Szittyakürt, 1967 (6. évfolyam, 2-12. szám)
1967-05-01 / 5. szám
1967 MÁJUS HÓ SZITTYAKÜRT ÖTÖDIK OLDAL Túl a délvidéki problémákon! Délmagyarország Felszabadító Tanácsa igen intenzíven figyeli azokat a történéseket és megnyilatkozásokat, melyek a magyarországi Délvidék sorsának alakulását érintik. Munkája példaképe az emigrációs munkának. Idei közgyűlése iránt, mely 1967 április 9-én folyt le Clevelandban, az eddiginél is nagyobb érdeklődés mutatkozott meg. Különösen nagy figyelmet keltett a DFT elnökének, dr. Lelbach Antalnak megnyitó beszéde. Emlékeztetett arra, hogy ez az év a Kiegyezés 100-ik évfordulója. Sorsdöntő történelmi tény volt ez annakidején. Érdemes mélyen belenézni, mi volt a java és mi volt a kára, ami jó vagy rossz irányban nyomta rá hatását az utána következett történelmi évszázadra. — Deák Ferenc nagy munkájának eredményét hevesen támadták azok, akik egészen az emigrációban élő Kossuth Lajos felfogásával azonosították magukat — mondotta dr. Lelbach Antal. — A vita száz évvel ezelőtt kezdődött és még ma is tart, ha nem is politikai fórumokon, de a történelembe tekintő magyar lélekben. Utalt azután arra, hogy a kiegyezés történelmi értékelésében a nemzet legkiválóbb tudósai sem tudtak elkülönítően minősítő álláspontot kicsiszolni. Ő tehát nem is ilyen értelemben akar a kérdéshez nyúlni. Inkább azokat a történelmi szálakat keresi a kiegyezés idejétől kezdve, melyek a trianoni, s tovább a párizsi országveszejtéshez egyenes vonalban értek, s közöttük így határozottan összefüggések ismerhetők fel. Kiemelte elsősorban a kiegyezési törvény apolitikus vonását. Azt, hogy az akkori magyar államférfiak egyedül a főcélra összpontosították figyelmüket, de kiegyeztek a nemzetiségekkel is, csakhogy egyoldalúan. Biztosították a nemzetiségek teljes szabadságát anélkül, hogy államhüségre nézve viszontbiztosítékaikat is törvénybe iktatták volna. Az államalapító magyarság felé, ezidőtől kezdve különösen, semmi lojalitással nem voltak a nemzetiségek. Nemzeti és állami egységbontó megnyilatkozásaikat — nemzetiségi törvény híján — mintegy közigazgatási kérdésként lehetett csak kezelni, s ismeretes, hogy hová fajultak azok. — Ezt a nagy mulasztást azonban nem lehet egyszerűen a hagyományos magyar lovagiasság és gavalléria terhére írni — szólt tovább Lelbach elnök. — A kiegyezés idejében már az új liberális eszme járta át az elmét és a lelkeket. A kiegyezési törvény hanyag mulasztása is ebben leli okát, s ugyancsak a liberális szélfúvás szította a nemzetiségi tüzet is lázongássá. — A liberaüzmus az egyén szabaddá tételével kiüti mögüle a közösség támasztó falát. Felszabadítja az egyént, s utána magára hagyja. A gazdasági középkorból még alig kezdett csak kifelé kapaszkodni nemzetünk, s a “liberális szabadság” máris árvíz erejével sodorta a népi tömegeket. A feudális birtokrendszer és a nagyipar, a bankok hatalmával szemben a liberális állam nem tett semmit. Csak az erősek lettek mégerősebbek, és a gyengébbek méggyengébbek. Dr. Lelbach Antal ezután úgy foglalta össze fejtegetését, hogy a maga részéről történelmi tanulságként fogadja el: a Kárpátmedence nemzetiségeivel nem lehet kiegyezni, mert azokat kifejezetten területi hódítás céljára szervezték meg a magyarság háta mögött és ellenére. Ezért hangsúlyozza, hogy az egész problémában nem szabad csupán nemzetiségi kérdést látni. A Dunamedence az egységes Magyarország szétdarabolása óta európai problémává nőtt, s folyton súlyosodik. Vitathatatlan, hogy megoldásának egyetlen útja a politikai Magyarország egységének helyreállítása. Arról kell meggyőznünk a nemzetiségeket (és saját magunkat is), hogy ez nem magyar irredenta. Ez az egész Kárpát-Duna-táj népeinek közös érdeke, s ezen túlmenően Európa integrálódásának feltétele! ★ A további felszólalók az év során lepergett eseményekről tettek bejelentést, majd Homonnay Elemér előadásában határozati javaslatokat fogadott el a DFT közgyűlése. Az egyik legfontosabb határozat helyeslőén veszi tudomásul a Szerb Felszabadító Mozgalom akcióját külön szerb állam helyreállítására, a másik pedig az, hogy a Horvátországi írók Szövetsége törvényes biztosítását követelte Jugoszláviában az önálló horvát nyelv hivatalos elismerésének. A határozatok ezzel a két jelentős akcióval kapcsolatban is külön leszögezik a magyarvonatkozású tennivalókat. A DFT megnyugtató jelét adta annak, hogy működik a magyar emigráció parlamentje! Minden alakszerű és anyagi feltétel híján is, egyedül az elpusztíthatatlan magyar kötelességtudattól vezérelve. (M. T.) ILLÉS ÁRPÁD: Kodály-hangverseny és magyar siker Glarion-ban! A Clair on State College (Pennsylvania) ezévi tavaszi hangversenyét Kodály Zoltán emlékének szentelte. Főmüsorszámként zenekari kísérettel, latin szöveggel a“Budavári Te Deum”-ot adta elő az egyetem száztagú énekkara. Wilüam McDonald zenetanár az előkészületkor lelkesen fogadta az énekkar egy nő-tagjának javaslatát a Kodály-mü előadására. Ő tanította be a müvet, és ő is vezényelte az előadást. Az amerikai bemutatónak óriási sikere volt. A lapok szakszerű kritikát adtak a műről is és az előadásról is, több fényképfelvétel kíséretében. (Egyet közülük reprodukcióban itt is bemutatunk. A szerk.) A hangversenynek további magyarvonatkozású eseménye is volt. Alig csendesedett a tapsorkán, meglepetésszerűen, gyönyörű díszmagyar ruhában Jobb Veronika lépett a színpadra. Hatalmas aranyrámában egy olajportrét állított a közönség elé. A festmény Kodály Zoltánt ábrázolja, és Paposi-Jobb Andornak, a fiatal fiinti egyetemi tanárnak a műve. Utána a művész is megjelent a színpadon, és levél kíséretében, melynek szövegét fel is olvasta, a HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM nevében a képet ajándékként átadta Prof. McDonald karmesternek. A taps újból felviharzott és hosszú percekig tartott. A közönség soraiból felismerték prof. Paposi- Jobbot, akinek felesége, mint az énekkar tagja, ajánlotta a Kodály-mü előadását. Aztán egyszerre több torokból szállt a színpad felé a kiáltás: “Éljenek a magyarok! Éljenek a magyar szabadságharcosok!” Az egyetem elnöke másnap külön-külön levélben gratulált mind a karmester-zenetanárnak, mind pedig a festőművész-tanárnak, és díszes szavakkal köszönte meg munkájukat is, teljesítményüket is. THE DERRICK, Saturday, Aprít 1, um Oil City.rraoBB).cl»rioii. Pa Portrait Given To Professor CLARION — Presentation of an exquisitely prepared choral topéért by the Clarion State College Concert Choir was elttnaxed Wednesday evening by a presentation of a large charcoal portrait to Professor William McDonald, conductor Rendered by Professor Andor S. P iobb, executive vice president of the Hungarian Freedom Fighters Movement, the portrait is a Ukenees of the Hungarian composer. Zoltán Kodály. %ho*e “Budabari Te Drum” tbc choir had interpreted only minutes previously. During his presentation Professor P-Jobb, who was assisted by Veronica Jobb. a marina State College student, said, “this picture is a tribute to the Hungarian dead, to whom we owe our pity, pride and praise.” The presentation was m honor of the 10th anniversary of t b e Hungarian Revolution. ‘ Even though Kodály is dead, bk music will never pass from qur lives. So will the efforts of the dead Hungarian Freedom Fighters Ibid success. We ore sure that Kodály wanted it this way,'’ mlá Mr. P-Jobb. Professor P-Jobb was himself a Freedom Fighter in Huq ' gary. In addition to the T«, 13 cum presented by the lull • choir a highly articulate pte-Saetkm Two-Paga *1 $ í J /■ , •Ki"1 p & i p PORTRAIT PRESENTED — Prof. Andor S. P-Jobb, left, executive vice president of the Hungarian Freedom Ughteri Move meal, presented Prof. William McDonald with a largo charcoal portrait of Zoltán Kodály, Hungarian composer, at a choral concert pi csented by the Clarion State College Concert Choir. Prof. P-Jobb was assisted by Veronica Jobb, right, a Clarion Stats College student in bis present«tie». seotaüon was given -by the! ated in Italy and was developed Madrigals during the first half: by English composers and singof the program. The madrigal! ers m the beginning of the I6th Is a choral form which origin-! Century. A Szittyakürt pedig itt mond nyilvános köszönetét mindazoknak, akik Kodály remekét előadáshoz segítették Amerikában, s akik az ő halálára való emlékezést is összekötik áldozatos magyarságszolgálatukkal. Biztos, hogy a tett a Mester szándéka szerint való volt, hiszen ő nemrégen itt Amerikában is figyelmeztetett arra, hogy a külföldön élő magyaroknak kötelességei vannak nemzetükkel és hazájukkal szemben. Űj termést ígér a régi hit A műről maga az élet írja a kritikát, de azt a tényt, hogy Tóth Tihamér “Hiszem az örök életet” című müve évtizedek múltán az emigrációban újból megjelent, büszke öntudattal kell mi magunknak is értékelnünk. Amióta ezek az utóbbi évtizedek peregnek, nagyot változott az élet. így lehet mondani: kegyetlenül nagyot. A modern gondolkodás racionális pázsitján már a cím nyomában is fölvillan a kérdés: mit ér hinni az örök életet? Elfogadni, magunkévá tenni a hit útján, a hit eszközeivel, — amikor ma az értelem az uralkodó potentum, és az utóbbi évtizedekben antikváriumok lomtárába hullott a hit világából minden, amit nem fogalmazott át racionális szövegbe az ész. Lehet-e hát értéke ma is hinni azt, amit nem tudhatunk, s mert a lélek örökélete ilyen értelemben még nem kapott külön fejezetet a modern tudományok nagykönyvében, érdemes-e tovább ámítani magunkat idejétmúlt hiedelmek között ezzel is? Aki csak tudomásul veszi, hogy van modern tudomány, mely egyre bővül és egyre több titkot fejt meg, de annak tartalmába még csak bele se kóstol, — az könnyedén átlép a kérdésen. S ami ür az átlépés nyomában marad benne, azt lelki probléma helyett egy-egy tehetetlen sóhajba zsugorítja össze. Pedig a tétova embernek még csak nem is kell megfeszítenie az erejét, hogy értelmes választ küszködjön ki magának az örökélet dolgában. A “mindenhatónak” hitt tudomány is megfogalmazta már azt, s aki kis szerencsével nyúl a kérdés felé, terhes művelés nélkül, némi böngészéssel is megtalálhatja. Nem is csak egy helyen, nem is csak egyféle formában. Amikor a tudomány a létezés fundamentumává tette az evolúciót, egyszerűen kikapcsolta a keletkezés fogalmát. Ezzel véli megoldani — tagadó értelemben — a teremtés problematikáját. Ami magyarázatot azonban annak helyébe nyújt, mert nem tehet mást, az sokkalta többet mond, mint a lélek örökéletének tétele: az anyagnak is örökkévalóságát hirdeti és bizonyítja. Az energia megmaradásának elve, a végtelen fogalmának a tudomány körébe való bevezetése, térbeli és időbeli vetületében egyaránt, az anyag alkotórészeinek felbontása különböző energiamegnyilvánulásokká, — csak kiragadott példák a nagy bizonyságok tárából, de egyenkint is a létezés örökkévalóságára mutatnak. Az atombontás pedig egyenesen az a tükör, melyben az anyag képe eltűnik, s ami a helyében marad nem más, mint kötetlen energiaömlés, átalakulás rezgésszámok periodikus rendjébe, minden hagyományos anyagi forma nélkül. Mily modern kapcsolatba jutott ma egymással a két .nagy energiahordozó: a lélek és a test! . . . Fölvetődhet a gondolat, hogy Tóth Tihamér témafejtegetése és nyelvezete harminc év távlatából nem tűnik-e majd kopottnak? Olvasás közben azonban éppen az ejti bámulatba az embert, hogy észjárása is, nyelvezete is mai, és örök témájának örök igazságára az ő időtlen leikéből áramlik bársonyos fény. Gondolatmenete nyomán még a modern tudomány rabja is megvallhatja, hogy: hiszi az örök életet! Csak ne szorítsa olyan formába, mint a sárból való formák voltak. Mert istenek nem lakmároznak már az Olympos tetején, s az Istenség rejteke nem a tér ismeretlen birodalma valahol a kék égbolt fölött. Csak parányi rés maradt nyitva számunkra ott, ahol tér és idő találkozik a végtelennel, s éppen ennek a titkából világít az ö léte, mint égő Nap, melybe szemünk nem tekinthet, . . . hogy ne tudhasson mindent, . . . hogy hihessen az ember. . . . Hogy “legyen mindenkinek az ő hite szerint” — ahogyan a Nagy Megnyugtató mondta. (A könyvre vonatkozó megrendelést lapunk szívesen továbbítja a kiadóhoz. A Szerk.) (— sk —) ★ ★ A NYUGATNÉMET ÁLLAMI KÖLTSÉGVETÉS az idén többmilliárd márkás passzívát mutat. Amikor ez nyilvánosságra jutott, a zsidóság képviseletében egy bizonyos doktor Goldman nyomban felkereste a nyugatnémet pénzügyminisztert. A pénzügyek feje megnyugtatta Goldman urat, hogy a deficites költségvetés kiegyenlítésére irányuló elvi határozat, és minden téren végrehajtandó kiadás-csökkentések ellenére, Németország nem alkalmaz korlátozásokat a zsidókártalanítások kifizetése terén az 1967-es évben sem. S ezt a Németországot nevezik ők “neo-fasiszta” meg “neo-náci” Németországnak!
