Szittyakürt, 1968 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1968-10-01 / 10. szám

1968. október hó SZITTYAKÜRT 3. oldal Tizenkét év után A SZABADSÁG JÓ HARCÁNAK legelső feltétele, hogy ne azokban a kategóriákban gondolkozzunk, me­lyeket az elnyomóink szabtak meg. Ne aszerint, amit szüntelenül a fü­lünkbe dudorásznak, és a szánkba adnak. Frázisok ezek és elfedik a lényeget. Ügy estünk beléjük, mint róka a csapdába, pedig nem mi va­gyunk ravasz rókák, hanem azok, akik gondolkozásunknak az útjába állítják a frázisok csapdáit, — köz­nyelvezetű kifejezésekkel takarva el a dolgok velejét kereső tisztánlátást. Számtalanszor elszajkóztuk, hogy mi mindent követeltek a rabmagyar forradalmárok 1956 őszén. Pontokba szedtük, akár Mózes a tízparancso­latot, szépen megstilizáltuk a szöve­gét, még meg is toldották néhányan a vágyakozó szívük szerint, mások meg kihagytak közülük egyet s mást. A vérző és elvérzett hősök, a bá­tor pesti srácok bambán olvasnák ma. Meg se értenék, el se hinnék, de csodálkoznának: Szent Isten! — ezekért küzdöttünk, ezért haltunk, emiatt raboskodtunk? Nem is csoda, hiszen a szavak, a kö­vetelések hirtelen támadtak akkor. Bekötözött szájból fakadtak, melye­ken elpattant a kötelék. A rabmagyar szabadnak érezte magát és elsőt léleg­zett. Nem egy nemzet életútját vázol­ta föl, hanem a megszabadulás percei­nek a programját. Hirtelen honnan is vehette volna a program pontjait, ha nem a rabság határain túlról, ahol állítólag szabad nemzetek élnek, a szabadság állítóla­gos formái szerint, — valóságban azonban a szabadság frázisaival le­kötözve. Egypárt — sokpárt Az egypártrendszer vörös frázis, a felkelők hát többpárt-rendszert köve­teltek az utcán. De a többpártrend­szer is frázis, mert nem pártok szab­ják meg egy nemzet mindenkori élet­útját, hanem emberek, akik pártok élén vagy pártokon kívül a nemzeti életút koncepcióját hordozzák ma­gukban. A tömeg természetes bizal­ma, a hívek tábora koncepciózus és becsületes emberek köré fonódik, és nem pártok köré, melyeknek kicico­­mázott programja jó arra, hogy pro­pagandát lehessen vele csinálni, de sohase felel meg az osztatlan nem­zet vágyának, akarásának. Mit tettek azonban felkelőink a va­lóságban ama október 23-ának est­jétől kezdve? Embereket, személye­ket tűztek az élre. Azokat, akikben megbíztak! Tehát nem azok szerint a kategóriák szerint cselekedtek, me­lyeket elnyomók szabnak meg! Az ut­cákon puffoghattak frázisok az ilyen meg olyan régi pártok visszaállításá­ra, de a TETT a frázismentes szabad­ságeszme mély gyökereiből fakadt. És még a formát is megtalálta hoz­zá: a kiállni merő bátor tömegek köz­­felkiáltásos szavazatát! Igazán csak így szabad a választás! Minden másféleképpen klikkek tüle­kedésének ráoktrojálása a szavazók­ra. Vagy itt van a másik forradalmi követelés: “Ruszkik — haza!” Akadt volna egyetlen felkelő is, aki tovább kiáltozza ezt, ha a magyar föl­dön szolgáló oroszok az első szóra lenyaklózzák a parancsnokaikat, s alávetik magukat a bizalomból köz­­felkiáltással választott magyar veze­tőknek? Nem akadt volna! Mert a lé­nyeg a szovjetorosz HATALOM meg­szüntetése a magyarok országában! — és akkor ott még disszidált orosz katonák is megférnek. “Nagybirtokot, gyárat nem adunk vissza!” — ez is programpont volt, ha piper­­kőcök Nyugaton ki is fésülték a for­radalom műsorából. Vajon a kommu­nista rendszert akarták volna ezzel prolongálni a felkelők? Frázisok sze­rint talán úgy látszik, de lényegében bizonyhogy az ellenkezője annak. A kommunizmus előtti évtizedek nagy­­nagy mulasztásait kellett elővigyáza­tosan pótolni vele, mert nem a vörös csillag, hanem a mammut-birtok és a nagy-magán-kapitalisták üzelme az a talaj, melyen a kommunizmus csí­rázik. A frázisok erről nem szólnak, de felkelőink aszerint cselekedtek! És ezzel a szabadságharc egyik leg­markánsabb jellegét adták meg, amit sikkasztás utólag elhallgatni a forra­dalom követelései közül. Nem tőkezsarnokságért harcoltunk! De nem ám! Mégis, most utólag, ilyen követeléseket lehet hallani: “sza­bad utat kell nyitni annak, hogy a nyugati magántőke behatolhasson Ma­gyarországra”. És még hozzá egy sza­badságharcos szövetség részéről is el­hangzik ilyesmi. Hát nem a szabad­ságharc meghamisításának, megcsú­folásának, megtorpedózásának csim­­borasszója ez? És ha van benne naív jószándék, akkor se más az egész, mint egyik rabtartó frázisainak a má­sik zsarnok frázisaival való helyette­sítése — igen butácskán. Szólásszabadság és a velejárók A gondolatnak, a szónak, a sajtó­nak meg a gyülekezésnek a szabadsá­ga is lehet frázis, és a gyakorlatban bizony az! Sokszor még ott is, ahol egyenesen a szabadság istennője az állam emblémája. Mert beszéddel, sajtóval, szemléltető képekkel úgy le­het fertőzni, rombolni, zülleszteni, hogy ördöginél is ördögibb vonásai lesznek a szabadság istennőjének. Mö­göttük pedig nem jut eredményre a nemzet építő szolgálatának nemes erőfeszítése. Ezek az úgynevezett szabadságjo­gok éppannnyira bábái, mint hóhé­rai a demokráciáknak, tehát csak tet­szetős frázisok így csupaszon. De vajon ilyen frázis-szabadságjo­gokért lettek-e áldozatok forradal-VÁLASZTOTTUNK Európa keleti felének népei kö­zött SZABADSÁGHARCOS NEM­ZET lett a magyar. Vitathatatlanul az ELSŐ Szabadságharcos Nem­zet. Időben is első és abban is, hogy harcát a legnagyobb nemzeti energiával vívta, nem is csak vi­szonylagosan. Csodálatot keltett ve­le az egész világon. Céljáért a leg­nagyobb véráldozatot hozta, és nemzeti küzdelmének tiszta, ép, egészséges volt a tartalma. Nem­csak példamutató, hanem követés­re késztető. Honnan vettük hozzá az erőt, a gondolatot, a kifejezőképességet? Annyi gyarló, annyi sajnálnivaló, sokszor szégyenletes, nemegyszer átkos tulajdonságaink ellenére ho­gyan bírtunk ilyen magasra emel­kedni? Mi rejtőzik magyar vérünk, nemzeti szellemünk kincsestárának pincéjében, ami csak világot ren­gető robbanással tud felszínre jut­ni és hatni? A vörös csillag rabsága váltotta ki? De hiszen alig száz évvel előbb Petőfi mondta, hogy rabok voltunk mostanáig, s a rabság azóta se szűnt meg tovább fojtogatni! Meg­szokhattuk. Remény csillant? De miből, amikor mások is rabok, még azok is, akik szabad nemzetnek ne­vezik magukat. Biztattak? De a biz­tatás könnyű szó csupán, a mi tel­tünk pedig súlyos volt, mérhetetle­nül súlyos! Miből fakadt hát? Közszájon forgó tézisekből nem fejthetjük ki a választ. A politika változó, alakuló tényezőinek mérle­geléséből sem. Közszájon csak sab­lonok forognak, a politika meg a felszínen söpör végig, s ha orkán is néha, nem ér le az emberi lélek mélyére. Sem az egyéni, sem a nem­zeti lélek mélyére. Felkelésünk és szabadságharcunk pedig egészen mélyről fakadó dön­tés volt. Nem is lehet kérdéses hát, hogy tudatos volt-e vagy tudat­alatti. 1956 október 23-án nemcsak az értelem, hanem a magyar lélek műnk hősei? Bizonyhogy nem és ezer­szer is nem! Csak felkelés mámorá­ban úszó utcák vették át a frázis­mintákat — hirtelen és köznyelvű ki­adásban. Ám ez is olyan igazság, hogy a küz­delem tizenkét éves pihenője után, meg a vasfüggönyön inneni tapaszta­latok után ki kell mondani, de olyan döngetöen, hogy beleremegjen a ma­gyar lélek. Föl kell ébrednünk egészen! Ki kell bújnunk a frázisok mindent elálmo­­sító gyékénye alól! Szabadságot! Nemcsak szovjet rabságban élünk, hanem frázis-rabságban is. Egyikből éppúgy elég, mint a másikból. Élni akar a magyar, és éltető életet akar élni. Olyat, amire leikéből fakad a vágy, amihez kimunkálhatok a feltéte­lek, s amiről lenyeshetők a frázisok­ba rejtett zsarnoki érdekek. Revolúció csupán evolúcióban foly­tatódva élet. Egymagában éppoly ha­lál, mint a tespedt megadás. Forra­dalmi vívmányokat csillapuló fejlő­déssel lehet csak egészségesen tartósí­tani. De frázisokkal teli úton nem ha­lad, hanem döcög a nemzeti élet. És minduntalan válságokba döcög, időn­ként mély verembe zuhan.- DÖNTÖTTÜNK! legmélye nyílt rá a legelemibb nemzeti kérdés küszöbére. Oda, ahol már szöges ellentétben áll egy­mással jog és igazság, törvény és az élet, az alkotmány és maga a nemzet. A magyarság DÖNTÖTT azokban a napokban. Tudatosan ÉS tudat alatt, de világosan és egyértelműen döntött. Elvetett jogot, törvényt, al­kotmányt, — az Igazságot, az Éle­tet, a Nemzetet választotta! Ez a döntés vált SZABADSÁG­­HARCCÁ! • 1938 július 6-án egy Vádlott be­szédéből ezeket a szavakat jegyez­ték be a büntetőtörvényszék tár­gyalási jegyzőkönyvébe: "Ha vala­ha választanom kell jog és igazság, törvény és élet, alkotmány és nem­zet között, akkor habozás nélkül az igazságot, az életet és a nemze­tet fogom választani.” Szálasi Ferenc — a vádlott — 1944 október 15-én került a nagy kérdés elébe. Nem habozott, vá­lasztott, — döntött. Tizenkét évvel utána egész nem­zetének kellett választania és dön­tenie ugyanabban a nagy kérdés­ben, mert annak a döntésén, aki utat mutatott, ördögi erőszak gá­zolt keresztül. Nemzetünk sem habozott. Ugyan­azt választotta és ugyanúgy dön­tött. Ez az 56-os szabadságharcunk ve­leje. • Mirevaló tagadni vagy elhallgatni az összefüggést a magyar lélek leg­mélyéről fakadt, és történelmi rangra magaslott két kísérletünk között? A KÉT OKTÓBER egyazon nem­zeti problémának a feszülése és ki­robbanása volt. Tartalmának súlyán semmit sem változtat a múló elbukás, sőt meg­erősíti azt. Mert fényjel a nemzeti ösztön számára, és a tudatos nem­zeti küzdelem útmutatója.

Next

/
Oldalképek
Tartalom