A tény ugyanis az, hogy a parasztszülőknek az iskolák kapuin kilépő gyermekei általában nem szüleik foglalkozását választják élethivatásul. A falusi általános iskolák 8. osztályos fiútanulóinak csak 3-6 százaléka, a lányok 5-15 százaléka kíván a mezőgazdaságban elhelyezkedni. Pontosabb képet kapunk abból a felmérésből, ami Kiss Albert statisztikus-profeszszor irányításával folyt, és a 20-23 évesek körében vizsgálta azt, hogy kik választották paraszti szüleik foglalkozását. Az összes vizsgált fiatalok 49-5 százaléka termelőszövetkezeti tag, illetve egyéni paraszt származású volt, de csak 11.7 százaléka maradt meg az apja foglalkozásában. A fiúk 73, a lányok 35 százaléka részére a falu csak lakóhelyül, vagy időnkinti tartózkodási helyül szolgált. Pontosabban: bármit, csak nem a röghöz kötöttséget. A legutóbbi másfél évtizedben 1968 volt az első olyan év, amikor nem csökkent a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma, és több mint százezren kérték a felvételűket a termelőszövetkezetekbe. Az iskolából kilépő új nemzedék kopogtatott a termelőszövetkezetek kapuin? Még nem. Az utóbbi két év még kevés volt ahhoz, hogy a pályát választó fiatalság mást tegyen, mint amire évek óta ösztönözték. Az új belépők egy része családtag volt, akik előzőleg is a szövetkezetben dolgoztak ugyanúgy, mint szövetkezeti alkalmazottak, akik közül szintén többen beléptek, más része azokból a 30-45 éves korosztályokból verbuválódik, akik éveken át “ingáztak”, de az ipari üzemekben csak a segédmunkásságig jutottak el. A most lezajló generációváltásnak tehát az is sajátossága, hogy ezekben az években még nem az iskolából kikerülő 16-18 évesek lépnek a nyugdíjassá válók helyébe, hanem a 30-45 évesek. A falusi “tizenévesek” pedig igyekeznek továbbtanulni, ipari szakmunkássá válni, vagy segédmunkásként az építőiparban és más iparágban elhelyezkedni. AZ ÚJ GENERÁCIÓ IGÉNYEI Függetlenül attól, hogy “tizenévesek” vagy “harmincon túliak” lépnek-e az idősebbek nyomába, igényeik nagyjából azonosak, és lényegében mások mint az elődöké. Az új generációk nem a múlthoz mérik igényeiket, hanem a mai lehetőségekhez. Ezeket pedig a városi munkahelyek, az ipari üzemek diktálják. Az új szövetkezeti belépők igényei között már nem szerepel a föld szeretetéből és gyarapításából táplálkozó, szinte korlátlan idejű munka. Ezért nem vállalják a fiatalok a régi munkabeosztású állatgondozást, még ha nagyon is sokat kereshetnek is vele. Az új nemzedék — lehetőleg az iparival azonos — kötött munkaidőt, hasonló képzettséggel és erőkifejtéssel városban is elérhető jövedelmet és szociális juttatást, rendezett munkakörülményeket igényel. S mivel a szövetkezeti üzemi formát választotta, joggal igényli, hogy a gazdálkodás minden fontos mozzanatáról a vezetőség informálja. A lényeges gazdasági döntésbe pedig beleszólása legyen. Ki tudják a szövetkezetek az ilyen igényeket elégíteni? Többségükben most még nem, de a javuló eredmények, és az új generáció munkája és előlendítő igényei a szövetkezetek kisebb részében nagyon rövid idő alatt, többségben pedig belátható idő alatt megteremtik ennek a feltételeit. Ezeknek a változásoknak egy része még csak jogos reménység. Az élet számtalan területén merednek kérdőjelek a jövő körvonalazásával foglalkozók elé. de az új generáción is múlik, hogy ezek a kérdőjelek mikor egyenesednek a szocialista falu gyarapodásának felkiáltójeleivé. (Dr. Zs. S.) ☆ Ez a cikk a hazai kommunista párt hivatalos lapjában jelent meg, és annak rövid tartalmát sajtóvita céljából közöljük. A helytálló észrevételeket is közölni fogjuk. (A Szerkesztő.) ...ES MINDIG CSAK Dr. Vágó Pál egyik régebbi üzenetében dr. Baráth Tibornak, a kolozsvári egyetem volt történelemtanárának tanulmányára hívja fel a figyelmet. Dr. Baráth Tibor, “Az országépítés filozófiája a Kárpátmedencében” c. könyvében írja, hogy a Habsburgok telepítéspolitikája változtatta meg Magyarország néprajzi térképét. Ennek következtében az ország népessége már a 18. század végére olyan formát öltött, mely “a Benes által kreált Kisantant prefigurációját mutatta” — szinte kísértetiesen. TRIANON sebzett lelkében egyedül a magyarság őrzi ezt a történelmi igazságot. A Habsburg dinasztia épp ezzel a rövidlátó politikával fűrészelte el maga alatt a fát, és tett történelmi szerepére végleges befejező pontot. A Habsburg-birodalomnak Magyarország volt a legerősebb támasza. A Monarchiát az robbantotta föl, hogy a “vakolok társasága” Magyarország nemzetiségeibe oltotta az önállósulás és elszakadás vágyát. A túlbuzgó nemzetiségi vezérek tovább tüzelték ezt a vágyat, s arra alapozva próbáltak meg “történelmi politikát” csinálni. Az ilyen ambiciók azonban csak múló sikereket eredményezhetnek. A Kisantant államok fölállítása épp azt a történelmileg megalapozott, évezred alatt kiépült központi államszervezetet törte szét, mely Középeurópa kultúrális, gazdasági és politikai bástyája volt. A helyébe rakott apró, nemzetiségi államok nem bástyák többé, hanem épp ellenkezően, soviniszta kis-nacionalizmusoknak egységbontó tűzfészkei. Magyarország a mohácsi vészt követő csaknem 400 éves tetszhalál után 1867-ben új életre kelt. Ez történelmi tény, és ez a történelmi tény a magyar birodalom természetes egységére vezethető vissza. Mindenekelőtt arra, hogy e birodalmi egység fenntartásának hivatástudata egy pillanatra sem aludt ki a Kárpátmedencében. Kiáltó szó, örök példa ez mindenkorra! Különösen most, amikor Trianon 50 .évfordulóján sincs semmi jele annak, hogy a Kárpáttér egységes életét szétszaggatott hatalmak bármiféle jóvátételére gondolnának az általuk elkövetett bűnöknek. A maga meg-25 esztendős uralma után a Szovjetünk) is adós maradt annak bizonyításával, hogy képes lenne ezen az ősi földön megelégedett népközösséget szervezni. Az érintett kisállamoknak ú.n. “szocialista közössége” csupán kényszer-gazdálkodás, melynek profitját egyedül a Szovjet hasznosítja a maga javára, és igen messze attól a tájtól, mely természetes és szükségszerű bástyája Európa keleti felének. Figyelmeztet dr. Vágó Pál arra is, hogy a történelmi Magyarországnak, a Kárpáttér természetes egységének hivatás tudatát ebben a formában Szálasi Ferenc fogalmazta meg, és tűzte a Hungarista Mozgalom árpádsávos zászlajára. Ez tulajdonképpen az a “hungarista hitvallás”, mely a hungarista mozgalom és a német nemzetiszocialista ideológia között éles határvonalat húzott. Ha van közéleti magatartás, mely a nemzethü politika ismérvét megérdemli, akkor a hungárista magatartás volt az a Trianon utánni országcsonkban. Ezért volt képes ez a mozgalom minden rágalom és üldözés ellenére hősi magatartásra, és arra, hogy a háború legválságosabb idejében, szinte minden reális kilátás nélkül, a történelembe vésse bele a Kárpáttér nemzetének ki nem alvó hivatástudatát. Bűn és végzetes tévedés volna föl nem hívni a figyelmet erre a tényre ma, amikor otthon a félrevezetés, az emigrációban pedig a megalkuvások és politikai árverezések szürke hályoga homályosítja el a tisztánlátást, és oltogatja a magyar hivatástudat hamuval borított parazsát. ÍGY ÍRNAK OTTHON: / / A „MOSZKVA“ CIRKÁLÓ A szovjet flotta földközitengeri egységeinél az utóbbi időben különösen nagy érdeklődést keltett egy új típusú hajó. Az amerikai 6. flotta hajói olykor egész veszélyes közelségbe cirkáltak körülötte. A NATO felderítő repülőgépei éber szemekkel figyelték minden mozdulatát, számos fényképezőgép, filmfelvevő és tv-kamera lencséje, tucatnyi periszkóp szegeződött rá. A nagy figyelem középpontjában a Moszkva nevű helikopterhordozó búvárhajó-elhárító cirkáló állt. Ez a “csodahajó” újabb bizonyítéka a haditechnikában végbemenő forradalomnak. Felhasználták hozzá a korszerű hadihajógyártás, a rakétatechnika, automatika és telemechanika legújabb vívmányait. A Moszkva-cirkálóról mondotta Sz. Gorskov admirális, a szovjet haditengerészeti flotta főparancsnoka: “A modern hajók legtökéletesebb típusa. Fel van szerelve a legújabb mintájú haditechnikával, s ezért a legfejlettebb hadászati tulajdonságokkal rendelkezik.” És a gyakorlatban mindez így fest! ...A parancsnok parancsot kap, hogy a tenger meghatározott körzetét vizsgálja át, keresse meg, hol rejtőzködik az “ellenséges” tengeralattjáró. A tengeri légierő technikusai, gépészei előkészítik a helikoptereket, amelyek egymás után szállnak fel. A rakétások, aknászok még egyszer ellenőrzik a fegyverzetet. A kazánházi gépészek, turbinakezelők, villanyszerelők a műszerek, a gépek munkáját figyelik. Teljes erőbedobással tevékenykedik a hadászati információs részleg. A rádióbemérők éberen figyelik a légteret, a tengert, a víz alatti vüágot. Az elektronikus számítógépek mellett tisztek ülnek. De a legnagyobb munkát a hidroakusztikusok végzik, ők azok, akiknek mindent látniok kell a láthatatlan víz alatti vüágban. Keresik a rejtőzködő “ellenséges” búvárhajót. Nem szabad tévedniük, pontos adatokat kell szolgáltatniuk a kapitánynak. Amint felfedezik a célt, nyomban jelentik. S a cirkáló lecsap a tenger alatti ragadozóra. Egymás után csapódnak be a mélyvizi reaktív bombák, őket követik a torpedók. A robbanások pontos találatot jeleznek: az “ellenséges” atom-tengeralattjáró megsemmisült.
