Szittyakürt, 1969 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1969-10-01 / 10. szám
4. oldal SZITTYAKÜRT 1969. október hó A magyarság rendeltetése! Politikával nem óhajtok foglalkozni, mivel a politizálás elválasztja egymástól a közösségek tagjait, pedig nekem úgy szóban, mint írásban az a célom, hogy minél közelebb hozzam egymáshoz a legnagyobb földi közösség: az egész emberi közösség tagjait. Gyakran elkerülhetetlen, hogy a szent és magasztos cél szolgálatában az ember ne érintsen politikai kérdéseket is. Ezt azonban minden esetben csakis olyképpen fogom megtenni, mint ahogy valamely üstökös földközelbe kerülve csóvájával végigsimítja az emberi társadalom gondolatvilágát. A magyarságnak mai hazájában a legsúlyosabb, de önmagában minden kérdést megoldó feladata a Kárpát- Duna medence népei közötti béke megteremtése. Hazánk központi földrajzi fekvésén kívül sok más tényező teszi ezt a magyarság kötelességévé. Ezt a sok más tényezőt minden magyarnak meg kell éreznie: aki ezeket nem érzi meg, az bele se kezdjen a munkába! De az se, aki nem tud lovagias lenni azokkal szemben, akik megkínozták, meggyötörték, éheztették, megcsúfolták abban a tévhitben, hogy kötelességüket teljesítették ezzel: a hiúság önmagunkban és a boszszúérzet kiirtása, a megbocsátás, a földi életünkön felülemelkedő türelem, a lelki erősség a lelkileg gyengékkel szemben adja azt a mindent elsodró erőt, amely feladatunk teljesítésének sikeréhez kell, hogy vezessen. Feladatunk teljesítése felé az első lépésnek abból kell kiindulnia, hogy a Kárpát—Duna medencében élő öszszes népek kivétel nélkül fajrokonok, mert valamennyien azoktól az ősrégi népektől származnak, amelyek mint sumir eredetű népek nem a rómaiak idejében, hanem azokat többezer évvel megelőzve jelentek meg a szkíta pusztaságokon, majd a Kárpát—Duna medencében és lettek az ősrégi mezopotámiai kultúra közvetítői, illetve továbbhordozói Európában már akkor, amikor az Európa területén élő népek még írni sem tudtak, hanem csak állatokat rajzoltak a barlangok köveire. Hollóssy István dr. „Magyarország őslakói és az oláhok eredete, tekintettel a nemzetiségi kérdésre és a magyarság történelmi hivatására" című könyvében (Budapest, Ráth Mór, 1913., 134 oldal) például a Kárpát— Duna medencében, illetve a Kárpátok déli és keleti lejtőin élő rokonság faji származásának tisztázása és felértékelése terén iskolapéldát ad. A románság történelmi múltja ilyenféleképpen sokkal ősibbé, eredetibbé és magasabbrendübbé válik Jorga román-dák elméleténél, amely azt csak a rómaiakig tudja visszavezetni. Ugyanígy ki lehet elemezni a horvátok, bolgárok, szlovákok, lengyelek, ukránok, oroszok faji származását és kapcsolataikat a közös ősi kultúrával. A faji rokonság elbírálásában azonban természetesen azzal a módszerrel Hazulról érkezett kell eljárni, amelynek alapját Csuray Károly „A faji lélek" (Budapest, Hollósy János könyvnyomtató mester, 1940.) című munkájában abban határozza meg, hogy „nincs vérközösségből alakult faj", mert az anthropológiai és biológiai tényezőkön felül szerintem inkább szelleminek nevezhető — alapon kialakult kötelességérzet, közösségtudat és együttélés is szükszükséges a faj kialakulásához, aminek előfeltételei mind megvannak a Kárpát—Duna medencében élő és az ahhoz fűzött népekben. 1930-ban a dijoni egyetemen, bár rövid ideig, de közvetlenül alkalmam volt három világrészből, 19 nemzetbeli fiatallal találkozni. Ott, akkor, a Kárpát—Duna medence népeinek a magyarsággal szembeni ellenszenve, sőt gyűlölete ellenére is megéreztem az akkor általam még inkább csak sejtett, mint tudatos szellemi közösséget. Az első világháború zivatara után is a gyűlölettől eltelt akkori légkörben nagyon könnyen tudtam találkozni azokkal, akiket az öncélú politikai hatalmi törekvések ellenségként állítottak szembe. Ezen az úton továbblépve egyszer majd eljuthatunk oda, hogy megszüntethetjük a Kárpát—Duna medence népeinek azt az alárendeltségi (kisebbségi) gátlását, amelynek hatása alatt a népek ádáz pillantásokkal és dühös gyanakvással fogadják a testvérnépeik minden megnyilatkozását, s ezzel önmagukat is kirekesztik a földrajzi és politikai helyzetadta sorsközösség és az ebből adódó „világrengető” erő tudatából. Mert ez megvan, csak nem tudatos a népekben. És mindez vonatkozik elsősorban a magyarságra, amelynek az a rendeltetése, hogy kovász legyen e feladat végrehajtásában: kovász, amelyet Isten ezer évvel ezelőtt ezért küldött a Kárpát—Duna medencébe! A Kárpát—Duna medencét a magyarságnál hatalmasabb, nagyobb számú és civilizációban talán magasabb fokú adottságokkal, illetve eredményekkel rendelkező népek veszik körül. Lehet — ezt feltételeznünk illik és kell —, hogy a Kárpát—Duna medencében magában is vannak vagy lehetnek ilyen népek, de akkor is éreznünk kell nekünk magyaroknak, hogy a kovász mi vagyunk. Tőlünk kell megkelnie a tésztának, amely a Kárpát—Duna medencéből a Kárpátokon túlfolyva minden világtáj felé megindul, hogy szellemileg birtokába vegyen minden olyan népet a Kárpát— Duna medencén kívül, amely a Kárpát—Duna medence népeinek ősi törzséből és kulturközösségéből ered. Gondoljuk csak meg, hogy mennyivel fennköltebb, nemesebb, magasabbrendűbb, mennyivel „örökéletübb" ez a hivatásérzet, mint a szűk értelmi és anyagi térre korlátozott turáni kérdés, vagy pláne az aktuális politikai kérdések bármelyike. Az Ember, istenadta feladatának teljesítésében mindig ott szokta elkövetni a gátlásokat jelentő, sőt sokszor végzetes hibákat, hogy az eszközből célt csinál. Ezt a hibát nekünk magyaroknak nem szabad elkövetnünk, mert a mostani világforduló korszakba való indulásunk idején végzetes lehet az, hogy ha célt csinálunk a turáni, finnugor, a sumir, vagy hasonló kérdésekből. A finnugor kérdést nem annak jelenlegi hatalmi helyzetéből kell megítélnünk, tehát nem lekicsinylő és kicsinyes támadásokkal kell megkísérelnünk a visszaszorítását, hanem fel kell emelnünk a hozzá méltóbb eszmei magaslatra azáltal, hogy az ingatag és tudománytalan, piszkos politikai érdekek befolyása alatt kiterjedt, mesterséges „finnugor alapnyelv" helyett a sumir nyelvet és származást adjuk a finnugoroknak. Sie itur ad astra! És e munkánkban máris segítségre találunk azokban az orosz és más — a kérdésben érdekelt — tudósokban, akik ugyanennek a módszernek az alkalmazását segítették, illetve segítik elő tudatosan vagy ösztönösen, mint például Tolsztoj „Az ősi Chorezm” (Po szledam drjevnye-chorezmijszkoj) és „Az ősi Chorezm" (Drevnyij Chorezm) c. munkáiban, amelyek a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának kiadásában jelentek meg az 1942., illetve 1947. években. Ne legyünk előítélettel Móricz János ecuadori felfedezésével szemben csupán azért, mert még nem látunk tisztán benne, hanem igyekezzünk rájönni arra, hogy ennek a révén menynyire vihetjük előre a magyarság ama törekvését, hogy istenadta rendeltetését — mint azt fentebb vázoltam — teljesíteni tudja. Remélem, sőt hiszem, hogy egyetlen olyan érzésben magyar ember sem meri tagadni, hogy ebből is ki tudunk alakítani célunk eléréséhez alkalmas eszközt, ha akarjuk is ezt és nem ragaszkodunk piszlicsár kis személyi hiúságunkhoz, ami a tömegben tudat alatt élő kívánságokkal szembeni hiábavaló ellenzékieskedésre, s így szellemi téren bukásunkra vezethet. Minden gondolatot fogadjunk szeretettel, amely valamely rajongó részéről jön, mert sohasem tudhatjuk, hogy vajon nem éppen tőle fogjuk-e megkapni azt a lökést, amely a tudósokat új és alaposabb munkairányba fogja terelni. Minden szerény tudású, kicsinyes falusi pap prédikációjában feltétlenül akad egyetlen mondat, vagy talán csak egyetlen szó, amely mérhetetlenül mély, vagy messzeterjedő gondolatokra indíthatja a gondolkodót vagy hívőt. Bevallom, hogy egyik tanulmányomnak, amely 35 évvel ezelőtt jós-Rabmagyarországon nemrég 31 ember került bíróság elé azon a címen, hogy a 25 évvel ezelőtt végétért háborúban "bűnös” szerepet játszottak. A vádlottak közül senkit sem mentettek föl, viszont hármat halálra is ítéltek. Tragikus is, komikus is ennyi idő után börtönökkel és kivégzésekkel feszegetni ezt a mondvacsinált kérdést. A földi halandók sorában negyedszázad azt jelenti, hogy felelőtlen fiatalok válnak alatta felelős felnőttekké, a felnőttek pedig már utolsó lépéseiket róják a sír felé. Otromba erőszak a második világháború felelősségével terrorizálni a világot, amikor a harmadik robbanóanyagát épp azok sűrűsítik, akik a második révén kerekedtek felül. Ha azonban megvakarja az ember ezt a „háborús bűnös” kérdést, nem is háború és nem is bűn bujkál alatta. Mindössze ijedtség az esetleges antiszemitizmus miatt. Az ószövetségi bosszú már méginkább undorító szadizmussá vált az elgázosítottak vérében. A háborús bűnösség „törvényes” latszerű gondolatokat tartalmazott és katonai felfogásban némi lökést adott a fejlődésnek, az alapjait egyszerű paraszti alárendeltjeim munkájának megfigyelésén keresztül ismertem fel. Gondoljunk csak arra — és ezt önerejéből két diplomát szerzett édesapámnál volt alkalmam megfigyelni először —, hogy a nyelvészeti kutatásokat először sohasem az irodalmi, hanem mindig csak a népnyelvre szabad alapítani. Az igazságot, a valóságot sohasem lelhetjük meg a materiális világban, hanem csakis mindig olyan érzelmi és gondolati magasságban, ahonnan az intelligenciát kaptuk, mert ezen kívül minden más relatív és időtnemálló. Kába tudós lett volna például az, aki politikai-hatalmi eszközökkel Ady Endrét csak azért nem engedte volna szóhoz jutni, mert nem tetszett neki cimborás és haszonleső társasága. Mi lett volna Adyból, ha nem lettek volna olyan írók, művészek és tudósok, akik belékapaszkodva csupán hírhedtté tudtak lenni mellette, de éppen ezzel akaratuk ellenére „reklámot" csináltak neki és ezzel egy magyar ügyet segítettek elő? Akik azzal, hogy állandóan ismételgették és utánozták Adyt, a szikkadt magyar agyvelőkbe is bele tudták vinni Ady nyelvfrissítő stílusát, új alkotásait, érzéseit és gondolatait! Ne legyünk gőgösek és hiúk! Legyünk szerények, tiszteljük embertársainkat, főleg pedig szeressük őket még akkor is, ha ők nem szeretnek és nem tisztelnek minket. Vannak ugyanis magasabb természeti (isteni) törvények, sőt csakis ilyen törvények vannak, mert az ethikával szemben az emberalkotta "törvények" csupán a valóságos törvények magyarázatait, sőt a magyarázatokban csak a törekvésig értékemelkedett kísérleteit öltöztetik a morál karneváli kalikójába. Az emberi társadalom fejlődését csakis a rajongók viszik előre, mert ők a kovász, amely megkeleszti a kenyeret. A kenyér kidagasztásának magasabb mestersége, kiszakítása, megkenése, kisütése a tudósok feladata. E feladatuknak azonban csakis olyan tudósok tudnak eleget tenni, akik a kovász értékének teljes tudatában vannak, tehát ismerik a kovász összetételét, a „lelkiségét”, és nélkülözhetetlenségét a tudósok munkájában. Sujtár Elemér vádja már rejtjeles írás: nem az a tartalma, amit mond. Meddig lehet még fenntartani az ilyen ál-jogszerűséget anélkül, hogy vissza ne üssön? És mivel lehet majd megfékezni, hogy ez a visszaütés ne irtsa ki az irmagját is annak a nációnak, mely ennyire eszét vesztve akar egyedüli diktátor lenni a demokrácia korában? • A Borsod-megyei Bódvaszilad közelében, az Ostromos-hegy nagykőfejtőjének mélyén 7—800 000 éves szarvasok, medvék és igen sok kisebb emlős csontvázainak maradványait találták. A pesti Természettudományi Múzeumban azt tartják, hogy ez az újabb lelet jó időre majd Magyarországra tereli a világ őslénytan-kutatóinak figyelmét. • Egyiptom legnagyobb leendő hídját magyar mérnökök tervezték. MÉG MINDIG ÉLNEK OTTHON „HÁBORÚS BŰNÖSÖK”?