Szittyakürt, 1966 (5. évfolyam, 2-12. szám)
1966-11-01 / 11. szám
1966 DECEMBER HÓ SZITTYAKÜRT HARMADIK OLDAT. Kellett volna már régen, és nem volt. Kellett volna egy könyv, (kellene egy könyvsorozat!), melyben magyar nyelven, magyar szellemet találnak azok, akik fiatalok, magyar származékok, de idegen nyelvtengerben élnek, és nem magyaros a szellemi táplálkozásuk, pedig annak kellene lennie. Ez a “kell” hívta ki a tervét, dolgoztatta nagyon szép kiállítású 551 oldalas könyvvé, és szállíttatta tengerentúlra. Most megérkezett, s már kapható is magyar könyvesboltokban. Kritikája első mondatának arra kell válaszolnia, hogy megfelel-e a célnak? — Nem felel meg. Pedig nemcsak egy magyar nyelven nyomtatott könyv ez, hanem valóban eszköz is a cél szolgálatában. De méltó igyekezet és zömben értékes részletei ellenére sem sikerült azzá lennie, amivé kellett volna, hogy legyen. A célt csak messziről közelgeti, de azért elismerésre méltóan hasznos. Hézagpótló, de nem hiányt-megszüntető. Szó sem eshet arról, hogy a feladat megoldhatatlan. Még csak nem is túlnehéz a nyitja. Éppen a megjelent munka mutatja, hogy csak a jó szerkezetet kell sokkal jobbá tenni, és a mü értéke sokszorosra, talán a megkívánt magasságra emelkedne. Hiszen így is olyan rendjénvaló, hogy nem kínszövegekbe izzadtak kín-tartalmat a feladat munkáiéi, hanem válogattak szépírók alkotásaiból, és főleg ezeket igyekeztek szervessé fűzni a könyvben. S a szervesség sikerült is: a “Szülőföldünk” valóban nem széteső munka, sőt életmelege van. Ha hiányairól (tehát elégtelenségéről) szólnánk, valami mennyiségi fogalom felé félreterelnénk a figyelmet. Pedig fogyatékossága a minőség körébe tartozik, s a tárgyban a minőség igényei a döntőek. A cél irányában a szerkesztő-fantázia a Duna mellett nem jó helyen van és megbukott. A Kárpátok öle és a Dunapart: végcél. Ahonnan oda kell jutni, vezettetni, — az egészen más világ. Nem földrajzi értelemben, hanem pszichológiailag. Az odavezetés eszközeinek ebből a pszichikai világból kell kiindulniok, különben talán nem máshová vezetnek, de biztos, hogy sehová. A magyarázat mindjárt utalás is lehet. A népi életnek kétséktelenül a legszebb virágzása a természet, — magyar vonatkozásban a magyar puszta, a magyar folyópart, a magyar bérc sajátos lehelete, lelke. Hit, tradíció, hazaszeretet, hősiesség. Külföldön azonban még paraszttestvéreink sáros tanyán fogamzott gyermekei és unokái is olyan urbánusokká lettek, hogy gyalogjárásuk nyomából is benzinszag árad. Fiataljainkat nem foghatja meg a természet magyaros varázsa, mert a lelkűk a mesterkélt civilizáció felé nyiladozik, de ennek is csúcsai, nem pedig magyaros utánzatai felé, melyek a tapasztaltakhoz viszonyítva szinte csak próbálkozások. Vagy legalábbis azoknak tűnnek az ő szemükben. Ami pedig az újfajta épülést illeti, az nekik egyenesen elriasztó, hiszen azt keresik, ami már a csúcson is túlér, és nemcsak készülődik. A “Szülőföldünk” érzelmi súlyát azonban a magyaros természet varázsa kapta, ami legfeljebb az öregekre hat; erre viszont semmi szükség, azok amúgy is az emlékeikből élnek. Gyermeki mivoltot, fiatalságot az jelent, hogy az élet zsúfolt benyomásaiból: villogókat, tetszetőseket válogat magának, aki a teljesség felé tapossa az éveket. Külföldön serdülő, fajtája törzsétől messze fölserdült fiatalságot azzal lehet csak megfogni, ha jelen környezetének benyomás-anyagából villantjuk elébe az észre nem verteket. Ezeket kell összefüggésbe hozni szunnyadó magyarságával, s akkor majd ébredezni kezdenek benne az alvó magyar vérsejtek, melyek éppúgy szellemiek is egyben. A fejlődés menetén felbukkanó új társuljon a lelkében magyarossággal, s ne attól várjunk magyarosodást, ami már például angolossá fejlett benne. Átértékelésre még a delelőn járó értelmi habitus sem elég objektív, és méginkább eredménytelen a várakozás, ha a célt főleg nem is objektív tényezők szolgálják. Külön kiemelésre érdemes azonban, hogy a “Szülőföldünk” nyomát sem mutatja a magyarosság tukmálásának. A szerkesztői fantázia itt jelesre vizsgázott pszichológiából. Csak a pozitív adagolás technikája nem elég jó. A “Szülőföldünk” nyelv-gyakorló könyv is. Ábécétől a remekírásig. Aki akar magyarul tanulni, gyakorolni, annak meglehetősen jó. De a külföldön élő magyar fiatalság számára a nyelv-technikához villogó szellemi tartalmat kell társítani, és fokozott mértékben. Kodály zenepedagógiáját kellene alkalmazni itt — prózában. Az egyszerű szépirodalom, még történél-Megérkezett a „Szülőföldünk”! mi tárgykörben sem érdekes az ifjúságnak — idegenben. Nincs háttere itt, ami érdekessé teszi — otthon. Képletesen szólva: ujjgyakorlatokon legfeljebb csak átküzdi magát aki zongorázni tanul, de ha ugyanaz a technikai követelmény dalba, tánczenébe van belerejtve, szívesen visszatér rá százszor is, tehát valóban gyakorlás lesz belőle és eredmény. Magyaros gondolkozás az olvasás technikáján keresztül. No és a nyelvtani rész? Nyelvészek, különösen nyelvtan-szerkesztők mindig jól értettek egyfelől ahhoz, hogy érthetetlenné tegyék, amit mondanak, másrészt, hogy agyonszaporítsák a grammatika szabályait. Legalábbis annyira, hogy képtelenség legyen azokat emlékezetbe rögzíteni, méginkább előkotorászni akkor, amikor szükség lenne rájuk. A “Szülőföldünk” 25 oldalas grammatikai részével a szerkesztője azonban csodált müveit: lepipálta valamennyi kollégáját. Ráadásul olyanok előtt, akik kapiskálás helyett kissé jobban szeretnék bírni a magyar nyelvet. A NYELVI ALAPOK fejezetben, néhány alapvető szabály oly ügyesen van elrejtve, hogy ember legyen a talpán, aki a zagyvalékból ki tudja csak jegyzetelni is. A tartalom és terjedelem nagyrésze egy nyelvtankönyv ezredik oldalára való, ott is apróbetűs lábjegyzetbe. Nyelvtanunknak nem támpontja az a pár félrecsúszás, melyekkel a hazaiakat megmosolyogtatják a hazalátogatók. (Ha azonban a könyv e része nyelvész-sztahanovista szándéka szerint szabotázs akart lenni az egész ellen, akkor bocsánat a kifogásolásért. Akkor célját tizenhatszoros normatúltejesítéssel el is éri.) Sok a vers a könyvben. Túlontúl sok, ártóan, taszítóan sok. Nem otthon vagyunk és nem a múlt században. Verstömeg, egy angolszász iskolarendszerhez szokott fiatalságnak? Olyan, mintha csodagyerek-hegedűst verklivel akarnának áhitatosan megajándékozni. De az adott igények között mi szükség is arra, hogy egypár gyermekver síkén, egypár klasszikus magyar költeményen kívül olyan versekkel nyúljunk feléjük, melyeket még akkor is lekicsinyelnének modern bírálóik, ha valóban nagyszabásúak lennének. Pedig milyen idétlenül rímelnek bennük kombájnok és transzformátorok, párteszmék és “ipari hőstettek”! Meg a füzfapoetika ihlet-tárgyai és ihlettelen kifejezései. Végül — s ez már nem a szerkesztés bűne — nagy kár volt megöntözni az idegenbe rekedt magyarok hipohonder-hajlamát. Reméltük, hogy a vörös pártdiktatúra ha nem is jóérzésből, de taktikából megenged már magának kihasználatlan esélyeket. Valóban: tiszteletreméltó tartózkodást mutat 550 közül, mondjuk 540 oldal. Nem volt éredmes tíz oldalnyi vörös szósz ízéért az egészet nyakonönteni paradicsomlével. Pár szem lencséért eladni azt a tekintélyt, mely még a rezsim korifeusait is megilletné, amikor türtőztetik magukat. A vörös-szocializmusban is vannak igazságok, mert a szocializmus igazságait nem színek mérik. Senki sem akarja elzárni ilyenektől a nyugati magyar fiatalságot: senki sem akarja őket kommunista módon egyoldalúvá nevelni. Objektív érvek után inkább mohón nyújtjuk a kezünket, de a propagandától mi már dühöngünk, fiataljaink meg fitymálva undorodnak. A krisztusarcú szovjetkatona hazugság akkor is, ha száz Iván emberi szíve nyújtott kenyeret rompincében éhező magyar asszonyoknak . . . Az emigrációba szorult hazafiasság nem cáfolja azt, hogy történelmi korszakká nyúlt fölöttünk a kor bolsevizáló merénylete és kísérlete. S ez azt jelenti, hogy a magyarság soha nem bírja már egyben levetni a vörös drapériát: egyes szálai beleszövődtek a magyar élet szövetébe. De hogy a ma politikai formája is múló történelmi forma, abban még a legcsökönyösebb emigránsnak is igaza van. Ezt az igazságot lett volna érdemes figyelembe venni a “Szülőföldünk” megjelentését végső fokon jóváhagyó pártdiktatúrának, és ezegyszer türtőztenie magát — az utolsó sorig. Magas, magyaros szinten tartani mindvégig ezt a szép munkát. ★ ★ MÁR ÁRVEREZIK A BÁBOLNAI CSIKÓKAT IS! — A nemzetközi árverésen tíz angol telivér talált új gazdára. Közöttük híres versenylovak, melyek így jövőre már külföldi versenypályákon futnak. ★ A PATINÁS ZÖLDFA VENDÉGFOGADÓT LEBONTOTTÁK és helyébe ötemeletes palotát építettek. Ennek földszintjén kapott helyet a híres ZÖLDFA ÉTTEREM. Az ördög földje LUCIFER: Nem úgy, ily könnyen nem löksz el magadtól, mint hitvány eszközt, mely felesleges lett. Együtt teremténk, osztályrészemet követelem. AZ ÚR: Legyen amint kívánod. Tekints a földre, (éden fái közt e két sudár fát a kellő közepén) megátkozom, aztán tiéd legyen. Madách halhatatlan szavai ezek és ha az idézetet az általam zárójelbe tett szavak elhagyásával olvassuk, akkor az egész földi életünknek meglepően új színe, értelme lesz, egészen más, mint amit tanulni örököltünk . . . Nem hitvallás, csak bizarr kísérletképpen próbáljuk elképzelni, hogy ez a világ, a mi kedves földünk, amelyhez oly görcsös halálfélelemmel ragaszkodunk, egyáltalán nem a miénk, de már nem is a teremtő Istené, mert a kezdet kezdetén úri nagylelkűséggel a tagadás ősi szellemének, Lucifernek ajándékozta. Hogy miért éppen a földet? Talán azért, mert bízott az emberekben . . . vagy talán mert nem bízott bennük . . . De nézzük csak meg közelebbről az életet és — amennyire lehet — a halált. Minden, ami él, meghal, de ami meghalt, földi értelemben többé nem fog élni. Az életnek még van egy szomorú jövője: a halál. A halálnak már csak visszahozhatatlan múltja van. Az élet fenntartásához a napmelegnek, ózonnak, víznek és tápláléknak hatalmas mennyisége, a szervezetnek óriási erőfeszítése kell, de egy parányi, emberi szemmel nem is látható baktérium, féreg-méreg meg tudja ölni az életet. A legtöbb élet gyilkolásból él, táplálékát öléssel szerzi meg. A vadász éppen úgy, mint a tyúkot levágó háziasszony. Az állatok is egymást eszik, a nagyhal a kishalat, amíg végül őt is megeszik. Elemi csapások, járványok, háborúk, az ember minden bűnös hajlamával és nem utolsó sorban bálványa, a pénz, mind a Rontás szolgálatában állnak. Sokkal több a rossz, mint a jó és sokkal jobban szaporodik. Egy szép pillangóból száz és száz hernyó lesz. Az erőtúlsúly a rombolás, a halál oldalán áll ... A földi érvényesülés, boldogulás útja a Sátán szolgálata, ahogy Lukács evangéliumában írva vagyon: “. . . felvivén őt az ördög egy nagy magas hegyre, megmutatá Néki e föld minden országait egy szempillantásban, s mondá Néki az ördög: Néked adom mindezt a hatalmat és ezeknek dicsőségét, mert nékem adatott és annak adom, akinek akarom. Azért, ha te engem imádsz, mindez a tied lesz. .Felelvén pedig Jézus, mondá néki: Távozz tőlem Sátán!” Nem, ez a föld nem a pokol, de annak hatalmas előtere, ahol az ördögsereg pótlása nevelkedik. A Sátán erős támaszpontja, ahonnan pusztító hadjáratait irányítja; támadásra küldi a lélek- és erkölcsrontók, eszményrombolók, poütikai és népgyilkosok, kútmérgezők, bomlasztok és lázítók, rablók, tolvajok, csalók, hamisítók, képmutatók bandáit vagy magános banditáit. A pusztulás sebessége úgy fokozódik, ahogy a magasból hulló kőé gyorsul. Jónak lenni, jót tenni itt a földön annyi, mint a fogságban is tovább folytatni azt a tevékenységet, miért fogságba kerültünk, ahogy Keresztelő Szent János tette ciszterna börtönének mélyéből is. Ha ebből a szemszögből nézzük a földi életünket, egyszeribe megvilágosodik előttünk a Megváltás titka: Az Űr vissza nem veszi mindenségének kegyesen elajándékozott kis részét. Csodákkal sem avatkozik be az immár idegen felségterület dolgaiba, de elküldte Egyszülött Fiát, aki az első Karácsony éjjelén emberré lett, hogy az embereknek majdan mutassa az igaz útat, hogy az arra érdemeseket kimentse a reménytelenségből és kétségbeesésből . . . Ha pedig ezt a nagy kegyelmet meg tudjuk érteni, akkor már azt is megértettük, hogy mégis érdemes tisztának, igaznak, jónak lenni . . . BŐNIS LÁSZLÓ ★ EMELKEDIK OTTHON AZ ALKOHOL-FOGYASZTÁS! — 1958 óta a lakosság szeszes italra átlagban 20 százalékát fizeti ki annak az összegnek, amit élelmiszerre és csemegére költ. 1965-ben 3,100 közúti balesetet okozott az alkohol és 4,500 családot züllesztett szét. 14,000 kórházi ágyat és ápolást igényeltek azok, akiket az alkohol súlyos beteggé tett. A gyarmati országvezetés ankétozik és azon töpreng, hogyan lehetne az alkohol-veszedelemnek gátat emelni. A száz és száz ötlet közül egy sem céloz arra, hogy a baj oka a rabszolgaságra hasonlító bolsevizált életrendszerben van és a reménytelenségben.
