Szittyakürt, 1966 (5. évfolyam, 2-12. szám)
1966-09-01 / 9. szám
VOL. V. ÉVFOLYAM — NO. 9. SZÁM A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA 1966 SZEPTEMBER HŐ HÁBORÚ NÉLKÜL AZ 1939-ES CÉLBA “1939 szeptember 1-én a német haderő megtámadta Lengyelországot.” így szóltak az akkori híradások. A történések színtelen felülete is így mutatta, sőt, a kortörténetbe is ezzel az egyszerű mondattal került a második világháború kezdete. Ez a mondat azonban mégsem méltó arra, hogy kifejezzen egy nagy történelmi dátumot, s megvilágítson egy tárgyat, mely milliók és generációk sorsává lett, s melyet több is mint tudományos rang illet. Az ilyen kifejezés, különösen ha történelempolitikai fejezet élén áll, éppen a helyes ítéletalkotást sötétíti el. Mert a német haderőnek az a mozdulata nem azon a szeptember 1-én kezdődött, s az azt kiváltó tényezőknek egész sora, bonyolult ágazása előzte meg, illetve idézte elő. Ezek a tényezők pedig legalább annyira történelmi súlyúak, mint maga az 1939-es nyárvégi hadmozdulat, mely négy és fél éves fegyveres küzdelemmé lett, s mely a magyar sorsba is végzetesen beleszólt. Akkoriban nemcsak az ellenséges híradások propagandája hangoztatta felerősítve a német “háborús aggresszívitás”-t. (Hol van nem-aggresszív hadsereg, s ha volna, mit érne az?) Maga a német hírverés is kidomborította, hogy 1939 szeptember 1-től a fegyverek beszélnek, s ez a beszéd az erő, a felkészültség és a bátorság ütése lesz. Ezt a pöffeszkedő erőszakoskodásnak is felfogható német hangot a háború utáni történetírás vastagon aláhúzta. Apróbetüvel szedve azonban ugyanolyan pöffeszkedés és erőszak lapul a másik háborús, illetve politikai fronton is, — melyet főleg a legnagyobb európai háborús uszító: Churchill élrelépése, beszédei, meg intézkedései képviselnek. S amit Németország tucatnyi békeajánlatával szemben, a feltétel nélküli kapitulációhoz való nyugati ragaszkodás bizonyít legerősebben. 1939 szeptember 1-én azonban az angolszász aggresszió hátterében nem félelmetes nemzeti haderő állt, hanem csak egy 1933 óta várakozó hadüzenet a zsidóság részéről a hitleri Németország ellen, — s ennek alapján az Egyesült Államok részéről tett Ígéret, a háborús bonyodalomban való részvételt illetően. S mert ez a háttér időben semmiesetre sem versenyezhetett a német villám-haderővel, azért kellett a háborút a német-lengyel határ mentén kirobbantani, és ezért kellett a politikai cselszövéssé ékesített bosszú első áldozatául esnie a szerencsétlen Lengyelországnak. S vajon oknyomozó történelmi szóval semmit sem mondana a nyugati arcvonal csaknem teljes évig tartó fegyvercsendje? Melyben szinte derűs szállóigévé lett a napi hadijelentés: “Nyugaton a helyzet változatlan?” Egymagában ez a két tény is egészen más szint ad a kezdeményező német támadásról szóló mondat értelmének. Aztán szinte végtelen sorozatban következnek a többiek, jórészben még ma is agyonhallgatva és elnyomva a “győztes front” könnyebb, tetszetősebb, de mindenesetre hígabb ellenérveivel. A győztesek által diktált és csak formailag tudományos történetírás elsősorban azt az egyszerű és száraz beállítást igyekezett (s igyekszik ma is) csúcstételként elfogadtatni, hogy a német militarizmus a német imperialista törekvéseknek az örökös eszköze. Hogy a hitleri militarizmus is az volt. A konzekvencia levonását rábízza az agymosott emberre: már pedig mindenféle nemzeti imperializmust szét kell zúzni, mert az mind más — ártatlan — nemzet ellen irányul. Az agymosásban valóban tudományossá kerekedett verkli arról nem szól, hogy az abszolút uralkodók (Folytatás a második oldalon) FÁKLYÁVAL A VILÁG KÖRÜL A Magyar Szabadságharc: Nemzeti önrendelkezés volt! Körülhordozzuk Szabadságharcunk fáklyáját Amerika nem avatkozott be a Magyar Szabadságharcba. Ügy mondták: a választások miatt és amiatt, hogy ne idézzen föl harmadik világháborút. Mindenki érzi azonban, hogy a Magyar Szabadságharc mérhetetlenül nagyobb jelentőségű történelmi tett volt, mintsem hogy joggal lehetett volna engedni ilyen mondvacsinált “technikai akadályok” martalékává válni. De az is érezhető, hogy ez a kettő valóban csak színleges akadály volt. Amikor nemzetünk bátor fiai megindították a népi önrendelkezés harci motorját, a féket nem ezek a köztudatba dobott technikai akadályok nyomták le. Az elvi fék a yaltai egyezmény volt, melyben az USA és az USSR kettejük ellenőrzése alá vonták nemcsak Európát, hanem az egész világot. Pedig akkorára ezen a féken széttöredezett a diplomáciai pecsét. Sokkal inkább érvényben volt a népi, nemzeti és állami önrendelkezés természettörvénye, amit modern hangszerelésben éppen az USA hangoztatott legerősebben az utóbbi félszázad alatt. Tehát az USA-t terhelte leginkább az a kötelesség, hogy segítse is minden erejével ezt a természettörvényt érvényre jutni, úgyis mint nemzetközi jogelvet, s úgyis, mint a legtermészetesebb világrendező erőt. A demokrácia — belpolitikai értelemben — a népesség akaratának érvényesülését jelenti egy államon belül. (Legalábbis ezt kellene jelentenie.) Nemzetközi politikai értelemben pedig: a nemzeti és állami önrendelkezés elvét, s annak nemzetközi erőkkel is fedezett érvényesülését. A demokrácia belpolitikai értelmű elismerése eo ipso kötelez annak nemzetközi értelmű elismerésére is. Tiszteletben tartandó tehát még a “népi demokrácia” elnevezéssel álcázott kommunista kormányzati rendszer is, ha az valóban valamely népi közösség akaratának felel meg. Ilyen értelemben a divatos anti-kommunista harcnak nincs is létjogosultsága. Elvek és népakaraton nyugvó életrendszerek ellen akár demokratikusan, akár antidemokratikusan fegyvert fogni: despotizmus és imperializmus. Annál inkább jogosult a fegyverfogás az olyan államhatalom ellen, mely leigázva tart egy másik — gyengébb — államot, s megakadályozza ott a népakarat érvényesülését. Sőt a jogosultságon túl: kötelezettsége is ez valamennyi államnak, legalábbis a tényleges vagy hangzatos demokráciáknak. Az USA-nak a Magyar Szabadságharcba való beavatkozása tehát nem azon az alapon lett volna esedékes, hogy Magyarországot kommunista kormányzati rendszer uralja, hanem azon a kötelező alapon, hogy Szovjetoroszország megszállása miatt nem tud érvényesülni a magyar önrendelkezési elv és jog. Az USA ezirányú kötelezettségét még az is tetézte, hogy Yalta diplomáciai egyezményében a súlyt, mint a világ legnagyobb hatalma, ő képviselte. De mindenki érzi azt is, hogy a Szovjet-molochot az USA háborús támogatása segítette fél-Európát is lehengerlő molocchá válni. Ennek a világveszejtő “tévedésnek” a jóvátételét tehát mindenki joggal várja éppen az USA-tól. Yalta valójában azt jelenti, hogy a földkerekséget két nagyhatalom: az USA és az USSR ellenőrzi. Ez az elv, — 1945-ben és szorosan Európára alkalmazva — valamennyire még lehetett helytálló. Az 1945-ös Európa a háború szellemi és anyagi romhalmazában állt. De a háborús győztesek háborús jogai legfeljebb a háborús romeltakarítás határidejéig húzhatók ki. Minden további napon már imperialisztikus despotizmus gyakorlását jelentik. Az USA — megfelelő békés tőkebefektetés után — ezt észre is vette. További politikája azon siklott el, hogy nem a leigázott államok önrendelkezésének elősegítését tűzte zászlajára, hanem a kommunizmus elleni harcot, tehát egy ideológiai elvet. Gyakorlatilag ugyan — igen helyesen — Szovjetoroszországot, a népek elnyomóját vette körül katonai támaszpontokkal, de a politikai jelszó elsiklásának következményeibe mégis bele kellett harapnia. Elvek ellenében ugyanis a fegyverek hatástalanok, csak a zsarnok az, akit megtörhetnek harci eszközök. Az USA történetéből nem lehet kiradírozni azt a pár éves korszakot, melyben fegyveres gyűrűvel indult el megfojtani, vagy szorongatva jobb belátásra bírni a szovjet zsarnokot. Elismerésre méltó gyakorlati politikája azonban könnyedén siklott ki a helyes vágányról. Ki kellett siklania, mert nem a kényszeríthető és legyőzhető zsarnok ellen indult harcba, hanem a kommnnista elv ellen, melyet módosulásra is, kapitulációra is csak nálánál magasabbrendü elvek — és nem fegyverek — kényszeríthetnek. A “szabadság-elv” nem konkrét, az anti-kommunizmus puszta negatívum. A mumust nem merték emlegetni, — maradt volna hát egyetlen konkrét elvnek: a kapitalizmus. De éppen ez az, ami nem töri meg a kommunista elvet, mert gyakorlatilag a túlgazdagok uralma* jelenti néptömegek felett. (Folytatás a második oldalon)