Szittyakürt, 1967 (6. évfolyam, 2-12. szám)
1967-03-01 / 3. szám
1967 MÁRCIUS HÓ SZITTYAKÜRT HARMADIK OLDAL Poétikus nép vagyunk. Nem a regényes csikósok meg a puszták végtelensége révén persze, ahogy azt a külföldi regényes útleírók áradozása után már-már apáink is hitték, hanem egyszerűen és szószerint csak a versek és a versbe való indulatok kedvelése révén. Más nemzetek sorsfordulatait jószimatú diplomaták és mégjobbszimatú polgárok készítették elő. A mi történelmünk legnagyobb fordulatát egy pár fiatal költő. Ezt büszkén emlegethetjük. Nyugaton a régóta készen feszülő nemzeti akaratot közvetlenül egy-egy ügyvéd vad szónoklata robbantotta ki. Nálunk a 48-as nagy eseményeket egy vers, noha verset akkoriban sem sokkal többen olvastak, mint ma. De ez a vers egy pillanat alatt bejárta az országot, ami magában még nem nagy dolog, de behatolt oda is, ahol a nemzet sorsát intézték és sarokba szorította a nemzet történelmi akaratának, vagyis röviden a nemzetnek az ellenfeleit. A vers szerzője körül egyszeriben legendák keletkeztek. A saját önző érdekeiket s Bécs még önzőbb érdekeit szolgáló politikusok szemében egy föllázadt hadvezérnél is nagyobb hatalom lett a fiatal költő, akit ők alig, vagy csak rémhírekből, vagyis teljesen hamisan ismertek, ezzel is bizonyítékát adva, hogy nem ismerték a nemzetet, tehát semmi joguk sem volt többé annak vezetésére. A nemzeti megújhodás híveinek és az idegen uralom védőinek évtizedes harcát ő döntötte el, a huszonötéves fiatalember. Hogy milyen nagy dolgot müveit, azt maga is csak később tudta meg. Kossuthék lelkes táborát ő vitte diadalra Pozsonyban, anélkül, hogy kimozdult volna Pestről. Hogyan? Tavaszi izgalmaival minden március engem e titok levetkeztetésére izgat. Egy nemzet történelmének nagy eseményeit az utókor csillogó fénymázzal vonja be, az emlékezetes, nagy jeleneteket mintegy üveg alá teszi, akárcsak mi szeretteink fényképét. Elkerülhetetlen ez, néha szükséges is: nemcsak a tiszteletet fejezi ki, de védi is a képet. Közelebbről szeretném látni a finomabb vonásokat, fel kell hát emelnem ezt a kegyelet-réteget; csillog; de vakít is. Mi volt Petőfi 48-ban, miért sikerült neki a csoda? Azok közé a költők közé tartozik, akikkel legtöbbször csoportképeken találkozik az ember. Nézem a mellette álló alakokat, aztán szinte nagyítón át a hátteret a hagyományos kútágassal, cserénnyel, gubás juhászszál; a háttér látszik fontosabbnak. Hátha az események színtere mégis az volt és nem a Heckenastnyomda- nem a pozsonyi dieta-ház? Az előbbit, a pusztát próbálom a történelembe helyezni, a botjára támaszkodó juhászt, hátha megszólal. A többiek úgyis már annyit beszéltek. Nagyrészt folyton mellébeszéltek. 1848 februárjában a maradi párt, ha merev álláspontjából itt-ott engedni is kényszerült, elveiben és szándékában alig volt előbbre, mint tíz évvel az előtt. Kossuthéknak kemény munkát kellett végezniük, még a külföldi változásokról, az olasz és francia forradalmakról érkező hírek után is. Az elengedhetetlen, nemzetmentő újításokra, az örökváltság, a közteherviselés, a népképviselet megvalósítására nemcsak a rendi tábla nem határozta el magát, de Kossuthék még az ellenzék többségét sem tudták ezeknek a nagy gondolatoknak megnyerni. A jobbágyság felszabadításáról elmélkedve a főurak nagyrésze még mindig Dessewffy nevezetes ajánlatát dédelgette, amely szerint fokozatosan, zökkenő nélkül ez az intézmény, a jobbágyság, pontosan 72 év alatt, tehát épp 1914-re szűnt volna meg. így gondolkoztak Pozsonyban a nemzeti fejlődés kerékkötői egész március 14-ig, mikor egyszerre, szinte máról-holnapra jobb belátásra tértek. Miért? Hirtelen igazat adtak annak a kisebbszámú nemesi csoportnak, mely valóban mindent, még a saját kiváltságait is hajlandó volt feláldozni a magyar nép jövőjéért. Mi miatt? Egy hónapja még Kossuth hasztalan hadakozik. Március 14-én este a főrendek már sajátmaguk akarnak a király elé járulni, hogy a közteherviselés, a nemzeti hadsereg, a népképviselet, az örökváltság, a sajtószabadság, Erdéllyel való egyesülés törvénybeiktatását kérjék. Honnan ez a hirtelen fordulat és bölcsesség? Igaz, Németországban, Csehországban, majd 13- án Bécsben zajlott a forradalom s ez súghatott valamit a pozsonyi uraknak is: jórészük igazi hazájának még akkor is Bécset tartotta s az ottani eseményekhez igazodott. De a gyors irányváltozáshoz még mindez kevés lett volna, hisz efajta nyugtalanságok, polgár és jobbágymozgalmak azelőtt is voltak külföldön s a magyar jobbágyok német anyanyelvű urai mégis MÁRCIUS 15 Irta: ILLYÉS GYULA (Idézet a “Naplójegyzetek”-ből—1938.) nyugodtan ültek székeikben, Magyarországot nem kellett félteniök, a magyar nép nem hallatta szavát; vagy legalább is nem úgy, hogy az az ő fülükbe is eljutott. Most azonban adott? A bécsi mozgolódások hírével egy időben Magyarországról is nyugtalanító hírek érkeztek. A nyugtalanságot persze nem a TALPRA MAGYAR kinyomtatása okozta; a múzeumi gyülekezés Pozsonyba érve, ártatlan rendőri hírré törpült, olyanná, amelytől még a rendőrkapitány is nyugodtan alhatott. De érkezett körítésül más hír is. A pozsonyi rendi táblán — senki sem tudta honnan és miképpen — egyszerre Petőfi neve kezdett szárnyalni. “Petőfi . . . Petőfi . . .” adták szájról-szájra azok, akik nagyrésze addig csak azt tudta ennek a névnek a viselőjéről, hogy a kanászokhoz, betyárokhoz van valami köze, szóval a néphez. “Petőfi százezer paraszttal áll a Rákos mezején” — ez a hír csatlakozott a névhez s az ajkakon elnémult a szó. Már “tizedikén — írja emlékirataiban az ellenzéki Lónyay Menyhért — szegény Atyám elmondá aggodalmait a jövő iránt, félelmét a parasztlázadástól”. 14-éről egy másik szemtanú, Paskay Gyula ezt írja naplójába: “Egész áldott nap híreket hajhásztunk; kaptunk olyan újságot is, hogy Pest alatt a Rákoson százezer ember csődült fegyver alá, s hogy jVemzeti dal. Talpra. m»sj ar h% n ha?«! lit »* 1#, «t!í.-ivH«y jsiífel RaMt k-uvimU v«s> jjplÉdttk ; (V u' fcvfiíi**, *•;»’w^atoi; ‘ fV wa%$m*k K^ii-;-u!sü, hí-:, y ndwk {msfef? \t f;< ít ~.xíit?ik-Kásialmiak .i.si|»:R«k, a Kí‘v xMilttfoti ékk Kitiuk, mm ímk. •V fmiípitúk í;»fí;?ü;fi- BkU&vMfik -kéAmék, íjííüj .ntboli íot -íhfj V <:t U^.imh. iM'hmm iúuuuii, < wUvr, á Íiih'A»i. bükki. liiéüi mm : J Uhn:U éuuéh imp, y <•}*■.!»?. fl .Hint »' Im-ih-réklv. V {}! '(; !<’ {•; -m.wäümk . BHH . íioay ratMik l*md>b ífem h mniL ezen népsereg a lengyel forradalomban szolgált tisztek által a kaszaforgatás rettenetes mesterségében begyakoroltatik . .. Elhittük e hírt utolsó betűig”. A Pozsonyban tartózkodó élesszemü Deák Ferenc is a törvények gyors elfogadását annak a mozgalomnak tulajdonítja, mely “rokonszenvre talált nálunk is”. A nagy nap után maguk a főrendek is célzást tesznek a pesti rémhírre: “Ezen törvénycikk hozatalára — mondja március 18-án gróf Pálffy József — leginkább okot szolgálatott az, hogy a Karok és Rendek zavarok kiütésétől féltek”. Ezt vallja gróf Széchen Antal is: a törvényjavaslat csak a rendkívüli körülményekre van számítva ... a nép megnyugtatására . . . alapja leginkább a sürgető körülményekben keresendő”. Kossuthék munkája e rémhír hatása alatt könynyült meg, azt eddig is tudtuk. Mi volt emögött? A zavaros események színén egyre jobban itt látom a buggyogó forrást, innen ömölhetett az erő, mely az eseményeket mélyítette és szélesítette. A hírről Petőfi is tudott. Március 24-én ezt írja naplójába: “. . . A tekintetes karok és rendek s a méltóságos s nem t’om miféle főrendek azt a hírt kapták, hogy Petőfi Sándor a Rákoson tanyáz, de nem egyedül, hanem 40,000 paraszttal egyetemben s ezen kellemetes meglepetés indította őket azon nagylelkűségre, hogy az úrbért eltörülték . . .” Dehát valóban rémhír volt-e ez a rákosi táborozás? Elfogadhatom, hogy egy elejétől-végig merő mende-monda ilyen hatást keltsen? A hírt üres koholmánynak tartotta eddig a történetírás. Holott volt alapja. A Rákoson, ha nem is fegyveres felkelésre, de valóban tízezres tömegben táborozott a nép, az igazi nemzet. Már 12-töl fogva az akkor még majdnem teljesen német nyelvű Pest városát szinte megszállva tartotta a vidékről föltódult magyarság. Az utcákon itt is, ott is magyarul beszélő csoportok állongtak, bőingujjú juhászok kocogtak szamárháton és gyalog, a kávéházak, vendéglők és szállodák zsúfolva voltak tollas-csizmás' kurtanemesekkel, a Rákoson, a mégegyszer oly emlékezetessé vált Rákoson igazi csikósok nyargalásztak, igazi karikással durrogtatva és zsíroshajú, komor hajdúk főzték a gulyást a pásztortüzeknél. A német Pest egy-két napra valóban azzá lett, ami különben csak nevében volt: a magyarságnak székvárosává. Mintha csak a végzet rendelte volna: a nagy pillanatra az ország minden részéből összegyűltek az emberek. Nélkülük nehezen lett volna március 15-ből az, ami hálistennek lett. A német polgároknak vajmi kevés ellentétük volt a német vezetőséggel, ők követelték volna a nemzeti hadsereget, a magyar nyelv és jobbágyság felszabadítását, melyet nem is ismertek? ő előttük hátrált volna meg a helytartótanács, az idegen helyőrség? Nyilván nem. Mikor ők — pár nap múlva — megmozdultak, a legmaradibb jelszavakat hangoztatták. Forradalmisággal, magyar és nemzeti forradalmisággal nem lehetett vádolni őket. A felfegyverzett idegen katonasággal szemben az az ezer egynéhány magyar diák sem boldogult volna, akik akkor Pesten tanultak s Petőfi szavára a mozgalmat elindították. A márciusi mozgalomnak tömeget, erőt és tekintélyt az a pár jó tízezer vidéki magyar adott, aki épp akkor a pesti vásárra feltólult. Mert vásár volt. Azokra a napokra esett a háromnapos, országos nagy márciusi vásár. Ezzel ezideig nem foglalkoztak; én rendkívül fontosnak tartom, 48 tényleges megindulását ezzel magyarázom. Nem kis dolog történt. Három-négy napra a magyar nép markában tartotta a fővárosát. Petőfi legszebb fellépésének alkalmára a sors egy kis népi országgyűlést rendezett. Ez volt alapja a negyven- és százezer magyar táborozásáról szóló legendának s nem volt komolytalan alapja. Az a néptömeg akkor Petőfiék szavára a magyar szabadság, a saját szabadságának kivívásáért bizonyára könynyen kapható lett volna olyan küzdelemre is, amilyentől Bécs pozsonyi hívei tartottak. Ha a helytartótanács szembehelyezkedik a nemzet akaratával, a szűrök alól a fokosok és a menték alól a jurátuskardok könnyen kivillantak volna, ahogy később oly dicsőségesen ki is villantak. Ez a tömeg ütötte nagy nappá március 15-ét. Délelőtt a mozgalom még csak egyszerű diáktüntetésnek indult. Legalább a helytartótanács szemében; valószínűleg ezért nem is gondolt rögtöni elfojtására. A tantermekből kitóduló jogászok, orvosnövendékek és kispapok lelkes kiáltásait a rendbiztosság aféle diákcsendháborításnak vette, az elmaradt óra keltette jókedvnek. A helyzet délután fordult komolyra. Aki járt már vásárban, az tudja, hogy háromnégy órára a legnagyobb vásár is oszladozni kezd, főleg, ha még az eső is csepereg. A rákosi vásár ott zajlott le nem messze a Múzeum mögött; a Rákos mezeje akkor még majdnem odáig benyúlt a városba. Három óra felé a gyülekezet bomlani kezdett, de az emberek még nem hagyták el Pestet, mert a vásár másnap is folytatódott. Az ország minden részéből összesereglett gazdatisztek, kisemberek, parasztok, juhászbojtárok és iparosok — hacsak egyéb dolog híján is — odaszállingóztak a Múzeum elé, ahol egy hatalmas vers őket, az ügyes-bajos dolguk után járó hétköznapi embereket egyszeriben magyarokká, egy nemzet tagjaivá, izzó honfiakká keresztelte. A vásár akkoriban nemcsak az áruk csereberéjét jelentette. A vásár napjára jelentek meg a könyvek, a színházak legsikeresebb darabjukat játszották, a politikai pártok akkor tartották legfontosabb összejövetelüket. Szóval a vásár egy kicsit az eszmék és gondolatok beszerzési forrása is volt. Az előző év, 1847 márciusi vásárának napjára jelent meg Petőfi összegyűjtött verseinek hatalmas kötete is s ugyanazon a napon volt része oly lelkes ünneplésben az (Folytatás a negyedik oldalon)
