Szittyakürt, 1970 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1970-02-01 / 2. szám
6. oldal SZITTYAKÜRT 1970. február hó A magyar csendőr napjára Hol vagy hajdani nappalunk, Szép álmú éjszakánk? Hová lett tollas sereged, Szabad magyar hazám?! Békéd őrzői nincsenek, Falvak s kisvárosok. Csillagok útján tartanak A Kakastollasok. Akácos országutakon Nem jönnek őrszemek. Tömegsíroknak hőseként Békétlen fekszenek, ők álták vártád Nemzetem, Végsőkig, mint sasok. Oltárodért véreztek el A Kakastollasok. Új hajnalunk, ha felvirradsz, Ragyogd be sírjukat! Harmatozd ég-álmuk felett A vadvirágokat! Emlékük vigyék tovább Az ifjú harcosok, Hadd álmodják a szebb jövőt A Kakastollasok. Hajas István „LOPNI KELL” Furcsa ez a világ. Mármint az emberé. Ha hosszú folyamatát szabad úgy felosztani, hogy “régi világ” meg “új világ”, akkor ez igen nagy különbséget is jelent. Mégis ugyanaz a gyötrelem ékteleníti mind a kettőt. Ahol csak lehet, ma is dirmeg-dörmög a kommunista kritika arról, hogy a régivágású nagyurak hogyan “lopkodták” össze a vagyonukat valamikor. De egy kis iróniával rá lehetne mondani, mégiscsak jónak kellett lennie annak a régi világnak, melyben nagyokat lehetett lopkodni. . .. Nem így azonban ma! Kommunista- Magyarországon csak apróságok cserélnek gazdát az “elemelés” műveletével. Igaz viszont, hogy az ilyen apróságok — tömegével. Azt lehet mondani, hogy mindenki lopik egyet. Vagy egyet-kettőt. Ha mást nem, hát villanykörtét, egy törülközőt a közösből, egy kávéskanalat az eszpresszóból, vagy vízvezeték-csövet az építkezések mellől. Ilyesmikre nagy szüksége van a felszabadított proletárnak. <$> GYAKORLAT TESZI A MESTERT! Sohasem felejtem el találkozásomat egy ukrán elektromérnökkel. Az apja is felszabadított proletár lett 1917-ben, ő meg szovjet értelmiségi. De a viszszavonuló német csapatokkal együtt eljött nincstelennek nyugatra. Együtt dolgoztunk Németországban a második világháború után vagy két évig. Kérdezgettem: mi volt otthon, menynyit keresett, hogyan élt a Szovjetben? — Mondja, hegy osztályvezető volt egy fényképészeti dolgokat előállító gyárban. A fizetése úgy 400 rubel volt havonta (még a régi rubelérték szerint) , amiből semmiképp nem lehetett megélni, akárhogyan igyekezett beosztani. De azért aránylag jól megélt. Volt kiegészítés a fizetés mellé. Kérdezem: hogyan, milyen formában, rendszeresen? — Azt mondja: igen, rendszeresen. Lopásból. Elég könnyen. Fölment 6—800 rubelre is havonta. — Minden gyárban, üzemben, kereskedésben fölbukkan erre a célra külön “szakszervezet”. A szerzeményt fölosztják a tagok között becsületesen. — Mindig négyszer-ötszörannyi megrendelés fut be mindenhová, ahol előállítanak, vagy tárolnak valamit, mint amennyire futja az árúkészletből. A “fölös” rendelők sürgetik a szállításokat: helybe jön hát a kuncsaft. Felárat fizet annak, aki segíti árúhoz jutni. Ezenfelül persze megfizeti azt a 10—20 vagy 50 láda árút is, ami fölrakás vagy szállítás közben irányt változtat, és másik megrendelő helyett őhozzá érkezik. No és nincs reklamáció, kontroll? — Ugyan kérem, — hát az ellenőrök is ebből élnek! A reklamáció meg elsikkad a sok számla, fuvarlevél, ki-Régen nem kaptunk átfogó ismertetést Kelet-Németországból, pedig a legutóbbi — évekkel ezelőtt — igen érdekes volt. A lényegét azzal lehetne kifejezni, hogy ennek a legnyugatibb csatlós-országnak az állami adminisztrációja is nagyrészben — volt nemzetiszocialisták vállain nyugszik, és gazdasági életét is azok viszik előre, akik a "náci-Németország” északi tájain vették ki részüket annak idején a nemzetiszocialista gazdasági csoda megteremtéséből. Kelet-Németország valahogy nem szolgáltat elég szenzációt a világsajtó számára. Csupán Berlin megosztottsága és inkább különleges, mint különálló státusa tereli időnként az érdeklődést a felemás Németország kisebbik felére. Annál érdekesebb hír kelt szárnyra most róla. Azt mondják, hogy a Kremlin megrögzött vörösei, a Szovjet legfelsőbb tanácsán, mintaként állították a vitázó-vívódó szovjet rezsim elé. Állítólag a kis Kelet-Németország újabb "gazdasági csodát” valósított meg. Ezt persze nem németvívmánynak, hanem kommunista csodának nevezik. Hozzáfűzik a következtetést is: le kell venni a napimutatás, stb. között a számrengetegben. Nem lehet azokból kiigazodni. .. <$> EBBEN LEGYEN PÉLDA A NAGY SZOVJETUNIÓ Rajta hát magyar! — itt a szovjetpélda. Fejleszteni kell a technikáját! Meg kell alakítani a lopás-szakszervezeteket! Nem baj, ha döcögve kezdődik a munka, majd belendül egyszer! Kitartás csak, — és a tolvajoktól visszalopkodhatjátok magatoknak — Magyarországot! rendről a szovjet gazdaság liberalizálásának kérdését, mert — íme — Ulbricht sem liberalizál. Merev kommunista módszerekkel éri el a nagyszerű eredményeket. Statisztikával ugyan nem támasztották alá az NDK gazdasági felemelkedését, de enélkül is sántának látszik a vörös reklám. Nem az kétséges, hogy kiváló eredmények mutatkoznak, hanem az, hogy kommunista gazdálkodásból erednek azok. A németek tudnak és szorgalmasak. Az északiak különösen kemény, szívós, alkotó fajta. A kommunista Ulbricht velük végezteti az országépítést, — ez a szerencséje és nem a vörös dogmatika. Hat-hét évvel ezelőtt céloztunk arra a sejtelemre, mintha a keletnémetek csak nyeltek volna egy nagyot, amikor horogkeresztes vörös zászlójukról lekerült a horogkereszt, és munkába álltak, mint akkor is, amikor rajta volt a náci jelvény. Hiszen az végeredményben: csak jelvény! Ugyanazokat a célokat más cégér alatt is el lehet érni. Sőt az úton közbe lehet iktatni egy kis kommunista kilengést is ... Erősödik a gyanú, hogy a keletnémetek kivárják kommunista vezérüknek a halálát, s aztán ott folytatják életüket, ahol nemztiszocialista rendszerük tartana — a kapituláció és harmincéves fejlődés után. A Kereszt és Kard Mozgalommal kapcsolatos cikkeket, szervezési kérdéseket és anyagi támogatásokat kérjük az alábbi címre küldeni. KERESZT ÉS KARD MOZGALOM c/o Zoltán Vasvári 256 Dayton Ave., Clifton, New Jersey 07011 (Zimonyi Zoltán) KELET-NÉMETORSZAG AZ LESZ, AMI VOLT? SUMIR—MAGYAR TALÁLKOZÁS A KÁRPÁT-DUNAMEDENCÉBEN A Budapesten megjelenő “Élet és Tudomány” heti folyóirat 1970. évi 3. számában Makkay János, a "Székesfehérvári István király Múzeum” régésze "Sumir jellegű képjelek a Maros mentén. A tartariai (alsótatárlaki) leletek” címen írt elmefuttatásában az előtalált mezopotámiai sumir piktográfok alapján arra a következtetésre jutott, hogy a Kr. e. III. évezredtől Erdélyből Tróján át Byblosig állandó kapcsolat állt fenn a mezeopotámiai sumirokkal. A magyarországi "hivatalos” tudományos "tekintélyek" a sumir—magyar rokonság kétségtelen bizonyítékait eddig azzal az ürüggyel utasították vissza, hogy azért nem fogadhatók el, mivel a magyarok és sumirok között semmiféle közvetlen térbeli kapcsolat nem állapítható meg. E "hivatalos tekintélyek" közé nem tartozó, úgynevezett "maszek” (magánszektor) magyarországi, valamint külföldön élő egyes magyar és idegen tudósok és kutatók (köztük László Gyula prof. Budapesten és Vittay Béla Clevelandban) már bebizonyították, hogy Árpád "honfoglalói" magyar őslakókat találtak a Kárpát—Duna medencében. Dr. Nagy Sándor "A magyar nép kialakulásának története" című művében a mai Magyarország földrajzi helyneveinek tömegéről kétségtelenül megállapította a sumir eredetet. Budapesten 1969. dec. 9.-én a MAGYAR NEMZET című napilapban Maron Ferenc arról az országos mozgalomról ír, amely Tungli Gyula gimnáziumi tanár kezdeményezésére Pápáról kiindulva már egyes városi tanácsok és a "Hazafias Népfront" egyes helyi tagozatainak támogatását is élvezi az ilyen ősi földrajzi helynevek gyűjtésében. A sumir—magyar rokonsági kérdés tanulmányozása elől a "hivatalos tekintélyek" a magyarországi tudósokat és kutatókat elzárták, tájékozatlanságuk tehát e kérdésben nem az ő hibájukból ered. De éppen ezért dicséretükre válik és kiváló intuitiv megérzésükre vall az, hogy ennek ellenére rátaláltak a helyes útra, mint az a budapesti MAGYAR NEMZET-ben közölt cikkből kitűnik. A külföldön élő tudósoknak és kutatóknak kötelességük, hogy felvilágosításaikkal és forrásmunkáikkal segítségükre siessenek e szellemes és értelmes hazai tudósainknak és kutatóinknak. Hiszünk abban, hogy a magyarországi igazi tudósok és lelkes igaz kutatók úgy fogják keresni a kapcsolatot ezzel a segítséggel, mint a szomjas vándor a vizet a Szaharában. A segítség sürgős, mert például a január 12.-ére tervezett "Honszereteti Szakkörvezetők Országos Konferenciája” és az eddigi eredmények elsietett kiadása olyan hiányos és téves következtetésekre adhat alkalmat, amelyek a külföldi idegen tudósok előtt lerontanák a magyar tudomány hitelét. Ennek megőrzése és növelése pedig minden magyarnak — akár kül-, akár belföldön — felelősséggel járó kötelessége. 1970. január. "Tacitus Hungaricus”