Szittyakürt, 1969 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1969-10-01 / 10. szám
A KÁRPÁTOKTUL LE AZ AL-DUNÁIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. (PETŐFI) «ITTVAKÖkT voL. vili, évf. — No. io. sz. A Hungária Szabadságharcos Mozgalom lapja 1969. OKTÓBER HÓ A kérdésre legelső válaszként az kívánkozik, hogy ha nem lenne, akkor nem volna nemzeti akarat sem. Mert a népi közösségnek a teljesületlen, a lappangó, a huzamosan elgáncsolt vágyai tüzesítik föl a közéletet, s a nemzetben érik az tudatos akarattá. Nem is föltétien következménye a tüzesedésnek, hogy nyílt felkelésben törjön ki. A forradalom zubogó életfolyamat, és nem egyetlen történelmi percnek a csattanása. A Kossuth-szabadságharc sem annak indult, mint ami lett belőle. A nemzet akarata a március 15-i kiáltványban nyert kifejezést. A reformnemzedék élenjárói fogalmazták meg, és a nemzet elfogadta, mert pontjai kifejezték lappangó, teljesületlen vágyait. A nemzeti akarat belső reformokra mutatott és csaknem érintetlenül hagyta a monarchikus kérdést. A Habsburg-király s az osztrák kamarilla ellen csak akkor fordult, amikor a dinasztikus törekvések a fekete-sárga sorompót keresztbe állították a reformok útján. A forradalom ekkor kezdett szabadságharccá válni. Arad gyászpecséttel zárta le a szabadságharcot, de valójában a Kárpátmedence népi közösségének elgáncsolt vágyain száradt tizennyolc éven át, és még azon is túl. A kiegyezés méginkább hozzájárult ahoz, hogy a belső reformok szükségességéről, a monarchikus függőség vagy függetlenség kérdésére terelődjék a közfigyelem. Hungária nemzetében tovább feszültek a teljesületlen vágyak. A kiegyezést követő közjogi reformok csak azoknak jelentettek „aranykor”-^ akiknek aranyaik voltak. De a nemzet zöme, sőt néhány személyi kivételtől eltekintve, inkább teljes egésze tovább nyögte a kollektív szegénységet. íratlan alkotmány és írott törvények álltak útjába annak, nehogy népi jobblétbe szívódjon föl a népi nyomor. Egynéhányak érvényesülése semmit sem változtatott rajta azonkívül, hogy a liberalizmusnak a mákonya épp ebben a fogalomban: „érvényesülés" — törte meg a nemzeti szolidaritás gerincét. Nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a Kárpátmedence népi közösségének lelkét ez a mákony sodorta tovább a vörös szocializmus receptjével kecsegtető forradalmi telítettség felé. • A történelmi Sors útjára helyenkint rákacsint a Végzet. A nemzet teljesületlen, lappangó, huzamosan elgáncsolt akarata akkor csattant októberi forradalomba, amikor az első világháborús összeomlás túlterhelte a nemzet rendtartását. Az úgynevezett „jobboldali” történelemszemlélet ezt „patkányforradalom”nak nevezi. Igaza van? Szólni kell róla végre, — de az érem mindkét felére nézve. Igaza van — pontosan olyan mértékben, mint ahogyan ugyanezt az ok-VAN-E MAGYAR FORRADALOM ? tóberi forradalmat szeplőtelen piedesztálra emeli a „baloldali” történelemszemlélet. Patkányforradalom volt, mert patkányok szították is, patkányok voltak azok is, akik kirobbantották, és bolseviki diktatúrába hajszolták. Alig egypár meglódult magyart és emberi embert találni közöttük, — különben színzsidó volt az egész felső-, közép- és alsó vezérkara ennek a forradalomnak. Azok csinálták hát, akiknek semmi közük a magyarsághoz. Pontosan ezért volt önvédő és felemelő tett a leverése. Jobbról és balról minden más szólam: ide, vagy oda ködösítés. De a Kárpát medence népi közösségének lelke is forradalomig fűlt már és feszült akkoron. Különben 77 főzsidó, 777 zsidó és 7777 alzsidó, — de még a Sátán sem tudta volna forradalomba vinni az országot. És mert belevihette, és mert a nyomorúság forradalmának akkoriban nem volt más formája mint a vörös —, ennyiben van igaza a baloldalnak is. Féligaza van, s ez a féligazság nem illik piedesztálra. • Mint ahogyan az ellenforradalom, az úgynevezett „fehér-forradalom” sem illik oda. Nem fegyveres tette, és a vezérkara által alkalmazott megtorlások miatt, hanem mert programja a puszta vörös-tagadáson kívül ósdi, vak meg öncélú volt. A nemzeti zászló és az irredenta súlyát rakta a szociális feszültség rugóira nehezékül. Becsületétől is, magyarságától is meg kívánta fosztani a népének emberét, ha a szegénység szava szocialista hangon fakadt ki belőle. Pedig ezidőtájt nemcsak vörös trombitán harsogott már a szocializmus. Itt nem arról van szó, hogy országvesztetten, gazdasági koldustarisznyából a kormányok följebb emlhették-e volna a nemzetet. Hanem arról, hogy a nemzet élő organizmus, s mint ilyen: kifejezi az életét. Emberi igényeit kielégíti, vagy magába zárja. De amit magába zár, az fokozottan és természetesen növekszik benne a forradalmi feszültség felé. S ezt a feszítő követelést buta és gőgös felelőtlenség „rendőri rendiként kezelni, amikor a fejlődés már tálcán kínálja a kiegyensúlyozott jobblétet, a szocialista rendet, ami nem is vörös. • Sorsunkba megint egy háború végzete kacsintott balul, amikor kirobbanásig feszült a népközösségi lélek. 1944 október 15-e nem lehetett egészen az ÚJ SZOCIALIZMUS magyar forradalma, mert kétfelől tört ránk fegyveresen a liberális és kommunista félvilág. Sorsunk fegyveres vívása vált elsősoros magyar kötelességgé. De a Szálasi-puccs félremagyarázhatatlanul szocialista forradalom is volt. Erről tanúskodnak élők és holtak, erről tanúskodik a történelem, a Hungarizmus iszákja, amit Szálasi tömött meg a legtisztább szocializmussal. Ez a forradalom tiszta volt, szocialista volt, nemzeti-forradalom volt, s jellegén semmitsem ront az, hogy taktikáját az európai szabadságharc német vezetéséhez kellett kapcsolnia. Emlékezésben és a tanulságok terén szét is kell választani a háborútól. Háború nélkül előbb bekövetkezett volna, és makulátlanul marad a kor lelkében meg a történelemben. De így is ünnepi megemlékezésre méltó mindenkor, különösen pedig napjainkban, amikor épp negyedszázados fordulójához érkeztünk. Háborúval le lehet egy gyengébb országot verni, de a nemzet forradalmát nem! A forradalmi lélek befelé szorul, ha kívülről nagyobb erő tapossa. A magyarság forradalmi lelkülete tehát kielégítetlen maradt. Marxi, lenini, sztálini, hruscsovi „szocializmus" csak annyit nyújthat a számára, amennyi telik ebből az agvontoldozgatott történelmi téveszméből: igen keveset. Csak az erőszakból sokat. • Az újabb, immár harmadik októberi forradalom megint elvérzett. S mert szovjetorosz szuronyok döftek bele, idegen tankok tiporták el: könynyen ragadt rá a „szabadságharc” elnevezés, ami a reakciós gondolkodás számára szalonképesebb a forradalomnál. Tartalma azonban: FORRADALMI, annak minden karakterével. Ez volt ötvenhat, és ez is marad. A nemzet lappangó, teljesületlen, elgáncsolt vágyaitól duzzadó forradalmi akarat. S ez uszítás nélkül is készen áll arra, hogy újból nyílt forradalomba robbanjon, mihelyt a világpolitikai helyzet elegendőt fordul. Van hát magyar forradalom! Csak sikere nincs még biztosítva. Attól függ, hogy a nemzeti élet valószerű, de nemcsak pillanatnyi követelményeivel nyúlunk-e majd hozzá, vagy pedig — szokás szerint — politikai törtetéssel! Azzal a handabandázással, mely eddig is kikezdte már a nemzet egészséges reflexeit, és hamis hangokon propagálja a magyar nemzeti akaratot. Népünk — igenis! — nemzet kíván maradni, és azt akarja, hogy szabad szocialista rend fogja össze társadalmi meg gazdasági életét! Az emigrációt is kötelezi a nemzet akarata! JÖNNI FOG EGY JOBB KÖB... A szavak tüzes kardként égetik lelkemet és a mondanivaló megbénítja a nyelvemet. Egyszerre szeretnék dicsekedni és sírni. Panaszunkat világgá kiáltani, s felverni a népek szunnyadó lelkiismeretét. Szavaim mögött bújkál évszázadok magyar dicsősége, de megkondul bennük a gyászharangok hősi siratása és koporsókra hulló rögök döbbeneté is. 1956. október 23-a! — Mit írtál bele a történelembe? Kilyukasztott lobogóiddal, tüzes hangú kiáltványaiddal, tömegeid örömmámorával, a szavalókórusokkal és a hullámzó zászlóerdőkkel. Mit írtak bele azok a legendába illő napok oroszlánként küzdő fiainkkal, leányainkkal, a munkástanácsok követeléseivel és az írók bátor kiállásával? — Csoda előtt állunk, amelynek fénye megvakítja a hétköznapi szürkeséghez szokott szemet. Hőstörténet játszódott le előttünk, amelyet nem lehet a politika hűvös mérlegén lemérni, amelyhez alig lehet tárgyilagos történelem-szemlélet szemüvegével közeledni. A magyar nép ismét elkápráztatta a világot valamivel, mint történelme folyamán annyiszor. Nemcsak holmi politikai vívmányokról, nemcsak kenyérről és jólétről, nemcsak kultúráról és civilizációról volt szó, hanem magáról az életről, vagy ami még ennél is több — a szabadságról. A szabadvilágban élő emberek nem tudják felfogni, hogy létezhetnek olyan országok is, ahol a szabadságjogokat semmibe veszik. Nekik halvány sejtelmük sincs arról, mit jelentenek az éjjeli kopogtatások, az elhurcolások, a besúgó-hálózat, a vallatások, a kínzókamrák, a koncentrációs táborok, a főbelövések és az akasztások. Csak aki kezét egyszer már megégette, az tudja megérteni ezeknek a borzalmát. Azért van olyan kevés eredménye a mi tiltakozásainknak, mert a szabad világ nem tudja elképzelni — még elképzelni sem — a vörös poklot. És ez az, amit a magyarság már tovább tűrni nem tudott. A magyar nem anyagias földhöz tapadt nép. Az odavetett falat, a jóllakott gyomor, a vegetáló élet nem elég neki. Többet akar. Úr akar lenni a saját portáján. Szereti a függetlenséget, szereti, ha békén hagyják. A magyar nemzet ősi hagyománya a szabadság. Nem vagyunk szolgalelkű nép. Nem