Szittyakürt, 1967 (6. évfolyam, 2-12. szám)
1967-08-01 / 8. szám
1967 JÚLIUS-AUGUSZTUS HÓ SZITTYAKÜRT HARMADIK OLDAL DR. SZKIHAR LÁSZLÓ: Magántulajdon az „új szocializmusban” Új szocializmus című írásomban a múltkor szándékosan nem érintettem a tulajdon kérdését. Demonstrálni akartam ezzel. Némán kiemelni, hogy a magántulajdon-köztulajdon * hagyományos problémája nem alapvető karaktere a szocializmusnak. Különösképpen kitűnik ez az új-szocializmusból, melyről vajmi kevés szó hangzik el már jóideje, s így jellegzetességei nem tudnak beleszívódni a köztudatba. Számítottam rá, hogy erről a mellőzésről utólag számot kell adnom. Nem is csak azoknak, akik hiányolták, hanem elsősorban a tárgy érdekében. Azóta a hozzám ért észrevételek különösen abban a tekintetben biztattak meg, hogy háromhasábos újságcikkben is elég jól lehet foglalkozni olyan témával, amelynek anyaga kötetekre való. Nagyobb bizalommal indulok hát annak elébe, hogy a MAGÁNTULAJDON kérdésében is rövidre szorítsam, de világosra fogalmazzam az anyagot. A magántulajdon—köztulajdon problémája teljesen hiányzik az úgynevezett világtörekvések élvonalából, melyek valamennyire mégiscsak kifejezik az emberiség történelmi törekvéseit manapság is. Csak három példára vessünk rövid pillantást. 1917-1920-ban az egész világ ettől a szótól vöröslőtt: kommunizmus. Kísérlet történt itt, merénylet ott, — forradalom erre és arra, dúltak az indulatok, folyt a vér mindenütt, s mi lett belőle? — az egyetlenegy Szovjetbirodalom. De ebből is mi tűnt ki alig két-három évtized alatt? Megint csak egyvalami, amit nevezzünk egyelőre úgy, ahogyan szokás: szovjetorosz imperializmusnak. Az 1920-30-as évek forrongó törekvéseiből világelsőként erősödött meg és emelkedett ki Németország. Hamarosan ez a szó dörgött északon és délen, nyugaton és keleten: nácizmus. Valóságos fétisszé lett a horogkereszt. Lángragyúlt az egész világ, s — mi lett belőle? Német imperializmus. így mondják, és bizonyos fenntartással így is nevezhető. 1945-ben a fegyverszünetet pár hónappal megelőzte Yalta. Azt mondták róla, hogy ő a Béke és maga a Rend. S öt perc múlva kibújt alóla két imperializmus, a keleti és a nyugati. Moszkva nem is tagadja, csak éppen még mindig a “világkommunizmus” elveit hangoztatja, ami semmit sem számit. New York hallgat, de a vádat, hogy nyugaton ő képviseli az imperializmust, már nem győzi ellenérvekkel. Fölösleges is föltenni a kérdést: hol mérkőznek itt elvek, hol érvényesül az, hogy a javak magántulajdonban, vagy köztulajdonban vannak-e, legyenek-e? Mert ami a történelmi események terepén folyik, abban ez a dilemma nem található, legfeljebb a politikai reklámban villog. Nem érte folyik hát a küzdelem sem az egyik, sem a másik oldalról. A magántulajdon az alkalmazott kommunizmus felségterületén sem szűnt meg egészen, s újabban gyarapodik. A gyakorlati kapitalizmus felségterületén pedig egyre több a közösségi tulajdon, főleg társadalmi és gazdasági vagyonképződések formájában. Az élet erősebb kézzel módosítja az elveket, mint akik erőszakolni akarják. Világos, hogy a kérdésben nem a tulajdonnak a módja képez problémát, hanem az, hogy milyen legyen az arány magántulajdon és köztulajdon között. A gyakorlat készül megmutatni azt, aminek új elméletét nem merik elhinni az emberek. Mindez azonban csak annak a bizonyítására került ide, hogy az új-szocializmusnak az elve a tulajdon problematikája körül, nem fellegekből szállt alá, nem úgynevezett elefántcsont-toronyban szerkesztődött, hanem világjárás rögös tanulmányújáról: nagyon is a valóságból származik. Az emberi sorsalakulás élő gyökereiből hajtott ki. • Az új-szocializmusról a múltkor leszegeztem, hogy azt a századfordulón még nem lehetett volna megszerkeszteni, mert hiányoztak hozzá az azóta ébredt gondolatok, tapasztalatok és történelmi formálódások. Nevezetesen a marxizmus keletkezésének idejében még nem volt bolseviki forradalom* nem volt kísérlet a kommunizmus gyakorlati alkalmazására, így csak féloldalról fejlődhetett a társadalomtudomány szocialista tana. A marxizmus elméletileg ítélte el a magántulajdont, és vetette el a tőkésgazdálkodás rendszerét. Amit helyette ajánlott, arról még nem lehetett tudni, hogy hogyan válik be a gyakorlatban. De azóta fél évszázada erőszakolják a kommunizmus gyakorlatát, — a másik oldalon pedig jogvédelem alá férkőztek olyan újonan keletkezett nagy-vagyonok is, amelyeket a technikai és gazdasági fejlődés hirtelen emelkedése hozott létre. A gyakorlati nagykapitalizmusnak ez az új hatása, valamint a marxizmusnak ilyen hiányos eredőkből való fejlődése, a társadalmak rendező és fejlesztő munkáját igen hátrányosan befolyásolta. Egyrészről a magántulajdon jogvédelme kiterjedt (és rámerevedett) olyan vagyonokra, amelyek egészen más körülmények között jöttek létre, mint valamikor, amikor a római jogszellem kialakította a magántulajdon jogelvét. A hátrányos befolyás másrészről abban az eleveidegenkedésben nyilvánult meg, amit a birtoklás ösztöne vált ki a magántulajdon ellenzésével szemben. A “szocializálás”, ami helyesen társadalmi elrendezést jelent, hasonult a személyiség elnyomásának és a mindent-államosításnak a fogalmához. Ezek miatt mind a magántulajdonnak, mind pedig a tőkésgazdálkodásnak a kérdésében olyan kikényszerült 'bizonygatások keletkeztek és merevedtek meg, amelyek a születésük pillanatában hamisak voltak, cáfolták önmagukat, s azóta is rendre cáfolják. Egyszerű igazságok ma is el vannak ködösödve, és érvényesülésük áldását kénytelen nélkülözni az élet. A közgondolkodás tizedrangú tényezőkből alkot sorsdöntő ítéleteket. Például a magántulajdon mai jogrendje mellett foglal állást, mert rendszerében több egyéni kényelmet lát. Vagy fordítva: kommunista rendszerben élénkebb reklám világítja meg a közérdek intézményes szolgálatát, ezért arra esküszik. Az alapos és lényeges faktorok vagy nem érnek el hozzá, vagy lúgos fogalomzavarral mossák ki azokat belőle. • Válasszuk szét a szellemi tulajdont az anyagi tulajdontól. És az előbbit nyomban helyezzük is nyugalomba, hiszen az utóbbihoz viszonyítva igen kevés problémát okoz. Az anyagi tulajdon kérdése háborog. Mik a tárgyai? — Jószágok, javak. Ismét osztályozhatunk: vannak olyan javak, melyeket a természet nyújt — pőrén, s így hasznosak az ember számára. Mint a levegő, a víz és a föld. A két első nem is igen vet föl tulajdon-problémát. A termőföldnek a tulajdonkérdése sem olyan nehéz már, mint valamikor, amikor még elsősoros hatalmi tényező is volt. Égen-földön-vízen kívül a mai ember életébe már nem is szól bele számottevő természeti jószág. A tulajdon problémája tehát zömében azoknak a javaknak a síkján okvetetlenkedik, amelyek — a természetiekkel szemben — mesterséges javaknak nevezhetők. Megformált, megdolgozott anyagi javaknak. Ezeknek a változatai viszont olyan tömegüek, hogy csak kategóriáikkal lehet gondolati számvetés csinálni. Megkönnyíti azonban a munkát és az áttekintést is, ha közülük ismét félreteszünk egypár olyan kategóriát, amelyek nem okoznak háborító tulajdonproblémát. Elméleti fontolgatás és tudományos osztályozgatás helyett zárjuk ki elsősorban azokat, amelyek fölött a magántulajdon jogát a köztulajdon elvének gyakorlati erőszakolói: a kommunisták is elismerik. A legmakacsabb kommunista teoretikus sem tudta keresztülvinni, hogy a személyes fogyasztási javakat és a személyes használati jószágokat a gyakorlati életben kommunizálni lehessen. Biztosan látszik már, hogy mindenkorra utópia marad a túlidealizált kommunista életterv, melyben közraktárakból — vásárlás helyett — egyszerűen csak hazavinné magának az ennivalót, a ruhaféléket és az apró szükségleteket a gondtalan (és személytelen!) proletár . . . A fogyasztási javak és a kisebb használati javak kategóriáinak kiesésével a tulajdonkérdés tehát leegyszerűsödik. Ezen a téren nem elvi és jog-probléma már, hanem csupán a mérték kérdése. Az, hogy magántulajdonosa lehet-e valaki a napi életszükséglet többszörösének, és ha igen, mely határig. De az ilyen mértékelést elvek és törvények helyett inkább maga az élet szokta megoldani, — mosolyogva vagy könynyeket hullatva. Bizonyos mértéken felül az ilyen javak el is vesztik az értéküket a magánszemély számára, és már nem is háztartások kamráiban halmozódnak, hanem üzletezési szándékkal raktározódnak. Mint árúcikkek, tehát természetüknél fogva esnek ki a termelőik vagy árusítóik személyes szükségleteinek kategóriáiból. Magántulajdon-problémájuk más lapra tartozik, és később fogjuk érinteni. Marad azoknak a javaknak a kérdése, amelyek hasznosak az ember számára, könnyebbé is teszik az életet, de nem feltétlen szükségesek. Ezen a ponton már akad némi elintézhetetlen elintéznivaló a doktrinér kommunistákkal. A gyakorlati kommunisták azonban, különösen amióta Középeurópáig is elértek, láthatólag önmaguknak is föltették csöndesen a kérdést: miért ne lehetnének jó és mégjobb módúak a vörös paradicsomban? Annál is inkább, mivel az már bebizonyosodott, hogy a magántulajdont rekettre tagadó kommunista demagógiával lehet ugyan tömegeket szerezni, akár fegyvereseket is, de hatalmat gyakorolni: nem. A terror az imperializált impérium megtartásán kívül éppen azért szükséges, mert benne az emberek birtokolni akarnak. Szabadon, ha nem is mértéktelenül. Ami újszerű például egy-két év óta folyik a vasfüggöny mögött, az nem más, mint egypár elkésett fölismerés abból, amit az új-szocializmus már a harmincas években egészen fölismert, és jórészt meg is oldott. Egyrészről józan korlátozása a személyes magántulajdonnak, másrészről józan határra való szorítása a magántőkével való gazdálkodásnak. Fölismerhették volna jóval hamarabb, ha kommunistáék nem ragaszkodnak oly vakon a marxi és egyéb dogmákhoz. És ma is gyorsabban jutnának előbbre, ha egészen meg tudnának szabadulni azoktól. A személyes magántulajdon problematikáját máris összefoghatjuk egyetlen tételbe. Szegények, jobbmódúak és gazdagabbak mindenkor voltak és mindenkor lesznek. Az embereknek ilyen anyagi kategórizálódását sem apostolkodással, sem terrorral megváltoztatni nem lehet, még erőszakos és pillanatnyilag esetleg hatásos vagyon-elosztással sem, — mert az nem az összeadás és osztás matematikai műveletén múlik, hanem azon az örök mozgáson, alakuláson és változáson, gyarapodáson és apadáson, amit úgy nevezünk, hogy: élet. Viszont a túl-gazdagodás és túl-szegényedés megakadályozását a gyakorlati élet rendje követeli, és az az emberiesség eszméjének az érvényesítése is. Nem önkéntes karitásszal, nem langyos szociálpolitikával, nem is kommunizmussal, hanem: szocializmussal. Vagyis megteremtésével a társközösségi élet rend(Folytatás a negyedik oldalon)
