Szittyakürt, 1969 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1969-09-01 / 9. szám
1969. szeptember hó SZITTYAKÜRT 3. oldal SZEPTEMBERI HARANGSZŐ: — VÉNISZANKTE — A tudomány eredményei, az emberi ösztönnek egyénben és társadalomban való gátlástalan felszabadulása, mintha az élet sötétebb korszakának a kapuit nyitogatná. Jönnie kell valaminek, mert már fulladozunk az anyagelvűségben! Ha a szellemi értékek kifejlődését az idő vonalán mérjük, akkor a materializmus igencsak fiatal törpe. A tudományos materializmus, mely a természettudományok művelésének második nagy lendületében született, alig több száz évesnél, léte tehát csupán egy pillanat ahhoz a fél- vagy egymillió évhez képest, amióta emberi értelem szikrázik ezen a Földön. Körülbelül ilyen arányú az értéke akkor is, ha szellemi súlyával mérjük. Mert mivel tette világosabbá az emberi gondolatvilágot, vagyis mennyivel emelte az emberi szellem értékét a materializmus? Nagyon sokkal, de ugyanakkor sokkalta kevesebbel, mint amennyire szüksége van az embernek. Borotvaéles ésszel hasított a múltba, és segített megfogalmazni egy elméletet az evolúcióról. Ennek értelmében egyetlen atomból vagy egyetlen sejtből fejlődött ki minden szervetlen létező és minden szerves lény. A mi majom-ősapánk már nem is érdekes, legfeljebb boszszantó egy kicsit ilyen ridegen, hiszen tudnunk kell azt, hogy korábban, jóval korábban csak egy parányi amőba volt az apánk-anyánk egyszemélyben. Ez küzdött valamikor — egymagában — a létért, és ennek a küzdelemnek a sorozatos eredménye minden élő organizmus. Azért maradt életben, mert alkalmazkodott a környezet kényszerítő parancsához. Osztódott kettőre, majd milliárdokra. Módosult milliószor, minden napján az évek sok-sok millióinak. Végülis ezúton vált fejlett szervekkel bíró szerves és öntudatos lénnyé, talán éppen Ádámmá-Évává. De mi a környezet parancsa? Pusztító erő, mely győz, ha nem alkalmazkodik hozzá, ha nem engedelmeskedik neki az élet saját akarata: a megtartó, a pozitív életerő? Vagy épp fordítva: olyan ERŰ, mely a létben való megmaradást biztosítja a fejlődés-folyamat első pillanatától az utolsóig? Bármelyik legyen is a kettő közül, mindenképpen teremtésre mutat az evolucionizmus. Az első “mag”ra, ami nem volt, hanem lett. Az anyagelvű fejlődéselmélet tehát csonka. Csak a kifejlődést szemlélteti, a keletkezés szemléltetése nélkül. Nem mondja meg, hogy honnan szorult a küzdőképes életenergia az első amőbába! Pedig főleg épp ezt a végső, helyesebben: eredő életerőt kell valóban a teremtő energia SZÜLÖTTÉNEK állítani. Hiszen az hozta létre a mindennek a magját a semmiből. Vagy tudományosabb szóhasználattal: ♦ Svédországban hódít a kolbász. Svédországban nagy sikerük van a magyar hentesáruknak. A tavalyi 75 tonnával szemben idén már több mint 80 tonna téliszalámit és gyulai kolbászt importálnak Magyarországról. Egyidejűleg 350 tonna sonkát és lapockát is szállítanak a svédeknek. az anyagvilág anyagi formáját abból a formátlan energiából, melynek mibenlétét nem képes a tudomány megfejteni. Csak megállapítja, hogy van, és minden parányi atom szerkezete is óriási mennyiséget tart belőle lekötve. • És mi az a pozitív életerő? Ha önmagát hozta létre, akkor önmaga az isten, s ha Valaki más hozta azt létre, akkor az a valaki más az Isten. Csak ez a két lehetőség van, de egyik mellé sem illik a materializmus önmagában. A matéria mindenképpen teremtett létező. Semmiképpen sem alanya, hanem mindenképpen tárgya a teremtésnek. Teremtőist ennek szükségképp lennie kell, még a materializmus alapelve szerint is. És ha van, akkor a materializmus nem végső alapelv, legfeljebb párhuzamos az idealizmus elvével, de inkább csak származéka annak. Az anyag lekötött energia, de az energia nem anyag! Az energia létesítő ereje az anyagnak. Amióta emberi értelem vizsgálja a létet, azóta isteni teremtőerő ennek a neve. Nincs rendben a dolog, ha a materializmus vezényszavára a kifejlődésből kikapcsoljuk a TEREMTÉS fogalmát, mert ezzel még nem tudtuk kikapcsolni a keletkezésből is azt. Márpedig a materializmus úgy hangoskodik, mintha kikapcsolhatnánk! • A jövőbe is belenéz a materiális tudomány, de csak számolgatással. Ezen az úton is szükségképp akadozik, mert hogy helyénvaló következtetéshez érjen, ahhoz minden kérdésnek minden előfeltételét számba kellene vennie, márpedig minden előfeltételt nem képes meglátni és mérlegen tartani. A minden a végtelenbe vezet. A tudományos előrelátás lényegében: lutri. Vagy igen, vagy nem; és ha igen, akkor is megdermed azon a ponton, ahol a végtelennel találkozik. Önmaga határán túl már az anyag sem anyag, — s ez az igazság éppúgy lehet érvényes a végtelen nagy felé, mint ahogyan érvényes a végtelen kicsiny felé, amit a tudomány máris állít, és az atom felbontásával be is igazolt. A tudomány-történet maga a zsúfolt példatár erre. Ma tagadja, amit tegnap állított, új állítást tesz a helyébe, majd holnap azt is korrigálja vagy megtagadja. És bármily szédületesre fejlődjék is a tudomány, akkor is így lesz, és a végtelennek a pontján akkor is megdermed. Mert a végtelen nem azonos azzal a fekvő 8-assal, amivel a matematika jelzi, hogy számolhasson vele is, mint a számjegyekkel. A végtelenbe csak a lélek tud egy kissé belehasítani, az is legfőképp csak a mindenséget uraló istengondolat örök lüktetésébe fogózva. Szóval: az idealizmus szárnyain. Az evolúció rögtön elveszti materiális jellegét, mihelyt megerősíti az ősi hitet, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, tehát nemcsak anyagi testből áll. A KELETKEZÉS titka rejtegeti az ideális világszemlélet alapját. Mert ott számolgatás nélkül is kérlelhetetlen bizonyossággal csillog az az isteni őserő, mely létrehozta a világot. A régi hit szerint közvetlenül, — a tudomány mai bizonysága szerint közvetve: abból a teremtő energiából, mely anyaggá is tudja formálni önmagát. A tudomány tehát nem cáfolja az ősi hitet, hanem csak kiterjesztve értelmezi. A szerves anyagi lény nemcsak atomjaiba költözötten hordoz magában ebből az Energiából. A fejlődés-folyamat öntehetetlen szakaszai után kötetlen, tehát "szabad energiája” is van. Ennek birtokában az ember már nem csak a saját létbenmaradásáért küzd, hanem általa a LÉTEZÉST egyetemesen és elvontan föl tudja fogni, sőt kutatni képes. Ez ébred hitté az emberben, ez érlel szellemi lendületet benne, hogy tudatosan épp annyira rabjává lehessen IDEÁLOKNAK, mint amilyen rabja minden élő organizmus a saját létfenntartásának — öntudatlanul. • Az örökemberi ideálizmus virágzott ki himnusszá a Veni Sancte Spiritusban. Ha nem zengene tovább, ha elnémulni hagynánk, — megfulladnánk az anyagelvűségben! Augusztusi vezércikkünkben céloztunk már arra, hogy az ünneplés nem azonos a történelemkutatással, és a kettő nem is befolyásolhatja egymást. István királyunk születésének mostanában érkeztünk el az ezeresztendős évfordulójához, s az éveket ezerben számoló emlékezés mélyrenéző élményét nem zavarhatja, nem is késleltetheti az, ha írásbeli feljegyzések hiányában nem lehetünk biztosak a születés pontosabb időpontjában. Szent István évezreddel ezelőtt született akkor is, ha 969-ben, és akkor is ha 975-ben látta meg a napvilágot, s tökéletesen közömbös az is, hogy 62 vagy 69 éves volt-e a halálakor. A nagy fordulóhoz nem méltó kicsinyeskedés születési évszámán rágódni, amikor a két szélső valószínűség ily közel esik egymáshoz. Az évezredes forduló hónapjai gondolkodásra és ünneplésre késztetik a magyart, nem pedig arra, hogy a régi-régi történés pontosabb dátumát keresgélje. Ez a történetkutatók dolga, s a bogarászok vonuljanak magukban poros levéltárak sötétjébe, ha azt előbbre tartják, mint az ünneplő emlékezést. Elődeik tíz évszázadon át eredménytelenül kutatták, és nem tudták elfogadhatóvá hitelesíteni sem az egyik, sem a másik születési időpontot. Mi remény van rá, hogy érdemes tovább bogarászni utána? Szent István ezer évének és roppant történelmi művének fényében ünneprontó szőrszálhasogatásnak tűnik az ilyen. Vagy pató-páloskodni akarnak egyesek? — Mosolyogni kell a sóhivatalon Az ENSz főtitkára arról panaszkodik, hogy Lebanonban csak "névleges” (?) megfigyelői vannak a szervezetnek, Izraelben pedig még ilyen sincs egyetlenegy sem. Emiatt az UNO nem rendelkezik pártatlan értesülésekkel, s így képtelen arra, hogy megfelelő mértékben és tárgyilagosan mérlegelje a közel-keleti helyzetet. Mindkét ország kormányától kéri most ismételten, hogy engedjenek be területükre UN-megfigyelőket. Azt nem lehet tudni, hogy a kérés meghallgatásra talál-e vagy nem, — de annyi bizonyos, hogy akár teljesítik azt, akár nem, fabatkát sem ér vele a világ. Az ENSz — sóhivatal marad mindaddig, amíg határozataira csak fütyülnek az államok, és azokkal maga az organizáció sem tud mást csinálni, mint levenni a napirendről, ha már unalmas és komikus tovább csámcsogni rajtuk. ■ A szegedi hangszergyárból évente 50—60 ezer gitárt és 10—12 ezer hegedűt rendelnek New Yorkból. ■ Agrokémikusok újvegyítésű műtrágyával megpróbáltak 45 mázsa búzát hozni ki egy hold vetésből. Nem is lehet búza az már, hanem valami szintetikus vegyi maszlag. De csak lassan a hencegéssel! — próbáljanak meg tíz év múlva 45 kilogrammot kihozni ab ból az agyonvegyszerezett drága magyar termőföldből! Addig meg kalkuláljanak: megéri? mondván, hogy hej ráérünk arra még! A hat évvel későbbi dátum sem bizonyosabb, mint az idei. Akárhogyan kutatunk utána, aligha nyerhetünk biztonságosabb dátumot első királyunk születési idejére vonatkozóan. Pláne, ha olyan ködösítő írásokat keverünk a kérdésbe, mint amilyenek utóbb is sajtónyilvánosságot kaptak. Az ezeréves fordulóval kapcsolatban egy komoly látszatot keltő cikk veti fel például a 972-es esztendőt. De kiderül, hogy nem is Géza-fia-István születésével foglalkozik, hanem azzal, hogy mely esztendő tekinthető a kereszténység fogantatásának a magyar történelemben. S ezt a katolikus Egyház döntő állásfoglalásának nevezi, — ami a szoros kérdésben határozottan félrevezető megállapítás. Egy másik cikk meg inti az emigrációt, hogy ne a 969 est tekintse Szent István születési évének, mert "1969 a kommunisták mondvacsinált milléniumi esztendeje”. Milyen idétlen érvelés ez, amikor utána lehet nézni annak, hogy történeti könyveink századok óta a 969-es évet emlegetik legvalószínűbbnek! Az impozáns évforduló inkább arra ösztökélne minden magyar gondolkodót és toliforgatót, hogy semmitmondó kifejezések ismételgetése helyett a mai magyar sors vonatkozásaiban villantson meg egy-egy vonást István művének, a magyar államalapításnak a jelentőségéből! ■ Kandó Kálmán százéves születésnapját (július 10.) megünnepelték otthon a magyar mérnökök. Nem kis dolog az, hogy az ember nem lesz kormos, ha Kandó-mzodony húzza a vonatát. Az ő találmányával vált lehetségessé vasúti mozdonyoknál a nagyfeszültségű váltóáram alkalmazása. Az évezredes forduló
