Szittyakürt, 1966 (5. évfolyam, 2-12. szám)

1966-10-01 / 10. szám

NEGYEDIK OLDAL SZITTYAKÜRT 1966 OKTÓBER HÓ A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM KÉZFOGÁSA A KERESZT ÉS KARD MOZGALOM FORRADALMI BIZOTTSÁGÁVAL Testvéri-Bajtársi találkozó a Vasvári-farmon Autós küldöttség élén a HSzM helyettes vezetője tüzes beszéddel köszönte meg a new yorki forradalmi sza­badságharcosoknak kemény kiállását, és szorította meg a HSzM felé nyújtott kezét. MAJOR TIBOR BESZÉDE: Testvéreink! A közös magyar munka ironikus szállóigéjévé lett már, hogy ahány találkozó, annyi szétszóródás. Ezért nem csinálunk mi munkatörzseink keretein kívül ta­lálkozókat. Most mégis eljöttünk a ti tanyátokra, mert az együtthaladás veletek már nem várakozás és nem­csak hit, hanem megalapozott valóság. Jómagyarok­nak közös a célja, — veletek azonban közös az ütünk is. Százmérföldek messziségéből, a Magyar Éjszaká­ban külön-külön kezdtük vágni, alapozni, és egyszer­­csak összeért. Megszikrázott két erős magyar áram­kör, ahogy egymásnak ért, és a szikrák fényében most szebben is villan a Magyar Hajnalodás biztos vára­kozása. Ennek jegyében került a Szittyakürt hasábjaira múltkori röpiratotok és üzenetetek is, melyben ge­rinces szabadságharcosok védik tízéves forradalmunk ígéretét a gerinctelenekkel szemben. A Kereszt és Kard Mozgalom Forradalmi Bizott­ságának ez az üzenete egyenes folytatása a tíz év előtti szabad hangunknak, üzenete nagyszerű szabad­ságharcunknak, mely akkor — széttörve a szovjet megszállás és az országhódítás katonai, szellemi és politikai rabbilincsét — Budapestnek, a Kitartás és Hűség városának falaira írta, hogy: “Magyarország a magyaroké!” Testvéreink! Magyarország a magyaroké! Ezt vallottuk otthon, és ezt valljuk azóta is, de mind­örökké, mint örök igazságot. Ma, 1966-ban az a ma­gyar szabadságharcos, aki töretlen lélekkel és hívő áldozatkészséggel az idegenben is, a hazátlanságban is állja a Magyar Október hitvallását. A forradalom tizedik évfordulójának előestéjén úgy tekinteni szabadságharcunkra, hogy annak érté­keit csak képekben vetítsük a jelenbe, a passzív lélek emlékezése. Az aktív lélek nem elégszik meg ennyi­vel. De, ahogyan azt a ti üzenetetek is mondta, azzal sem, hogy “a pesti utca hőseit frakkba szorítsák, és díszvacsorák pohárköszöntőinek színvonalára süllyesz­­szék népünk áldozatát”. Az élő lélek aktivitása az, hogy cserbenhagyott és vérbefojtott szabadsághar­cunknak minden értékét: átküzdje a jövőbe. Ez ma, 1966-ban is a Magyar Október népének hü szolgálata! 1956 október 23-a: program! “Ruszkik — haza!” Ezt akarta! önállóságot, szabadságot, a Szovjettől való függetlenséget akart elsősorban. Aztán: szoci­alizmust akart — magyar módra! Népünk ezzel fe­jezte ki politikai fejlettségét, melyre nemcsak emlé­keznie kell minden magyarnak, hanem ezt a hitvallást a lyukas zászlóra kell hímeznie, és a magyar jövő épülettornyára kell vésnie. Annak teljes jelentését át kell küzdenie, megalkuvás és módosítás nélkül! HOGYAN IS SZÓL TÖRTÉNELMI SZÁMVETÉSÜNK? A század huszadik évének békediktátuma után a magyar politika sem maradhatott a régi. A keret: tagállamiságunk az Osztrák-Magyar Monarchiában, melyben utóbbi századainkat éltük, felbomlott. A ma­radék trianoni Magyarország politikájában pedig két gondolat szökhetett csak az élre: megőrizni félholtra tépett nemzetünket, és ősi jussunkért áttörni a tria­noni gyűrűt. Akkori kormányzatunk a feladatok alapjaként azt vélte, ha szószerint megtartjuk múltúnkból azt, amit meghagytak nekünk. De az őszirózsás meg a vörös­­kokárdás judeo-bolsevista forradalom után, ebből — a nemzet újjászületése helyett már csak egy beteg társadalom születhetett. A régi társadalmi rendszer életbentartása, annak romantikus látása, címkórsága, pompakedvelése és személyi tömjénezése — egyetlen korproblémát sem tudott megoldani, pedig a másik oldalon velőtrázó problémák morajlottak: népünk szegényeinek tömegsóhaja, maró sorsa. Gazdasági életünkön a nagytőke lett úrrá. Ide­genekké lett kereskedelmünk, nagyiparunk, pénz­ügyünk és jórészt a termőföldünk is. Szellemiekben is idegen: zsidó szellem férkőzött a Habsburg-szellem helyébe. A történelmi idő azonban pergett fölöttünk. A magyar népakaratnak csak nemzetiszocialista ki­bontakozása mutatta meg, hogy ilyen adottságok kö­zött, a földkérdés és a nemzetközi nagykapitalizmus magyar vetületének rendezése nélkül, magyar politi­kát a Magyarok Országában nem lehet csinálni. A gazdasági kérdések erkölcsi kérdéssé lettek, és kér­dések maradtak, melyekre így vagy úgy, de feleletet kellett adni. 1944. október 15-e a megoldáshoz már késő volt. De a negyedévszázados távlat mégis igazolja fegy­veres népünk 1944. október 15-i elhatározásának ér­tékét. Vele legalább történelembe véshettük a meg­újhodás, a nemzeti jövő irányát. Nem jelentéktelen eredmény ez! Árpád-vezér Magyarországának élő hi­vatástudata nyert benne korszerű formát! A háborút elvesztettük. A becsületet eltiporta az ármány-szövetség, a minőség európai forradalmát le­győzte a mennyiség. Hazánkban szadista terror őr­jöngése kezdődött, mely nemcsak nemzetünk színe­­javát állította a bosszúállás bitófái alá és fegyver­csövei elé, hanem a szó legszorosabb értelmében a nyílt utcán és magánlakásokban taglóval próbálta lebunkózni mindazt, ami magyar és keresztény volt. ÉPÍTENEK A RABSZOLGAKARAVÁNOK A modern tatárjárás pusztítását elszenvedett Ma­gyarország azonban élni akart. Nem árt tisztázni ép­pen most, a forradalom tizedik évfordulóján azt sem, hogy Magyarországot nem a vörös-koaliciós, és nem a nyakára ültetett kommunista párt építette fel, ha­nem a magyarság erői. A nemzettartó parasztság, a nemzetépítő munkásság és a magyar értelmiség volt az az erő, mely a romok helyére új Magyarországot varázsolt! Az “uralkodók” csak lerombolták a múltat! Többre nem voltak képesek. Életre kelteni egy elsodort nemzetet, újjáépíteni egy haldokló országot: titáni munka. S ezt megkét­szerezi, hogy külkereskedelem címén a Szovjet fosz­togatása kezdettől mindmáig tart. Szorosan belül pe­dig a vörös fegyveresek oltalma alatt egy fajidegen klikk került a hatalom birtokába. Ez az idegen hódítás nemcsak Hazánk politikai ábrázatát festi vörösre, hanem népünk minden alkotására és vívmányára, lé­gyen az társadalmi, kulturális vagy gazdasági, azon­nal rányomja az orgazdaság vörös bélyegzőjét. Csak a nyomorra orozza rá, hogy az a régi rend csökevé­­nye, maradványa. S ezzel nemcsak a világot, de sok­szor még a valamennyire tisztánlátó magyarokat is meg tudja téveszteni. AZ IDŐK TELJESEDÉSE — BETELT Népünk előtt ennek ellenére tiszta és határozott életprogram áll: a vörösre épült országban a nemzet­testet kell megszabadítani az idegen katonai erőtől és a zsidó elnyomástól. Az elnémítás hamuja alatt is daccal izzott a krisztusi hit és erkölcs, meg a nemzeti élniakarás parazsa. Ez a hit és ez az akarat bontotta zászlaját 1956. október 23-ával! Ez követelte és kiál­totta bele a világba, hogy magyar nemzeti eszméé és szociális alkotásoké legyen az élet! Nemcsak semlegességet nyilvánítottunk, nemcsak a szovjet csapatok kivonulását követelte népünk, és nemcsak szabad választásokat. A Magyar Október népe tisztán és világosan kifejezte azt is, hogy a fel­szabaduló országban nem kívánja sem a nagytőkések, sem a nagybirtokosok uralmát. A harcosok fegyverrel, 109,875 gazdasági cseléd, 261,000 mezőgazdasági munkás, 213,390 törpebirtokos, 32,865 kisbirtokos és közel 50,000 szegődményes, — a végre földhőzjuttatottak Dózsa-serege pedig kaszá­val és kapával fogadta volna azokat, akik a szabad­ságharc ömlő vérében ezer meg tízezer holdjaiknak visszavételi díját keresték! De szabadságharcunk világosan megfogalmazta azt is, hogy a bolsevizáló kollektívizmus őrülete he­lyett nem akar kapitalista szabad-országrablást sem! A Magyar Október népének szabadságharcosai átlőtt szívvel is a kommunizmusba nem fullasztott becsü­letes társadalmi rendért, a korlátolt magántulajdon alapjain nyugvó szabad szocializmusért harcoltak! Harci céljukat senkinek sincs joga módosítani! Aki ezzel próbálkozna, az forradalmunk és szabadság­­harcunk árulója. Nem akarunk többé eladó és kiárusítható orszá­got! Nem akarjuk többé, hogy nagybirtokok adják millió és millió magyar kezébe a vándorbotot! Nem, még akkor sem, ha tudjuk, hogy az első világháború kitörésének napjaiban 40,000 Amerikába vándorolt magyar jelentkezett önként a new yorki magyar kö­vetségen katonai szolgálatra! Negyvenezer olyan ma­gyar a Haza védelmére, akiknek egy talpalatnyi rög sem jutott a Haza földjéből! Ami a feudális-kapitalista világban történt, az ezzel a magyar hazaszeretettel való visszaélés volt. Álljon örökké útjában ilyen visz­­szaélésnek a mai társadalmi öntudat és a Magyar Szabadságharc! 1956-ban ki is mondtuk, hogy “földet, gyárat vissza nem adunk”. , 1966-ban sem mondhatunk mást. Még akkor sem, ha sunyi propaganda emiatt vörösre igyek­szik kenni a szabadságharcosokat. Csak spekulánsok nem akarnak, s csak hülyék nem tudnak ma különb­séget tenni kommunizmus és szocializmus között. Nincs is szabadságharcunknak külföldre került egyet­len olyan potyautasa sem, aki otthon az ilyen sunyi vádat a nemzet szemébe merte volna mondani. TARTJUK A ZÁSZLÓT! Mi szabadságharcosok vagyunk 1966-ban is, és nem engedjük a Magyar Október hitvallását elégni az üzleti haszon bálvány-oltárán. Semmi közösséget nem vállalunk azokkal, akik veszélyeztetik forradal­munk örökségét. Nekünk ez nemcsak örökségünk a már történelmivé lett magyar múltból, a magyar ma számára, — hanem a magyar jövő, a magyar sors­alakítás szolgálatának útja is. Ahogyan nem ismerhetünk el soha hazaárulókból és nemzetgyilkosokból alakult bérenc-kormányokat, úgy nem ismerhetünk el emigrációs handa-bandázást sem, melyben forradalmunk és szabadságharcunk tiszta vallomását meghamisítják. Van még erőnk őrizni és vigyázni a Magyar Ok­­téber népének ezt a hitvallását! Ezt bizonyítja a Ke­reszt és Kard Mozgalom jelenlegi konferenciájának szabadságharcos találkozója is. Mert itt nemcsak két emigrációs szervezet találkozott egymással, hanem rabnépünk találkozott a hozzá hü számkivetéssel! Ez a találkozó az aktív magyar lelkek találkozója! Ez a találkozás figyelmeztetés mindenki számára, hogy vannak még, akik nem engedik népünk kinyilvánított követeléseit egyetlen befogadó ország politikai sakk­játékához sem idomítani. De letűnt reakcióhoz sem, és a recsegő vörös reakcióhoz sem! TEGNAPUNK — HOLNAPUNK Testvéreink! Nem a jelenlegi fiatal magyar nem­zedék vesztette el a Hazát, de a leginkább tetterősek kötelessége azt visszaszerezni. A magyar nemzet élet­területe azonban nem az alföldi medence és a Dunán­túl! 1956 szabadságharca újból bizonyságtétel volt arról, hogy Kárpátországban a magyar jár az élen, így ő a vezetőnép. Ha Kárpátország más népcsaládjai­ban meggyökerezik ez a felismerés, akkor Szent Ist­ván Birodalma nem álom, hanem korszerűen is élő valóság lesz. Népünk építő forradalmisága az eszkö­zöket részben már a kezünkbe adta. Az utakat járha­tókká tenni e szent cél felé, a számkivetés politikájá­nak legfőbb feladata. De ehhez — úgy látszik — a szabadságharcos emigrációban is őrségváltásra van szükség. Hisszük, az is meglesz! Mert forró küzdelemben elszürkülnek azok, akik ma kegytárgyakat árulgatnak, de tegnap az örök Magyarország sírásóinak voltak a szállás­­csinálói. Isten áldása legyen mindazokon, akik rabnépünk szabadságáért kitartással és hűséggel szolgálják a Magyar Október útját. Dicsőség azoknak a hősöknek és vértanúknak, akik népünkért áldozták az életüket! ★ ★ “BUDAPEST KIÁLLÍTÁS” lesz Bécsben! Tavasz­­szal nyílik meg. A rendezés előkészületei már folya­matban vannak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom