Szittyakürt, 1967 (6. évfolyam, 2-12. szám)
1967-09-01 / 9. szám
1967 SZEPTEMBER HÓ SZITTYAKÜRT HARMADIK OLDAL DR. SZHIKÁR LÁSZLÓ: AMI AZ EMBERÉ “Magántulajdon az új-szocializmus” című írásomban azúton igyekeztem a tárgyat megvilágítani, hogy főleg gyakorlati tapasztalatokon alapuló igazságokat emeltem ki. Illendő azonban belepillantani abba a kérdésbe is, hogy MI az emberé, MI lehet magánemberé, MI az ember igazi magántulajdona. A magántulajdon ugyan tabu, de csak meg kell a kérdését feszegetni, mert nem derülhet igazság azon a tájon, ahol hamisak a tanúvallomások és megtévesztők a bűnjelek. Megtévesztett elmék pedig már odáig is elrugaszkodtak, hogy szentté avatták a magántulajdont anélkül, hogy felderítették volna: mi az igazi tartalma annak, és mire vonatkoztatható. A gazdaságtudomány újonnan fölismert törvényei is fölfedtek olyan elveket, amelyek a szociológia problémái között hathatós fényjelek azoknak a számára, akik teoretikus úton keresik az igazságokat. Megpróbálok ezekből a gondolatokból ugyancsak lehető könnyed fogalmazásban összefogni valamenynyit. Persze csak száz- és százból egyet-kettőt. Nem is meggyőzés szándékával, hanem csak figyelemébresztés végett. A BÉRMUNKA Az ember beláthatatlan idők óta rakosgatja családi fészkét, mint a madár. A velejáró munkáért, valamikor réges-régen senkitől sem várt semmiféle fizetséget. Konkrét munkabéren még jóval később sem alkudozott, amikor már javában dolgozott más számára. Az ilyen egyszerű és eredendően tisztavágású lelki alkatára azonban a civilizáció fejlődése során rárakódott valami, ami nem ilyen tiszta és nem ilyen egyszerű. Az emberek zöme már nem tudja közvetlen munkálkodással rakosgatni a fészkét, csak úgy, hogy pénzre váltja a munkaerejét. Ezért a mai ember már úgy dolgozik idegennek, hogy elsősorban és majdnemcsak a munkabérét nézi, számolgatja. A munkabért azonban számolgatja a munkaadó is, s mert érdekeik e téren feltűnően ellentétesek, és mert érdekek ütközésében mindig az erősebb győz, — a bérharc megindult, egyre erősebben dúlt, a múlt század óta pedig világproblémává nőtt. Kiválóbb és gyengébb gondolkodók igyekeztek ennek a történelmileg újszerű alakulásnak kihúzni a méregfogát. A vészjós következmények elhárítására útat mutatni a politikusoknak, akik tehetetlenül álltak a kérdéssel szemben, vagy a legoktalanabb módon próbálták elnyomni a fejleményeit. Nem vették észre, hogy nemcsak a bérharc, de maga a bérmunka is gazdasági jelenség, nem pedig társadalmi vagy politikai. Méghozzá alapjaiban elferdült gazdasági jelenség, mert a gazdasági törvények egyensúlyának a megbomlása idézte föl. Az új tudományos felfedezések látványos megjelenésének árnyékában gazdaságilag jelentős új formálódások is végbementek. A meglévő, de már pénzértékben is kifejezhető nagyobb vagyonok: túlnyújtózkodtak birtokosaiknak személyes akcióterületén, és újszerű gazdasági vállalkozásokba feküdtek bele. Ott pedig, mint tőke, domináló szerepre tettek szert. Másszóval: tőke-abszolutizmus állt elő. Az új tőkések semmivel sem mutatkoztak kisebb zsarnokoknak, mint elődeik: a rabszolgafejedelmek. Az új bérmunkások fölött csakúgy csattogott a korbács, mint rabszolga-elődeik hátán. Ám a gondolkodók is csak féloldalról látták meg a fejleményeit ennek a gazdasági változásnak, mely javarészt csak kosztüm-csere volt az új történelmi színpadon. Gazdasági eredőjét meglehetősen el is takarta az a hatás, amit társadalmi és politikai térre vetített. Hátterének felderítéséhez még a legélesebb elmék sem fogtak hozzá. Az új zsarnokokban ráismertek a régiekre, de a zsarnokságra, mint emberi tulajdonságra ismertek rá, és nem azokra az összefüggésekre, amelyek az emberből kiváltják a zsarnokságot, ha arra mód adódik. Az újfajta pénztőke hatalma kirívó volt, és a megoldást ennek a túlhatalomnak a megdöntésében keresték. Nem pedig abban, hogy miként lehetne a pénztőke hatalmi szintjére emelni a termelés egyéb tényezőit is, melyek nélkül a pénztőke sem volna képes profitálni. A pénz túlhatalmának a megdöntésére irányuló igyekezet viszont több ellenhatást váltott ki, mint célirányosat. MARX LETT A LEGHÍRESEBB HARCOS így tett mindenek fölött Marx a pénztőkével. Azonban csak papíron tudott megküzdeni vele. Ott egészen letaglózta, agyonverte. Tudományos alapossággal elemezte a pénzt. Pontos pénz-elméletet fogalmazott. Megmagyarázta azt az eladdig ismeretlen természetét, hogy a pénz fiadzani tud: önmagát meg tudja gyarapítani, sőt többszörözni. Rámutatott a profit keletkezésére, és a profitból keletkező új nagytőkére. De arra már nem, hogy ennek éppen az a fő tulajdonsága, hogy NEM olyan, mint Krőzus és Dárius füstbement nagyvagyona volt. Életművében az aprólékos logikai láncszemek alig cáfolhatók, mert a tudományos gondolkodás síkján fekszenek. Nagyvonalú következtetéseiben azonban elvétette a dolgot, mert nem fúrt mélyre a történelem dimenzióiba. Megakadt a szeme a történelmi változások kulisszáin és kosztümjein, de az emberi dráma mélységei fölött elsiklott. Nem látta meg, hogy a történelem anyagi alkotásainak ugyanazok a tényezők a gazdasági eredői, mint ma is, csak koronkint más köntösben szerepelnek. A tőke hajdanán is megvolt, mielőtt modern pénztőke alakját öltötte fel. Csak újabban a gazdaságfejlődés új tényezőivel került összefüggésbe, — elsősorban a modern tömegtermeléssel, és éppen a bérmunka révén lehetségessé lett tömeg-fogyasztással. (A földmüvesréteg még napjaink tegnapján sem igen vásárolt nagyipari életeszközöket, mert bérét természetben kapta.) A vagyonnak, mint tőkének az lett az új tulajdonsága, hogy pénzértékben szoros megközelítéssel kifejezhető. Mert az új-vagyont gazdasági folyamat: termelés hozza létre, melynek összetevői, szintén kifejezhetők pénzértékkel, hiszen piaci áruk van, amin megveszik őket. Ezzel szemben a régi nagyvagyonképződésnek egészen más módjai voltak: zsákmányolás például, és politikai szolgálatok fejében való vagyonrészesedés. Marx ezért csak papírgyőzelmet aratott, s ez a győzelem a gyakorlati életben vereséggé változott. A pénztőke Marx óta is vidáman finánckodik tovább: magánkézben is, kommunizálva is pénztőke maradt. Marx nem érhetett el eredményt azon a téren, amibe belefogott, mert a fél-meglátás miatt rossz frontot választott a harcra. Szellemi forrongások szöktek csak fel a nyomában, és forradalmak. Majd kommunista rendszerek keletkeztek. Széles körben ellenséges társadalmi réteg lett a burzsoázia, s a proletártömegek, ha nemzetköziesedni nem is tudtak, népi közösségeik keretében az egyéni életküzdelmet társadalmi és politikai harcokkal tetézték meg. A bérharcból kiindult nekilendülés kiterjedt az élet legkülönbözőbb területeire. Olyan területekre is, ahol korábban nyugalom volt még háborúk idején is, azóta pedig vad csaták dúlnak még békében is. A pénztőke azonban ma is abszolút uralkodó a világon, s a kommunizált félvilágot is uralja. Lényegében még nagyobb zsarnoksággal, mert ott alacsonyabbra szorítja a népi közösségek életszíntjét. A tőke-abszolutizmusból fokozatosan pénz-abszolutizmus is lett később. Pénz-őfelsége az önkényuralkodója, és mára már valósággal pénz-istenséget illető jogokkal él. MI IS AZ “ÁTKOZOTT PÉNZ”? Nemesfém alakban indult hódító útjára, de kezdettől ugyanazt a szerepet tölti be, mint manapság: könnyen kezelhető eszköz a javak cseréjének lebonyolításához. Világos, hogy nem anyagának és alakjának van jelentősége, hanem a szerepének és a szubsztanciájának. Az arany is csak ezt a szubsztanciát fejezte ki, mert gazdasági értéke akkoriban a legáltalánosabban elismert és elfogadott volt, s viszonylag legállandóbb. Arany-alakja azonban már régen páncélkamrák sötétjébe húzódott, s ma már mániákusai sem merik állítani, hogy a forgalomban lévő papírpénznek meg csekknek az arany nyújtja a gazdasági fedezetet. Sőt éppen a pénz mániákusai azok, akik bizonyos (és kétes!) gazdasági kívánalmak szerintnemcsak a forgópénz külső és belső értékváltoztatásával manipulálnak, hanem az arany árfolyamát is önkényesen változtatgatják. A mai pénznek teljesen fiktív az önértéke, ami azt jelenti, hogy nincsen önértéke. A pénznek pénzként való használhatóságát törvényesítés biztosítja, és gazdasági kapacitás fedezi. Ennek hullámzásai kihatnak a pénzre is, és fiktív értékét is változóvá teszik. Csakhogy a gazdasági élet mozgása lomha, így a pénz értékének változása erős és nagy gazdasági ciklusokon belül olyan lassú, hogy állandónak látszik. Ezért — bizonyos időközökön belül — eléggé megbízható érték a pénz. A pénz-ember azonban, aki pénzének nagyobb megbízhatóságát keresi, igyekszik azt valami tényleges anyagi érték alakjába öltöztetni. Egészen világos az, hogy a pénzérték az ő gazdasági hinterlandjának a szilárdságától függ. Ha ez a háttér tartósan szilárd, a pénz értékének állandónak kellene lenni. Csakhogy a gazdasági élet halmazállapotát meg lehet zavarni sokféle mesterkedéssel, köztük még rémhírterjesztéssel is. A börze nyitott terepe annak, hogy a pénzérték folytonos hullámzásba kerüljön, függetlenül is gazdasági hinterlandjától. A pénzmanipulánsok elő tudják idézni valamely pénz teljes elértéktelenedését akkor is, ha a mögötte lévő gazdaság nem roppant össze. A gazdaság háborús sérülése például a legyőzőiteket mindig beletaszítja abba az embertelen állapotba, hogy pénzük értéke a szemétnél is kisebb lesz. Katonai vereségnél is világosabban mutatja ez, hogy ki a vesztes. A pénzértéktelenítés (nem pénzértéktelenedés!) a “jóvátételek” első dug-részlete. De jó békeidők spekulációiból is létrejönnek olyan nyereségek, melyekben semmiféle tényleges gazdasági értékek nem vesznek részt. És jajgatnak olyan veszteségek, melyeket általános gazdasági törvényszerűségek nem indokolnak, csak a spekuláció “törvényei”. MIÉRT NE LEGYEN MÉGIS ÁTKOZOTT A PÉNZTŐKE? De akármilyen legyen is a pénz, pénztőke nélkül nem lehet termelni. Különösen nem a modern civilizációban, mely a népesség-szaporulat és az igényemelkedés miatt nagyvállalkozások keretében tömegtermelést kénytelen űzni. A pénztőke mellőzhetetlen tényezője a termelésnek. Mellőzhetetlen eszköze, bármilyen formát öltsön is. Megsemmisítésével a termelés válna lehetetlenné. Azt pedig egészen teoretikus szemmel is lehet látni, hogy szükséges lényegét nem érinti, ha a magántulajdon jogvédelme alól kiemelik, és államkasszába kommunizálják, mert ott is pénztőke marad, tulajdonságának minden velejárójával együtt. A pénztőke tehát nem valami újdonsült rossz szellem, mely elűzhető a társas emberi életből, mert annak megrontására tör. Csak abszolutizmusa rontó (Folytatás a negyedik oldalon)