Szittyakürt, 1967 (6. évfolyam, 2-12. szám)
1967-03-01 / 3. szám
NEGYEDIK OLDAL SZITTYAKÜRT 1967 MÁRCIUS HÓ Küldetésünk útján MÁRCIUS 15 (Folytatás a harmadik oldalról) “Ellenzéki Kör” lakomáján. Évek óta a nemzeti eszme nagy találkozója vojt ez a nap, aféle magyar dionízoszi ünnep. Az “Ellenzéki Kör” most 48-ban is nagy ünnepséget tervezett, többszáz terítékes vacsorát, méghozzá a szabad ég alatt ugyancsak Rákos mezején. A vacsorából nem lett semmi; de azok is, akik a vásárra nem csupán eladni- vagy vennivalójuk miatt jöttek fel, a délutáni népgyülésen, a Múzeum előtt azok is megjelentek. Ez a veszélyes erejű tömeg — amelyben az ország minden értékes rétege így képviselve volt, — ez áramlott aztán az alig maroknyi írógárda felszólítására a városháza elé, majd a helytartó budai székházához. Ezzel az erővel nem lehetett ujjathúzni, erről mindenki érezhette, hogy ez maga az ország. A bécsi hatalom képviselői kitekintettek az ablakon és a fiatal írók minden követelését teljesítették. Semmi kétség nem lehetett, hogy azok valóban a nemzet nevében beszéltek és a nemzet nevében fogalmazták meg azt a 12 pontot, melynek puszta felmutatása a magyar történelem egy korszakának vetett így véget és egy újat nyitott meg. Mindez 15-én történt, de éppúgy megtörténhetett volna egy nappal előbb is, ha a sorsdöntő bécsi hír akkor érkezik; sőt megtörténhetett volna a bécsi hír nélkül 13-án is, ha az “Ellenzéki Kör” megtartja a tervbevett összejövetelt, amelyre, mint tudjuk, a Talpra Magyar íródott. A pozsonyi tétovázók érezték ezt. Érezték a nemzeti erő feszülését. A levegő sűrű volt, robbanásig tele azokkal az indulatokkal, melyeket addig csak írók és költők hangoztattak s melyeket a hatalom urai csak aféle firkászi ötletnek tartottak. A költészet egyszerre testet öltött, szárnyra kapott, Pozsonyban termett s a magyar újjáéledés akadályait úgy eltüntette, mint a napfény az éjszakát. A negyven- és százezer fegyveres magyar a Rákos mezején tehát nem volt legenda. Nemcsak úgy volt igaz, ahogy a költészet teremtette valóság igaz. A nemzeti és emberi szabadság kivívására készülődő százezer magyar nemcsak úgy élt, ahogy Zalán futásának bajnokai vagy a János Vitéz hős huszárjai, bár így is elértek volna annyit, mint egy igazi hadsereg. Megvoltak a valóságban, ha árnyékuk győzött is. Kossuthék Pozsonyban egyszerre csak azt látták, hogy a haladás ellenzőinek évtizedek óta oly szívós hadfala megbomlik, hátrálni kezd, lerakja a fegyvert s belátja, hogy a jobbágyságot nem hetvenkét esztendő, de egy nap alatt is fel tudják szabadítani azok, akik a nemzet javára a saját kiváltságaikról is le tudnak mondani. A rémhír azért nem volt rémhír, mert könnyen valóságra válhatott. Nem rémhír volt, hanem figyelmeztetés, melyet hálistennek még mindenki idejében megértett. S ezt a figyelmeztetést egy költő küldte oda, ahol az ország sorsát intézték. S egy versen át ő sugározta szét az ország minden részére, hogy van erő ebben a nemzetben a megújhodásra. A pesti vásár abban az évben örömünneppel zárult. Másnap, 16-án a várost kivilágították, egymást érték a felvonulások, köztük Länderer nyomdájának száz alkalmazottja kék vászonzekében, fejükben pirosfehér-zöld papírsüveggel. Emich könyvkereskedésében Petőfi megvilágított arcképe ragyogott. A Nemzeti Színházban a felvonások közti szünetben a Nemzeti Dalt szavalták és énekelték. A fiatal költőnek is, ahol csak megjelent, újra és újra el kellett szavalnia gyújtó költeményét. A vidékről feljött magyarok áhítattal hallgatták a verset, hisz a számukra íródott; megértették a költőt; megfürdették szívüket a lelkesedés áramában. Másnap szétoszlottak, elhagyták Pestet. Sose vittek haza ilyen becses vásárfiát! A márciusi eszmék oly gyors, országos diadalát is ennek magyarázom. Egy egész hadsereg alakult át hadseregnyi követté. A vásártérről tízezer agitátor indult az ország minden sarkába. • JÖVEL MAGYAR KÖLTŐ! FAKADJON MA IS VERS, MELY A NEMZET AKARATÁT FEJEZVE KI, BEJÁRJA A VILÁGOT, ÉS BEHATOL ODA IS, AHOL SORSUNKAT INTÉZIK, DE NEM ISMERIK A MAGYART, TEHÁT SEMMI JOGUK NINCS ANNAK VEZETÉSÉRE! Mélységes igazság az, hogy népeket népekkel, nemzeteket nemzetekkel szembe nem ellenszenv állít, hanem a politika. A nemzetközi békétlenségen tehát nem lehet segíteni sem hatalompolitikai szerződésekkel, sem pedig olyan szervezettel, mely minden nemzetek fölött állónak jelenti ki magát, de éppen az egyes nemzetek hatalompolitikai szerveiből tevődik össze. Az ENSZ-el is csak az ellenségeskedések színhelye és időpontja mozdul el. Ez is csak néha, ideiglenesen, de sohasem gyökeresen, s a nemzetközi békétlenség semmit sem csillapul. ELLENSÉG... Valamikor úgy tanultuk, hogy a sátán után az ellenség az a legrosszabb valami, amitől félni kell, amit gyűlölni is szabad, ami ellen egyesülni, harcolni derék és dicső dolog. Minden nép papjai megáldják a zászlókat, amelyek alatt az ellenfelek egymást irtani összecsapnak. És ha már háborúval kezdtem, nézzük csak, ki kinek az ellensége? Király a királynak, miniszter a miniszternek, nép a szomszéd népnek, fajta a másik fajtának, katona az ellenséges katonának? Magam se tudok biztosan felelni, mert hiszen az első világháborúban az olaszok ellen, a másodikban pedig az olaszok mellett harcoltunk, anélkül, hogy a népeink kívánták volna. Talán az ember ellensége az embernek . . . Persze, nem minden ember minden embernek. Erkölcsi szempontból pl. ellenség minden bűnöző, de egyéni szempontból csak az a betörő ellenségem, aki hozzám tör be, csak az a zsebtolvaj, aki az én pénztárcámat lopja el. A többi csupán szenzáció. Mindenki nyílt vagy titkos ellensége annak a másiknak, akinek valami jóból többje van vagy olyan valamije van, ami neki nincs, amit szeretne megszerezni. Ez a tulajdonság mint öntudatlan ösztön az állatoknál is megtalálható, de rendszerint a hiányolt valami spontán megpillantásától éled fel és a megszerzéssel (jóllakással) megszűnik. Nem úgy az embernél, akinek éber vagy álmodó képzelete van, amit jóllakatni soha sem lehet. A szerelmes vetélytársának, a versenyző versenytársának, az állást el nem nyerő az elnyerőnek, mellőzött a kivételezettnek, megbántott a megbántójának, szegény a gazdagnak, de a gazdag is a szegénynek örök ellensége marad. Azt mondják, hogy minden embernek megvan a maga keresztje és nincs olyan ember, aki a maga keresztjét a máséval elcserélné. Lehet! De nem is a keresztjét akarja elcserélni, hanem.a selejtjét vagy fölöslegét a más megirigyelt értékével, talán legféltettebb kincsével. És az is ellenség, aki nem adja, aki ellenáll. Eképpen talán nincs is másféle ember, mint — akarva, nem akarva — ellenség. Persze, ez az ellenségeskedés nem minden esetben aktív, támadó, de hát az irigység nem éppen olyan ellenséges érzés-e, mint az ellenszenv? Van azonban egy másfajta ellenség. is, amely főleg a szabad természetben fordul elő oly megmérhetetlen és megszámlálhatatlan mennyiségben, hogy már észre sem vehető vagy csak kevesek által ismerhető fel. Szinte szabály, hogy minden lénynek megvan a maga külön ellensége. A legszebb virágokat könyörtelenül pusztítják bogár-ellenségeik. Az állatok gátlás nélkül ölik egymást. A madarak gyakran oktalan riadozása, menekülése legjobb példája az ellenségtől való folytonos félelemnek. Éleimül termesztett növényeink gyökerét, gyümölcsét kukacok rágják. Éjjeli nyugalmunkat vérszopók zavarják, nappalainkat legyek szemtelen tömege háborítja, ruháinkat molyok rágják rongyosra. Az ember minden szervének megvan a különleges ellensége és ha igaz az: “ép testben, ép lélek”, akkor azért olyan ritkák, mert az egyiket betegségek, a másikat beteges, bűnös hajlamok torzítják el. Mindezek felett pedig van a természetben az életnek egy méghatalmasabb ellensége: az elemek. Amikor azok támadnak, az már tömegszerencsétlenség, csapás, istenítélet . . . Ilyenkor azonban az emberi lélek legmélyén gondosan bezárt SZERETET áttöri az önzés korlátáit és felszabadulva átveszi a teremtés koronájához méltó rangját, hivatását és — amennyire lehet — uralmát a minden életet elsepréssel fenyegető halál felett ... De ennek a talán csak rövid uralomnak hőseit a megmentettek örök hálája és áldása kiséri az Űr színe elé . . . BŐNIS LÁSZLÓ Az egyes nemzetek fiai azonban a szétkülönítő és egymás ellenébe állító politikával szemben, föl tudják ismerni, ki tudják fejezni és meg tudják ragadni azt a természetes emberi rokonszenvet, mely különböző népek azonos emberi érzéseire, vágyaira, törekvéseire mutat. Meg tudják hát fogni egymás kezét úgy, hogy fölibe emelkedhessenek a nemzeteiket egymással szembeállító hatalompolitikának. Törekvéseikben és sorsukban megtalálják az emberi azonosságot, és a természetes egymásrautaltságot. Hasznosítani tudják az erők tömörítését és egyesítését. A nemzetek harmonikus közösségének az ilyen népi kézfogás az alapja. Kézfogás, származásra és főleg a hivatalos politikára való tekintet nélkül. Csak ilyen hatalompolitikán felülemelkedő találkozásból fejlődhet ki a teremtő és építő nemzetközösség, a konnacionalista rend és béke. Csak a hatalompolitikától független népi összefogás ereje szoríthatja a nemzeteknek egymással szemben acsarkodó és egymás ellen viaskodó politikáját arra, hogy az elmerevített politikai magatartás érvényesítésébe, védekezésbe és támadásba fektetett erőfeszítést nemesebb célok szolgálatára fordítsák. A Hungária Szabadságharcos Mozgalomnak huszonhét nemzet államában van egy-egy kis tábora vagy mozgalmi képviselete. Egyik sem a politikai hatalom felé tekint, hanem a hatalmon kívüli, az elnémított tömegre, melynek egyes fiaiban korunk új eszméi ébredeznek. Az elmúlt évek során csendben kifejtett működésük azt is eredményezte, hogy már valamennyi magyar táborra és képviseletre felfigyeltek olyan nemzeti mozgalmak, melyeknek harcosai ráébredtek a hatalompolitika bénító voltára és arra, hogy a hatalompolitika síkján sem a belső rendet, sem pedig a nemzetek közösségi rendjét nem lehet biztató eredménnyel szolgálni. Sőt éppen ezen a síkon készül a történelem legpusztítóbb háborúja, amit az atomerő minden elképzelést felülmúló világveszedelemmé tehet. Nemcsak felfigyeltek táborainkra, hanem egyre inkább kezet is nyújtanak feléjük, sőt szorosan tartják is a kézfogást, mert ők is felismerték a nemzetközösségi eszme ragyogó fényét. A kézfogás és összemüködés azt is jelenti, hogy gyakorlatilag együtt alapozzák velünk a magyar lélekből fakadt konnacionalizmust! Népi és nemzeti sajátosságaik nem képeznek akadályt az együttműködésben, sőt még árnyékot sem vetnek a kézfogásra. A konnacionalizmus eszméjében és gyakorlati megvalósulásában éppen az a tiszta érték, hogy a természetes nacionalizmusok érvényesülésének teret enged. Ezen túlmenően pedig úgy ápolja a nacionalizmusokat, hogy azok sohase nőhessenek sovinizmussá, ne válhassanak marakodássá a nemzetek között. A majdan megvalósuló konnacionalizmus, meghirdetője szerint, így lesz azonos törekvésű, az érdekazonosság magas szintjén találkozott, de önálló nemzeteknek összefogása: igazi nemzetközössége. A Hungária Szabadságharcos Mozgalom clevelandi központja most amerikaiak és magyarok között fog bemutatni ilyen konnacionalista kézfogást. A bemutató fókuszában 1945 április 4-e áll, ez a tragikus dátum, melyen szovjet igába bukott az ezeréves Magyarország. Az Egyesült Államok nemzetének azok a népi mozgalmai képviseltetik magukat a nyilvános találkozáson, melyek ugyanazoknak a romboló erőknek érvényesülését látják a Magyar Tragédiában, mint amelyek az ő hazájukat fenyegetik. E bejelentés után hirdetjük meg magyar nyelven a magyarok, angolul pedig az amerikaiak számára azt a nemzetközösségi eszme jegyében készülő demonstrációt, melyet 1967 áprUis 2-án, délután 4:30 órakor a West 32-es utcában (1946 házszám) lévő Kálvin-teremben rendezünk. Szeretettel hívjuk és várjuk oda magyar és amerikai sorstársainkat! HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM clevelandi központ.
