Szittyakürt, 1966 (5. évfolyam, 2-12. szám)
1966-08-01 / 8. szám
HATODIK OLDAL SZITTYAKÜRT 1966 AUGUSZTUS HÓ ÁTALAKUL A BOLSEVIZMUS? Nem. Fojtogatni még lehetne, csakhogy ki fojtogathatná ma már, és mivel? A bolsevizmus is, ellenpólusa is elaggott inkább, de új szörnyeteg van serdülőben abból a frigyből, melyet a két ellenlábas kötött egymással. Kamasz-ivadékuk viszont a jelek szerint mindkettőnél nagyobb pusztításra készül. A bolsevizmus — legalábbis polgári szemléletben — az egyre radikálisabbá durvuló marxi-szocializmus magjából indult ki. Nem annyira pozitív tételei voltak, mint inkább tagadta azt az életrendszert, mely a tőke túlkapásainak a bélyegét hordozta magán. Annak a tőkének a túlkapásait, mely a tömeges munkaerő hozzátársulásával gyarapodva, lényegében köztulajdonná lett, és azzá is kellett volna deklarálni, — de amelynek egy furcsa jogrend ravaszul mégis biztosította a magántulajdoni jellegét. (Marxi értéktöbblet elmélet.) Ez a jogrend görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy a termelésbe feketett magántőkének a termelés folyamán elért gyarapodása is magántulajdonnak tekintessék. Méretére való tekintet nélkül, valami elsőszülöttségi jogon. Reakciós makacskodás volt ez, vagy ravasz fogás? Közben ugyanis a technikai és ipari lehetőségek méretei a korábbinak sokezerszeresére fejlődtek: a kapitalizmusból nagykapitalizmus lett, a profit korábbi filléreiből pedig milliárdok. Jogi kukackodással a fillér tulajdonjoga is tisztázásra szorul, de a filléres profit nem osztható szét csapatos munkások között, tulajdonjoga tehát gyakorlatilag közömbös. Nem közömbös már azonban az, ha egyegy vállalkozás milliókat profitál, s a milliókat évrőlévre egyedül a tőkés vágja zsebre, ha azokat csökkenti is közadóteher. A profitban mindenképpen benne van a munkás meg nem fizetett verejtéke is. A munkásság csak akkor mond le könnyedén verejtékének ez utólagos ellenszolgáltatásáról, ha számára az gyakorlatilag csupán töredék-filléreket jelentene. De semmi esetre sem kényszeríthető a lemondásra, ha már csak például százezres profiton is százak osztozhatnának. A kommunista ideológia, sok rikító tévedésével együtt, ezen az igazságon jóidéig hiába nyargalt. Átlépett tehát a kényszer elméletére: az ököljog érvényesítésére. (Kommunista Kiáltvány.) Ebből széles terror-elmélet lett, és ezt a széles terror-elméletet a bolsevizmus brutálisan meg is valósította. (Szovjetoroszország.) Nemcsak a túlgyarapodott termelő tőkét vette köztulajdonba, elkobzott minden vagyontárgyat és vagyonkát is. De véres gyakorlatának tövében mégis tiszteletreméltónak kellene tartani az igazság-magot, ha ez a mag cél maradt volna, és nem rongyolódik csupán cégérré. Csakhogy azzá rongyolódott. A kérdések legmélyén kutató szemlélet szerint már születésekor is csak cégér volt: eszköze valami más cél erőszakos kimunkálásának. Realizálásával is nyitva maradt azonban az út arra, hogy az a bizonyos rejtett cél a magántőke eszközrendszerével is kimunkálható legyen. Furfangos — “szabadelvű” — módon: az erőszaknak nem nyers és nyílt, hanem kultúrált és álcázott alkalmazásával. • A bolsevizmus fejlődési útját semmiesetre sem szabad izoláltan figyelni. Csak a nagykapitalizmussal párhuzamos vonatkozásai derítenek rá kellő fényt. Ezek a vonatkozások azonban felderítik a nagykapitalizmus rejtett szerkezetét is, mert izolált szemlélet annak sem mutatja meg a valóját-lényegét. Hiszen egyugyanazon kor eszmeáramlatai és eszközmegválasztásai között szükségképpen van összefüggés. A kapitalizmus abból fejlődött életformává, hogy lehetősége volt élni a profit magántulajdonának jogelvével. És elsősorban Nyugaton, ezzel az elvvel való visszaélésből lett nagykapitalizmussá. Történelmi alapjainak és előzményeinek sorában sehol sem lehet találkozni azzal a gazdasági jelenséggel, hogy bármely privát vagyonérték: tőke-alakban, és tervezéssel valamint munkával párosítva, — ilyen nagy iramban sokszorozódna meg, mint ahogyan az ma történik. A tőkének ily nagymérvű profitálását tehát a technikai fejlődés, és a civilizált piacon rendelkezésre álló munkálkodó és fogyasztó tömeg teszik lehetővé. Ennek ellenére, a termelés három tényezője közül a tőke élvezi az aránytalan előnyt, a másik kettő legfeljebb aránytalanul kis mértékben részesül a profitból, pedig annak hihetetlenül nagy felszökkenése éppen ezeknek köszönhető. Mert tervezés és munka az élő és teremtő tényezők, nem pedig a pénz. Az aránytalan előnyt biztosító jogrendszert nem illeti meg a jogrend elnevezés. Az egyensúlytalanság megbontására irányuló törekvés nem rend-bontó, hanem rendszer-feszegető: jobbra és jóra való igyekezet. A modern mammut-profit egy része gyakorlatilag a nagykapitalizmusban is “köztulajdonná” lett. Annak 50, 60 sőt 80 százalékos adóztatása — félig-meddig — ilyet jelent, ha elvben meg is maradt a teljes profit magánjogi jellege. A magánprofit e részének köztulajdonba (államkasszába) való átengedésére nem az ököljog késztette a nagykapitalistákat, hanem a saját jobban felfogott érdekük. Profitjuknak számukra megmaradó részét ugyanis csak jogállamban lehet biztosítani, — különben a jogot az államban belül legyőzi az ököl, vagy külállamok halásszák el. A részben kommunizált államok liberalizmusában más téren is feltűnik a nagytőkések érdeke. A fejlett technikai és ipari civilizációban a magánprofit valóban csillagászati számok méreteire képes szaporodni. Bizonyos jövedelmen, gazdagságon felül azonban az anyagi magánigények már nem képesek emelkedni, illetve elenyésznek a dúskálásban. (X. Y. pennsylvániai gyáros privát telefonszámlája 1952-ben átlagosan havi 17,000 dollár volt; de ha mondjuk félmillió dollárt költené telefonálgatásokra, mással se foglalkozhatna.) Magánszemélyek részére tehát bizonyos mértéken felül fölöslegessé válik a túlgazdagság. A “felesleges”-hez is érdemes azonban ragaszkodni. A profit magántulajdon-rendszerében (gazdasági liberalizmus) mód van arra, hogy csaknem tetszés szerinti profit bújjon ki az adóztatás alól. Annak közhasznú alapítványokra, intézményekre való átírása: adómentes. Ilymódon közhasznú intézmények létesülnek — magántőke-feleslegekből. Ezek szinte közintézményeknek látszanak, de irányításuk a nagytőkések kezében marad. Ennélfogva olyan államot képeznek az államban, melybe a nagytőkéseken kívül senkinek semmiféle belszólása nem lehet. (Modern plutokrácia.) Irányító erejük már-már minden téren felülmúlja az államhatalom erejét. így lehetséges a gazdagok tökéletes egyeduralma (diktatúrája), különben demokratikus látszató államokban. Ezzel azonban a politikum — nyers terror nélkül is — illuzórikussá lett. A törvényhozó testület és kormányzat vagy exponense a tőkés-diktátoroknak, vagy foglya, mert minden lehető erőfeszítése dacára sem tehet velük szemben semmit. Amit tehet és tesz, azt velük egyetértésben — engedelmükkel — teszi. Itt-ott ez kielégíti a társadalmak politikai igényeit. A polgári szemlélet észre sem veszi a diktátori erőszak kultúrált és álcázott alkalmazását. Azt hát, hogy miért is védi magántulajdonjog az egész nagyprofitot. Melyből ugyan közhasznú intézmények létesülnek, de ezek mentesek a közintézmények politikai ellenőrzése alól, s csak a diktátorok klikkjének hatalmát támasztják alá. A hatalom szintjén ezzel tulajdonképpen fel is oldódott minden lényeges ellentét bolsevizmus és magántőkés liberalizmus között. Tökéletesen közömbös ugyanis, hogy egy nemzet fölött politbürókban, vagy páholyokban és bankokban ülnek-e a zsarnokok. Ez a forrása a két ellentétes éltrendszer minden politikai, gazdasági, sőt katonai együttműködésének is. Ami ellentét mégis mutatkozik a különböző rendszerű államok politikája között, s néha valóban még politikai vagy fegyveres marakodás is támad közöttük, — az lényegében tiszta profit-érdek vagy hatalmi párviadal. Vagyis az uralkodó tőkések érdekeinek megnyilatkozása állami imperializmus formájában. Vörös részről pedig még közvetlenebbül: az államszervvé tett politbürón keresztül nyilatkozik meg ugyanolyan imperializmus. Mert a tőke — köztulajdonná téve — ott is az ő kezükben van. Az államkassza kulcstartóinak a kezében. • Keresztmetszet ez a világ mai sorsán, ha a metszést nem közönséges politikai formákon végezzük, hanem a politikai és gazdasági formák alatt: az eredők és indítékok mélyén. Ahonnan a dolgok magja is napvilágra bújik. A játszma fejlődését figyelve, tehát logikusan lehet beszélni a liberalizmus elbolsevizálódásáról. Ettől fél a nyugati “jobboldal”, ami itt részben a jobbérzésü mammut-tőkéseket jelenti. De lehet beszélni a bolsevizmus el-liberalizálódásáról is. Ez a rózsaszínűek álma. Egyiknek sincs komoly jelentősége. Mert ami a játszma katlanának legnagyobb hőfokú sejtéiben forr, abból egy egészen újszabású szörny képződik ki. Már ki is képződött, meg is izmosodott. Két színpadi bemutatóban volt része századunknak. Az egyiken eljátszották a nagytőke nyílt kommunizálását. Ebben a játékban a tőke, melyet a bolsevizmus látványosan megmarkolt, látszólag el is tűnt. Valójában azonban csak más politikai formán keresztül fejti ki termelőerejét. Befektetése gazdaságilag felelőtlenebb, mert olyan gyorsított politikai célok érdekében is történik, melyek felé a magántőke sokkal több türelmet tanúsít, s így lassúbb mozgású. A másik bemutatón lejátszották a mammut-magántőke szabadfutását. De az — részben és “demokratikusan” — olyan közpénztárba merült bele, melyhez csak a nagytőkéseknek van kulcsuk. Az egyik bemutatón terrorral nyomták el a politikumot, a másikon pénzzel tették lehetetlenné annak döntő érvényesülését, mert működését primitív szecskavágás abroncsai közé szorították. Mindkét bemutató azoknak az eszközöknek a kosztümjét viselte, melyek egy bizonyos emberien áhított jobblét céljait mutatják. E téren egyik nagyobb, másik kisebb eredményt fel is tud mutatni. A két “politikai” rendszer különböző eredménye értékelő vitát kezdeményez és tart fenn arról, hogy melyik a jobb formája az életnek. Ez a vita azonban csapda, melybe beleesett a természetes ember politikai ösztökéltsége. Annak várható eredményeit el is nyelte: az élet jó formájának kialakításától elterelte a közérdeklődést. És a kimunkálás közösségi erejét is. Közben hát ki lehet — és ki lehetett — munkálni a legrosszabb életforma feltételeit: a csillogó, neonfényes, modern emberi szabadosságot. Melyben nincs szellem és morál, — csak értelem, mámor és fesztelen élvezethajsza. S az egész fölött az egyviláguralom gyeplője — szőrös kezekben. DEBRECEN Már a XV. században egyike volt az ország legnagyobb városainak. Az 1802-ben épített református Nagytemplom nyugati tornyában függ az ágyúkból öntött híres Rákóczi-harang
