Szittyakürt, 1966 (5. évfolyam, 2-12. szám)
1966-10-01 / 10. szám
1966 OKTÓBER HÓ SZITTYAKÜRT HARMADIK OLDAL GYÉKÉNYESI GY. LÁSZLÓ: MAGYAR-EURÓPA VOLT A TÉT — 1944 október 15 — Két évtizede már, hogy a Hungarista Mozgalmat, s annak révén magyar népünket bűnösnek nyilvánította, és elítélte egy felülkerekedett, de a maga nemében silány, pakfón szellemiségű világ. Két évtizede ugyancsak, hogy ennek a fonák uralkodó helyzetnek folytán a magyar intellektus mintha felmondta volna a szolgálatot, s magatartását nem logikus megítéléseitől, hanem a világterror kegyes vagy kegyetlen hangulatától teszi függővé. A szolgai meghunyászkodás és a megalkuvást unszoló köntörfalazás felszínes politikája mellett azonban nem lehet és nem szabad meg nem látnunk történelmi tragédiánk legsúlyosabb és könnyen végzetessé válható következményét: a Hungarista Mozgalom önkéntes gettóba-vonulását. Két évtizedig tartó, kényelmes, önvigasztalással fűszerezett tétlenséget ugyanis nem szabad elnézni azoknak, akik nemcsak nagyvonalakban, de közvetlen cselekményekkel vettek részt a ma mozgásban lévő reakciók kiváltásában. Két évtized után még mindig kitérni a helyzettel való nyüt szembenézés elől, s ezt a magatartást akár megfélemlítéssel, akár meg nem értéssel magyarázni, nem volna egyéb, mint a tehetetlenség és tehetségtelenség burkolt beismerése. Éppen elég idő volt már arra, hogy mi hungaristák, számot vessünk önmagunkkal, dolgainkkal és azzal, hogy mit gondoljunk a Harcról, melyet terhűnkre írtak, s melynek alapján elítéltettünk. De talán van már érkezésünk arra is, hogy megkérdezzük önmagunktól: a váddá csavarintott ürüggyel szemben — a sorainkból eddig elhangzott néhány védekező szón kívül — van-e pozitív mondanivalónk? Mert a húsz éve tartó vitában hungarista szó csak elhárításból s tagadásból hangzott el a fórumon, s nem a magyar bizonyosság megerősítésére. Pedig ha dolgainkban biztosak nem vagyunk, máris elvetettük a balsiker magvát! De hogy az “örök” váddal megbélyegzett Hungarista Harcnak történelmi súlyú mondanivalója van, s hogy tisztább zászlót harcrakész seregek elé még sohasem emeltek az idők folyamán, az éppen emigrációs tévedéseinkből világlik ki legjobban. Lássuk hát a legbeszédesebbeket: A magyar jóhiszeműség, vagy inkább hiszékenység, gyakran hivatkozik a szövetségi hűségre, mint olyan vetésre, melynek aratása a jövőben bizonyosan bekövetkezik. Visszatérő szomorú naivitás ez, népmesékbe illő “Jó tét helyébe jót várj!”, — minden gyakorlati értelem nélkül. Szimpátia-politikára építeni csak másodrendű, nemzeti függetlenségük kivívására képtelen népek kényszerülnek, de azok is főleg politikai iskolázatlanságuk miatt. Legyen az tehát angol, francia, vagy akár német szimpátia, teljes értelmetlenséggé válik, ha a bennünket környező néptársaink világában építendő magyar nemzeti léttel kell azt vonatkozásba hoznunk. Nem érdektelen, de mégis csak melléksikere a Hungarista Harcnak a nemzeti magyar értelmiség Nyugatra mentése is. Melléksikere pedig azért, mert ez az értelmiség — nem hibájából, hanem helyzete folytán — elhasználódik egy olyan magyar politikai jelenben, melyben a fölülkerekedett világ minden mozgást helybentopogássá változtatott. Az “ahogy lehet” irányelv lelkiismeret megnyugtatásául s a tett hiányérzetének tompítására talán megfelelő, a kifejtett munkának megtartó ereje sem elvetendő érték, de mindennek a magyar sorsformáláshoz nem sok köze van. És most vegyük sorra a legfőbb érvet, melyet minden lehető alkalommal szeretünk hangoztatni, mondván azt, hogy a Hungarista Harc legnagyobb érdeme az, hogy megmentette Európát a szovjet inváziótól. Budapest ellenállása nélkül, — így szól az érvelés — a szovjet seregek nemcsak Berlinig, de Rómáig, sőt Párizsig is előre hatoltak volna. Mivel ez az érv olyan magától értetődőnek hangzik, s olyan ragyogónak látszik, visszhangtalansága elképeszt bennünket, s lépten-nyomon megütközünk az értetlenségen, melyet a “megmentett” Európa és nyugati kapcsolt részei vele szemben tanúsítanak. Pedig nyilvánvaló, hogy célszerűbb dolog lenne, ha a megbotránkozás helyett inkább az “értetlenség” okát keresnénk. Ez esetben ugyanis két nagy felfedezésre jutnánk: egyrészt arra, hogy az értetlenség — bár mindenik más természetű — kétoldali, tehát kölcsönös, másrészt arra, hogy a feltételezett misszió maga is már eleve értelmetlen volt. Értelmetlen, mégpedig azért, mert az az Európa, melyet területvédelemmel meg lehetett volna menteni, már a Hungarista Harc vállalása előtt elveszett! Elveszejtette két világméretű, különböző úton egy célra tartó bűn: a zsidóangolszász-bün és a zsidó-paroszláv-bűn. Harcunkkal kapcsolatosan, tehát ezirányban kell kutatnunk ha annak igazi értelmére akarunk találni. Semmiképen se tévesszen meg bennünket, ha e bünkéttős még ma is, s egymás között is szüntelenül vitatkozik, verseng területi kérdések fölött. Európa lényegének kérdésében a legteljesebb egyetértésben vannak. Ez az egyetértés sommásan azt tartja, hogy Európa erkölcsi és szellemi berendezése s annak nemzeti életszervezetei túlhaladott dolgok, elavult életformák. Tovább tartásuk gátolja a haladást, mert elejét veszik az egyetlen valóságnak: az anyagi világ kibontakozásának. A világméretű bünpárnak ezen ítéletében van tehát Európa végzete és veszte, s azon nem sokat változtat az a tény, hogy a Szovjet egyoldali ténykedéseinek területi határa merre van. A rontás kezdete a demarkációs vonal mindkét oldalán ugyanaz: a keresztény Európa minden intézményét múzeumba juttatni! Mert Európa léte, vagy nem-léte a modern korban nem földrajzi kérdés, hanem a keresztény jelem és szellem kérdése, s az élet-halál veszedelem ennek az elmúlásra ítéltetésében van. Mivel pedig a Kárpát-Dunatájon a keresztény jellemnek és szellemnek kezdettől fogva mindvégig magyar arculata volt, ott más civilizációról, mint Magyar-Európáról beszélni sem lehet. Ilyen értelemben tehát népünk sohasem volt a kereszténység területvédő, külső bástyája, mégkevésbbé Nyugat ajtónálló huszárja, hanem a keresztény világrend belső szervezője, egyik vezetője és mindenekfölött megtartója! A Hungarista Mozgalom már tíz éve készült a kárpát-dunatáji Magyar Európa modernizálásának munkájára, amikor a zsidó-angolszász és zsidó-paroszláv ikerbün fegyveres támadása népünket elérte. Mivel nem civilizációs térhódításról, vagy elsőségről volt szó, hanem létről, vagy nem-létről, a harc elsősorban szükségszerű és természetes reflex volt, melyet egészséges életszervezetekből mindig kivált a veszedelem. Hála legyen a Gondviselésnek, nemzetünk veszedelem elhárító reflexe jól működött, s a Hungarista Mozgalom politikai elsőszülöttsége kötelességével vállalhatta a Harc vezetését. De vállalnia kellett azt két pillanatnyi reálpolitikai tény találkozásából is. Történelmi alkalom volt, hogy először: Magyar-Európa történelmi szabadságharcában még sohasem volt Európa többi népe olyanméretü sorsközösségben magyar népünkkel, mint a Hungarista Harc alkalmával. Másodszor pedig: nemzetünk egységesen vállalt szabadságharcának élén elsőízben állott nemzetvezető és koncepciós fő egy személyben a történelem folyamán! A Hungarista Harcnak tehát súlyos történelmi pozitívuma az, hogy a magyar nemzet politikai nagykorúságához mérten a korforduló alkalmát megragadta, az események előidézőinek sorába lépett, s ezzel mind élő európaiságát, mind kárpát-dunatáji civilizátori elhivatottságát újból demonstrálta. Az angolszász, vagy orosz orientációval szemben pedig elég a történelem szava, mely szerint e két kultúrkör Európa belső építésének iramával soha lépést tartani nem birt, a civilizáció közösségképtelen kültelkének szerepét élte, s minden sorsközösség vállalása elől eleve kitért. A magyar sorsot ilyen életkörökhöz kapcsolni tehát politikai lezüllést jelent. Másrészt, az európai fejlődés élenjáró koreszméjének, a szocializmusnak beteljesítését a legprimitívebb önzés fokán élő zsidóktól, angolszászoktól és paroszlávoktól remélni, esztelenség nélkül nem lehet. S ha végül most azt kérdezzük, hogy mi a jövőbe nyúló ígéret a Hungarista Harcban, kendőzés nélkül kell rámutatnunk a rideg valóságra: a halálos kábultságba merevedett keresztény Európára. Emberi útra indulni, s emberi célra tartani, csak a keresztény tudás és tapasztalatok tárházából lehet. Kitérők sokszor voltak a történelem folyamán, de minden erő elsorvadt azokban, ha a visszafordulásra nem volt alkalma, vagy ideje! Ez arra figyelmeztet, hogy amint a személyi érték, a népszabadság és nemzeti függetlenség jogait a keresztény nemzetek keretében vívták ki Európa népei, úgy a még hátralévő társadalmi és gazdasági szabadságjogok kivívása sem történhet másképpen a civilizáció létének és fejlődésének komoly veszélyeztetése nélkül. A keresztény nemzetek Európája előtt még sok feladat áll, létének szükségessége semmivel sem kisebb, mint az elmúlt évezredek alatt volt bármikor, s csak az a kérdés, hogy szelleme mikor eszmél megint önmagára. Európa kerekasztala mellett ma senki sem foglal helyet. A történelem azonban nem áll meg. Minden pünkösdvárás egyszer véget ér. De, aki nem érti a Lélek lángszavát, az a gettóban bennereked! Még akkor is, ha egykor apostol volt! De, mindezeket elsősorban nekünk, hungaristáknak kell megfontolnunk! A HUNGARIZMUS ESZMEKÖRÉBŐL I Ügy mondják, hogy az igazságot nem kell külön megszervezni, mert az önmagát szervezi. Ez nem igaz. Ha valaki arra vár, hogy az igazság önmagát szervezi majd meg, — arra ébred, hogy mások szervezik meg — a saját hasznukra. (Szálasi: 1942. december 27.) SZABADSÁGHARCOSOK KERESŐ SZOLGÁLATA Keresem bajtársaimat, akikkel együtt harcoltam a Tüzér-utcai pártháznál (Kőbánya). Megbeszélt jelszavunk, arra az időre, amikor szabad földre érekzünk: R. üzen H.-nak, — megérkeztem! A fenti jelszó kibővítésével, az alábbi címen jelentkezzetek: Hungária Szabadságharcos Mozgalom, P. 0. Box 26, Montreal 16, Que., Canada. Volt parancsnokotok, a Kistengerész ★ ★ MEGSEMMISÍTIK IZRAELT? — Az utóbbi évek kétségtelenül legkomolyabb figyelmeztetése volt Izrael felé, Nasser egyiptomi államelnök legutóbbi függetlenség-napi beszéde. Nasser többek között kijelentette, hogy: “ha száz és száz ezer arab életébe is kerül, ha a fél világ ellen is kell harcolnunk, Palesztinát akkor is felszabadítjuk. Két éven belül három millió felfegyverzett arab katona lesz harcra kész, hogy a betolakodott tolvajokat az utolsó szálig kiűzzék.” A világhódítók, arabok elleni bestiális kegyetlenségei a legszomorúbb ellen-akciók elé sodorja az izraeli zsidóságot.
