Szittyakürt, 1966 (5. évfolyam, 2-12. szám)
1966-11-01 / 11. szám
1966 DECEMBER HÓ SZITTYAKÜRT ÖTÖDIK OLDAL Akiket csak a farsangi vigalom érdekel Irta: SZITNYAY ZOLTÁN Kabátját, kalapját a fogasra akasztotta és végigdobta magát a heverőn. Nyolc órát állt a csomagolóasztal előtt és az autóbusz megállótól hosszú gyalogutat kellett tennie. Hét éve teszi ezt minden nap, amióta átkúszott a határ drótakadályán, átlépegetett a tányéraknáin és letelepedett Ausztriában. Akkor negyvenhét éves volt és azt hitte, hogy Nyugat bölcs vezetői nem tűrik soká az államaik torkára tett kést, felszabadítják a vasfüggöny mögé börtönzött milliókat és a menekült százezrekkel ő is hazamehet. Akkor még Nyugat kezén volt az atomgyártás titka, Ázsia olajmezőinek nyersanyagforrása, a szuezi csatorna hajózási szabadsága, még nem fejeződött be elszomorító alkuval a nagyszerű lehetőségeket nyújtó koreai háború, amerikai meg angol seregek hevertek a lebombázhatatlan Alpok hegyóriásai között, az ő légibázisaik voltak Ausztria repülőterei, Európa népei még bizakodtak egy erős nemzetközi hadsereg felállításában s a vasfüggöny mögött vesztőhelyekkel és kényszermunkatáborokkal sanyargatott népmilliók elégedetlenségük pattanásig feszült idegállapotában készültek egy pillanatra, amikor a világszabadság őrének hitt Nyugat oldalára állhatnak és lerázhatják végre bilincseiket. Akkor mind e lehetőségek a Nyugat birtokában voltak és az egész világ várta a cselekedetet, amely véget vet a kilátástalan huza-vonának, ostobán összemosolygó koccintásoknak, soha be nem tartott megállapodásokat eredményező tanácskozásoknak, rabnépek felszabadítását minden felszabadító szándék nélkül hangoztató nyilatkozatoknak, a nagyobb erő birtokában ijedt meghunyászkodásnak. A férfit várták, aki a reája ruházott hatalom emelvényéről megadja a régvárt jelt, amelyben megmozdulnak az öt világrész népeiben szunnyadó szándékok és a tettvágy, keserűség irtózatos erőtöbblete pillanatok alatt eltapossa a monstrumnak látszó férget, amely terrorhatalmának mérgező hálózatával zsibbasztja a keleti világot és nesztelen pókléptekkel szövi hálóját a nyugati világ körül. Nyugatnak csak cselekednie kellett volna, de hiányzott a biztos kéz, amely összefogná és működésbe vonná erőit. Történelmi elhivatottság nélküli, kisebb vállalatok és közületek eltaszigálására talán alkalmas vezetők kerültek a legeslegmagasabb* helyekre. HIRDETTÉK és mindmáig el akarják hitetni a a világgal, hogy előbb-utóbb beteljesül a lusták álma: Nyugatnak csak a száját kell kitátania, hogy berepüljön abba a sültgalamb. A galambokat azonban a szovjet öldöste le és sütötte ropogósra a békemozgalomnak nevezett körvadászat után. Moszkva állandóan résen volt, míg Nyugat esztendőről-esztendőre leadott valamit nagyszerű lehetőségeiből. Végül az atomgyártás titkát is leadta. Csak egyet nem sikerült elveszítenie: az atomerőnél is félelmetesebb elégedetlenségét azoknak a millióknak, amelyek Nyugat rövidlátása és pillanatnyi sikervágya hullatott Moszkva véres uralma alá. Ez az erő a berlini, majd évek múlva a poznani robbanások után, a magyar nép szabadságharcát lobbantotta fel. A szovjet építmény félelmetes falai bizonnyal össze is omlanak a magyar földrengéstől, ha a nyugati közöny támasztópillérei nem állítják vissza elvesztett egyensúlyát. 1956 október 23-ának éjszakáján, az Alpok tövében hét éve élő magyar azzal a hittel zárta le rádióját, hogy olyan folyamat indult el megállíthatatlanul, amely nemcsak a magyar remények beteljesülését hozza, hanem a bolsevista veszedelemmel sanyargatott egész világét. A siker, a dicsőség hőskölteménye íródott a következő napok alatt Magyarországon. Az Alpok magyarja sírt, nevetett, csalódottan dühöngött, Nyugat felé nézőn, majd október 30-án eszelősen rohant a legközelebbi kocsmába. Hét év óta először bort rendelt, koccintgatott, ujjongott, áradozott, büszkélkedett az együttérzőn hallgató osztrák parasztok között. A magyar nép győzött Nyugat segítsége nélkül! A magyar nemzet a maga erejével szabadította fel önmagát! Dávid leterítette Góliátot! Elindulhat hazafelé a világrészeken szétszóródott magyar százezrek menekültje! Keserves hét esztendő után ő is. Három napon át csomagolt, rendezte dolgait és a negyedik nap reggelén mégegyszer megszólaltatta a rádióját, mielőtt azt is becsomagolná. De a budapesti rádió hallgatott, az éter villamos zizzenésein nem tört át a hangja. A budapesti rádió hullámhosszán mély és ijesztő csönd volt. A csönd érthetetlen az előző esti adás: “Ne bántsd a magyart!” diadalkórusa után. Döbbenten vitte tovább a keresőt. A nyugati adók egyikéből, a visítozó zavarást túlkiáltó, kétségbeesett asszonyi hang sikoltotta: “Orosz páncélosok ágyúzzák Budapestet! A kormány az ENSz sürgős segítségét kérte!” November 4-e volt e napon. AZ ALPOK MAGYARJA, mint oly sok százezer, másodszor is Nyugatra emigrált e megrendítő reggelen. Csak annyit kellett tennie, hogy táskájából kidobálta vackait és képzelete hazafelé ballagó lépteit visszahozta az imádott honi földről. Nehezebb, fájdalmasabb művelet volt és tovább is tartott, mint amikor életveszedelmekkel szembenézően lépett át a nyugati határon. Hetekbe tellett, mire lenyesegette reménye szárnyait és megértette, hogy Nyugat vezércikkek, államvezetők szép szavai tömjénfüstjével árasztja el a lankadó szabadságharc hőseinek tetemét, Nyugat minden áldozatra kész pompával hajlandó körülállni a sírt, amelyben egy nemzet süllyed el, de kisujját sem mozdítja azért, hogy a letaposott magyar nép talpraállhasson. Rájött arra, hogy ő is, te is és minden emigráns magyar, világrészekből álló, óriási internálótáborban él, ahol az üldözés sötét zugaiból nem lesnek feléje ávós fegyverek, de annál gyilkosabb közöny őrli reményét, hogy visszakerülhessen oda, ahol született, ahol még élni szeretne és majd meghalni akar. Esténként, amikor munkahelyéről hazatér és fáradt testét ’végigdobja a heverőn, a Nyugatra menekültek üzeneteit hallgatja. A súlyosan megsebzett nemzet testéből csobogó vértömeg cseppjeinek hazaküldött kiáltásait. Imádott honi hangokat az idegen nyelvterületen. Szinte látja, amint a határ mesgyéjén átdobja magát az ifjú “Szénmosó” és a révbe ért üldözött kifulladt hangján lihegi a szülői hajlék felé: “Testvéreim, vigyázzatok édesanyánkra!” Napsugár az otthonmaradt Holdsugárt vigasztalja. A Három Jómadár kórusban hirdeti: “Visszajövünk!” A “Csak egy Jóska van a faluban!” tettetett duhajsággal kurjantja: “Csalánba nem üt a ménkű!” A Jópipa Salzburg hegyeiről is hazalát. A Fekete Macska Hollywoodról ábrándozó dalolással búgja: “Holnap indulunk Amerikába!” Mackó a szomszédokat képeszti azzal, hogy Kanadába megy. Kéknefelejts Portugáliába készül. Cinka Panni talán Párizsról álmodozó, szerelmes költőjének üzeni: “Holnap befut velünk a vonat a Gare de l’Est-re” Koraszülött Ausztráliába készül és nagyon kéri Erzsikét, hogy szigorúan tartsa be a kosztolásra vonatkozó utasításokat. VAN HANG, amely értékeket oszt szét igazságos gondoskodással, van, amely a megérkezés örömétől oly mámoros, mintha a városligeti Nemzetközi Vásár lacikonyhájából kilépve, Papónak, Mamónak, Putrinak, Pucinak és a keresztapának kiáltaná a mikrofonba dicsekvő jókedvét, a másik hangot bánat árnyékolja, a harmadik könnyek közt fuldokol. Egyik a másikat követi a Nyugatra ömlő vérfolyam cseppjeinek végesteien menetében. S amint jönnek és távoznak, örömöt, bánatot átérző csodálatos melegséggel zengő asszonyi hang köti füzérbe őket. Mintha keze lágy mozdulatával fogadná és ölébe venné a határnál kimerültén összeroskadó hangokat. Simogat, cirógat, vigasztal, biztat, holott őt magát is ugyanaz a bánat emészti. A nagyvilág láthatatlan emelvényén, csengőn ismétli meg a lámpalázba vesző mondatokat: “Napsugár üzent Holdvilágnak, Keményfejü Csáktornyára az édesapjának, Pirosrózsa Őszirózsának, Kövér Gárda a csepeli főműhelynek. Mind azt üzenik, hogy jól vannak és hamarosan továbbutaznak.” ügy mondja, ahogyan a beszélni kezdő gyermek nyelvének dadogó óhajait ismétlik érthető szavakkal az édesanyák. Az üzenetek elhallgatnak, a honi hangok tarka füzérét beethoveni orkán dallama követi, aztán hírek. Magyarországon éhezik a nép, akasztat a bérenckormány, a gyárakban szünetel a munka, a Bakonyban felújultak a harcok. Budapest utcáin tüntetnek a nők s a nemzet a fegyvertelen ellenállás konok szilárdságával folytatja harcát a szabadságért. A rádió tovább beszél, a nagyvilág eseményeiről ontja szavait, de mitsem mond arról, amit a földgolyó tizenöt millió magyarja vár. A vasfüggönyön túl sírkertek fullasztó csöndje, azon innen semmitmondó szavak ricsajában bujkáló közöny. A magyar, akit hét éve nógat remény és roskaszt csalódások súlya, haragvó mozdulattal, mintha szájonvágná, elhallgattatja a készüléket. A színesen izzó keresőtábla is elsötétül. A SZOBÁRA CSÖND meg sötétség borul. Aludni kellene, minden gondot megoldó álom eszméletlenségébe bújni a valóság elől. De nem lehet. A csöndön áttör egy messziről érkező hang, oly melegen csengő és anyai, — mint amely az üzenetek szavait ringatta az ajkán. Egymaga felel az üzenetekre, egyetemlegesen mindazok nevében, akik odahaza vannak. Szívettépő szomorúsággal mondja el afölötti örömét, hogy a sebesült nemzet testéből patakzó vérfolyam cseppjei élnek és Nyugat sértetlen népeinek vérkeringésében éltetik tovább egyéni életüket. Bús örömmel veszi tudomásul, hogy Katinka Rómában imádkozik érte, hogy Pista Párizsban tárgyal, hogy János Albionban hódít a magyar ügynek, hogy Miska a kanadai egyetemen tanul, Dani az ENSz palotája előtt tüntet Magyarországért New Yorkban és hogy valamennyien szeretettel gondolnak rá. — De gondoltak-e arra, — folytatja az ezeréves hang, — hogy nyitott sebeimből szakadatlanul patakzik a vér és városaimban, falvaimban, rónaságom dolgos tanyáin magyarok százezrei tervezgetik, hogy utánatok iramodnak a tátongó seben át, amelyeket a vörös páncélosok ütöttek rajtam? Fiaim, leányaim, akik Nyugaton vagytok és ti is, akik még az ereimben keringtek, gondoltok-e arra, hogy mi lesz velem, ha mind elhagytok? Édesanyátok vagyok, ezeréve imádott Hazátok, Magyarország. Megszűnők lenni, ha a világrészeken szétszóródva, elhagytok valamenynyien. A LÁTHATATLAN HANGFORRÁS elnémul, a szoba csöndjét dermesztő rémület üli meg. — Szörnyű sejtelem. “A magyar ügy csak vagonkérdés,” — mondta Sztálin. Vagy vagonok sem kellenek elintézéséhez? Nem elégséges egy büszke nép önérzetét megtiporva, életkedvét venni el a tértől, amelyben él, nagy sebet hasítani a testén, cinikus röhejjel nézni, mint iramodik ki ereiből a vér és válik élettelenné a test? Aztán jelt adni a volgántúli millióknak és nyomorgó orosz proletárokkal, muzsikokkal népesíteni be egy lakatlanul hagyott országot Európa szívében. Nem ez a szándék lappang a Moszkvából irányított események mögött? Egy nép kiirtásának ördögi gondolata a Kreml sátáni agyvelőiben? Európa keletén minden feszül és izzik. A vasfüggönyön átözönlők az öröm hátborzongató hurráivá kiáltják kétségbeesésüket. — Nyugaton azonban minden csendes. — Nyugat frakkot szabat, estélyi ruhákat varrat és farsangi vigalomra készül. (Szabad Magyarság, 1957. február 7.)
