Szittyakürt, 1967 (6. évfolyam, 2-12. szám)

1967-08-01 / 8. szám

1967 JÚLIUS-AUGUSZTUS HÓ SZITTYAKÜRT KILENCEDIK OLDAL Tormay Gecile: “BUJDOSÓ KÖNYV”-éből (A naplószerűen írt könyv minden kiszárított történeti írásnál frappánsabban érzékelteti az 1918-19-es magyarországi eseményeket. írója ha­talmas lélek volt: nemcsak az üldöztetésig hű magyar, hanem kimagaslóan művelt nő is. Tehet­sége és széles tájékozottsága, látóköre biztosan vezette a történések értékelésében, felülemelke­­dettsége pedig ítéletalkotását tette felebbezhetet­­lenné. Gondviselésszerü szerencse, hogy naplójegy­zetei tíz hónapos hányatott élet alatt, százfelé dugdosva is megmaradtak, és hogy BUJDOSÓ KÖNYVe annakidején — negyvenhét évvel ez­előtt — megjelent. Legtökéletesebben ez a könyv világítja meg azt a sorsdöntő kérdést, hogy ko­runk magyarja miért olyan magyar, amilyenné vált, s amit csak azok érthetnek meg igazán, akik Tormay Cecil sorsában osztoztak, és az esemé­nyek alakító hatása alatt ugyanúgy tisztán láttak. A magyar balsors lényegében ma is ugyan­azokon a nyomokon vergődik, a Bujdosó Könyv tehát a komoly tájékozódásra vágyó mai nemze­dékeknek is bibliája. Legalább egy-egy fejezetét felújítani, mindig időszerű.) ★ 1919 Április 9. A SZERENCSÉTLENSÉG egyre sűrűsödik, terjed és véglegessé lesz. 7-én, vasárnaptól hétfőre virradó éjszakán kikiáltották Münchenben a tanácsköztársa­ságot. Megáll-e a Szovjet, vagy magával rántja a sze­rencsétlen vörös Ausztriát is? Ha ez a balsejtelem valóra válnék, akkor Ázsia keleti partjaitól a Rajnáig fog terjedni a szörnyű uralom, mely igába akarja hajtani a világot. Bestiális zsarnokság árad a föld felett. És a há­ború vérvesztettjei tehetetlenül zuhannak a sodrába. Városokat, országokat, világrészek darabjait viszi már magával parttalan hömpölygésében. A föld alól tör fel, kanális-rácsokon buggyan ki, sötét lakások ajtaján, bankházak márványlépcsőin, ujsághasábokon ömlik, felbuzog, ahol a talaj lazul és egyformán is­métli meg magát mindenütt. A tétovázó misztikus szláv, a fellángoló és mégis konzervatív magyar, a megfontolt nehézkes német . . . végtelen ellentétek és csodálatosan mégis egészen hasonló jelekkel és eszközökkel alakult ki felettük a tanácsrendszer megvalósulása. A három nép fajisá­­gának nyoma sincs a szörnyű koncepcióban, amely ijesztően egységes terv szerint hasonló lelkű emberek kezén valósult meg Moszkvában, Budapesten és Mün­chenben is. Mikor Oroszország összeomlott, készenlétben állt Kerenszky, majd a Lenin árnyékában leselkedő Troc­­kij szelleme. Mikor vérveszteségében eszméletlenség­be szédült Magyarország, ott várakozott Károlyi mögött Kunfi, Jászi és Pogány, majd Kun Béla egész táborkarával. És amikor Bajorország kezdett tánto­rogni, az első felvonás rendezője, Kurt Eisner készen állt. Mint nálunk és Oroszországban, most München­ben is bekövetkezett a második felvonás és Max Levien (Lewy), a moszkvai zsidó ott várt, hogy prok­­lamálja a proletárdiktatúrával az orosz és magyar­­országi bolsevizmus megismétlődését. Mialatt a félelmes összefüggések vérnyomát ke­restem, emlékezetemben megmozdult a már átélt végzet. Odakintről az ablakhoz szorította áttetsző, hűvös arcát a kora tavasz. És én mégis iszapszínü, lucskos ködre emlékeztem. Ködből ordított ki az ember hangja: Éljen a forradalom! Vesszen Tisza! . . . Az­tán az Országház lépcsőjén ordított megint: “Nem akarok katonát látni” . . . Miféle démoni erő sugal­mazott a ködben? Miféle erő babonázta bele a szé­gyenbe, a gyávaságba és a pusztulásba a gőgös, bátor nemzetet? . . . Hónapok múltak azóta, hogy ezt elő­ször kérdeztem, de a tudatalatti én első megállapítá­sának sokáig útját állta a lelkiismeret. A lelkiismeret mielőtt meghozza a maga ítéletét, látást kíván a sö­tétben, hallást a csendben és időt az idők felett. Egy szörnyű út volt a tanítómesterem. Most már nem tépelődöm — tudom. A szláv oroszok, a turáni ma­gyarok, a germán bajorok korbácsa és korbácsolója, törvénye és törvényhozója, hóhérja és bitója nem véletlenségből ugyanegy. E népek faji ellentétei oly nagyok, hogy a titokzatos azonosság tőlük nem ered­het. Világos tehát, hogy egy közöttük élő, de rajtuk kívül álló, mindhármuk felett didalmaskodó negye­diknek a leikéből való. A forradalom démona nem egy ember, nem is egy tábor, de egy faj a többi faj között. ★ RÖVID EMLÉKEZETŰ, új népek között az ős­kelet utolsó fennmaradt népe a zsidó . . . Biblikus hagyományok hordozója, soká hurcolt roppant átko­­zódások megvalósulásának a sóvárgója. Hol meg­vetett, hol félelmes, örök idegen. Hívatlan jön és megy, hogyha küldik. Szétszóró­dik és mégis összetart . . . Belefészkel az országok testébe. Láthatatlanul országot szervez magának más népek országában. Törvényeket teremt túl vagy innen a törvényeken. Tagadja a haza fogalmát és mégis van hazája, amely vele vándorol és vele telepszik meg. Tagadja a többi népek isten-fogalmát, míg maga mindenütt újra építi templomát. Jeruzsálem ledőlt falait siratja és húzza a falakat láthatatlanul maga után. Elszigeteltségét panaszolja és titokzatos csatorna-rendszerrel köti össze végtelen városát, mellyel már beépítette jóformán az egész világot. Az összeköttetések és kapcsolatok megvannak. Kü­lönben hogyan lenne lehetséges, hogy a tőke és a sajtó valamennyiük kezében ugyanegy célt kövessen az egész világon át és minden faji érdek összelüktes­sen a rutén faluban éppen úgy, mint New York kö­zepén? Valakit felmagasztalnak és végigfut a magasz­talás a földgolyón. Valakit tönkre akarnak tenni, megindul a munka, mintha egyetlen kéz igazgatná. Titokzatos homályból jönnek a parancsolatok. Amit a zsidó psziché más népekben kigúnyol és el­sorvaszt, azt fanatikusan ébren tartja önmagában. Anarchiát és lázadást csak másoknak tanít, maga megdöbbentően engedelmeskedik láthatatlan vezetői irányításának. Mirebaut Mendelssohn Mózes és szép zsidó asszo­nyok befolyása kisérte a francia forradalom felé. És ott voltak ők Párizs minden forradalma mögött. Az 1871-iki kommune vezérszellemei között megint át­surrannak a histórián. De ők csak a lázítás és az uralom óráiban látsza­nak, a bünhödők és vértanúk között jóformán soha sincsenek. Párizsból Marx és Frankel Leó is meg­futamodott, mikor a bukott kommün után bosszúra készült a visszatérő államhatalom. A török forradalom napjaiban történt, hogy egy zsidó büszkén mondta atyámnak: — Ezt mi csináljuk, az ifjú törökök, zsidók ... A portugál forradalom idejéből emlékszem Vansconcellos őrgróf, a római portugál követ szavára: — A lisszaboni forradalmat zsidók mozgatják és szabadkőművesek. — Ma pedig mikor forradalomban vergődik Európa nagyobbik fele, ott vannak az élén mindenütt, egységes terv szerint. Ilyen tervet hónapok vagy évek alatt szőni és szervezni nem lehet. Hogyan lehetséges hát, hogy a készülődést az emberiség nem vette észre? Hogyan tudta a világátfogó tervet elhallgatni annyi temérdek ember, aki a munkása volt? Az előtér könnyelmű és vak, megfizetett vagy gonosz és ostoba nemzeti lárvái sohase tudják, mit takarnak. A háttér félelmes rendezői pedig, az em­beriségnek ahhoz az egyetlen fajához tartoznak, mely az óvilág tanításaiból nőtt és tud titkot őrizni. És ezért nem akad közöttük egyetlen áruló. FÖLDGÖMB Komolykodni kezdő diákkoromban, mint sok kis társam, én is kaptam ajándékba egy szép földgömböt. Akkoriban persze csak ifjúsági olvasmányaim hősei­nek útját követtem, vagy érdekes bélyegeim hazáját kerestem meg rajta. De büszkén és boldogan őriz­tem, nemcsak mint tanulóasztalom tekintélyes díszét, hanem mint valamilyen aladini csodalámpát, amely megnyitja előttem távoli világrészek kapuit. Akkori­ban a földgömb még egy szüárd pont volt az életem­ben, — illetve az életben. ______________ Az a kedves földgömböm azóta elveszett és egy másikat venni ma már annyi lenne, mint egy régen elmúlt év naptárát megvenni. Értéke legfeljebb an­nak számára lehetne, aki valamiért éppen abban az évben keres valamit. Mert a földgömbön talán nemsokára már csak a földrajzi szélességi és hosszúsági körök, na meg talán még a világrészek határai lesznek állandóak. Az or­szághatárok — nem szólva az országok új nevelőiről és időleges urairól — úgy változnak, mint a felhők gomolygó formálódása vagy a cigarettafüst alakjai. Jóvátehetetlenné pusztított ősi államok és jóvátehe­tetlenné fejlesztett új államok egyformán kaleidosz­kóp-képekké lettek, amik csak addig tartanak, amíg a nagy forgatókéz meg nem mozdul . . . Néha úgy tűnik nekem, mintha egy démoni erejű őrült játszana egy mozaikokból összerakott földgömb részecskéivel és az országok eredetileg jelentéktelen színeivel. Ma azonban már a színeknek más a jelen­tősége, mint valaha a művészetek és szimbólumok klasszikus idejében volt. A zöld ma már nem a re­ménység színe, hanem a “nácizmusé”, a fekete nem a gyászé, hanem a “fasizmusé”, a vörös kommu­nista, a fehér ellenforradalmi. A sárga sem az irigy­ség színe már, hanem a telhetetlen gyűlöleté . . . A földgömb az ördög szimultán sakktábláinak asztalává lett, amelyen még vannak kiüthető királyok. Talán azért nincs állandóság, mert mindennek politikai színe és jelentősége lett. És mivé lett a po­litika? Isteni elhivatottságból, államvezetési tudo­mányból gazdasági harácsolássá, meggondolatlan frázisok világgá harsogásává, felelősségek felelőtlen vállalásává, kíméletlen álhumanizmussá, párt-érdek­­csoportok alakulásává, amelyben a párttagok kisebb­­nagyobb “napidíjakért” politikai reklámtáblák hordo­zói lettek. A politikai jelszavak úgy puffognak, szipor­káznak nagy alkalmakkor, mint tűzijátékok pontosan összeállított töltetei. Kissé szédítenek, de nagyon tet­szenek. A politika egy végzetesen veszélyes hatalom­má lett és egyben járványosán divatos kábítószerré, amely — sokkal inkább, mint az alkohol — butít, hogy tehetetlenné, nyomorba dönt, hogy rabszolgává tegyen és öl is, ahol, amikor csak lehet . . . BÓNIS LÁSZLÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom