Szittyakürt, 1966 (5. évfolyam, 2-12. szám)
1966-08-01 / 8. szám
1966 AUGUSZTUS HÖ SZITTYAKÜRT ÖTÖDIK OLDAL 1956: MAGYARORSZÁG LÁNGOKBAN ÚJRA VILÁGTÖRTÉNELMET IR VÉRREL A MAGYAR - EGYKORI SZEMELVÉNYEK -“1956 ősze van . . . Még öt világrész légköre rezeg a rádiók hanghullámaitól, még újságok, röplapok, hírverő füzetek papírja fehérük szerte a világon egy éppen félezeréves dicső magyar történelmi tett emlékének felújítására. Még csak most kezdi érteni a gondolkodó és olvasó világ, hogy mit is zúgnak delenkint titkos nyelven a templomok harangjai félezer év óta. Még csak most kezd újra élesedni nagy Hunyadi Jánosunk neve, alakja és magyar seregének hőstette, félévezrednek emlékezést koptató távlatában. Még csak most kezd érni a világon szétszórt magyaroknak hírverő hadjárata, mely a magyarság történelmi értékét és érdemeit igyekszik a válságos jelen előterébe állítani . . . . . . s máris a rádióállomások ezrei, száz és száz különböző nyelvű újság példányainak tízmilliói harsonázzák a JELEN magyar dicsőségét. A mostani magyar szabadságharc Hősei és Vértanúi órák alatt eszményképévé váltak az emberiség jobbérzésű felének, s a magyarság mai csoda-tette áll a világ közérdeklődésének legmagasabb csúcsán. Hétéves gyermektől aggastyánokig, serdülő leánykáktól görnyedő öreg nénikékig minden magyart — íme egyszerre — nevén nevez a világ: hősként emleget. A hírszolgálati eszközökön kívül az ő elszántságukat, bátorságukat, hősi vérontásukat zengik templomi szószékek, iskolák, nemzetközi értekezletek, országgyűlések, magántársalgások. ősi vitéz fajta keménykötésű törzsének késői hajtása — a Kárpát-Duna magyarsága — rátette a JELEN legnagyobb pecsétjét egy ezeréves MÚLT dicsőségének történelmi okmányára. Újra világtörténelmet ír vérrel a magyar.” (HÍRADÓ—Hungarian Information Bulletin, Cleveland, Ohio: “Történelmi Emlékszámából”—1956 November.) “Egy hét óta figyeli a világ lélegzetfojtva azt a harcot, amely Délkeleteurópában, a Balkán bejárata előtt tombol. Amit a szabad világban már alig tartottak lehetségesnek, Magyarországon megtörtént: egy évtizedes kommunista kényszeruralom alatt élő, számszerűleg kicsi, de kimondhatatlanul bátor nép, a fenyegető orosz páncélosok s léglökéses vadászgépek ellenére, szabadságharcot indított. Noha a vasfüggöny mögötti országban történt előzményekről kezdetben csak hézagosán tájékozódott a világ, nagyon hamar megmutatkozott, hogy itt nem a Sztálin kiközösítése óta a titóisták és sztálinisták között, a keleti tömb államaiban szokásossá vált nézeteltérésről van szó, hanem, hogy itt egy nép elhatározta, hogy a bolsevista igát, mint olyat lerázza és vagy visszanyeri teljes szabadságát, vagy elpusztul . . . A harc sorsa még »ldöntetlen . . . Nem eldöntetlen azonban az a hatás, amit a magyarságnak a bolsevizmustól való félreérthetetlen elválása a szabad világban kiváltott. Ma már vitathatatlan, mégha ezt a szabadságharcot az orosz túlerő áldozatává válva végül is vérbefojtanák, hogy a magyarság ezzel a hősi harcával magát Nyugathoz tartozandónak vallotta és az egész szabad világnak felbecsülhetetlen szolgálatot tett.” (NEULAND, 1956. November 3: “Ein Volk steht auf”.) FIGYELMEZTETŐ NYUGAT SZÁMÁRA “Egyedül a csodálatunk aligha lesz alkalmas, hogy az orosz páncélosokat feltartóztassa, az imádságaink aligha lesznek elégségesek ahhoz, hogy az elvérzett sebesültek életét visszaadja, alamizsnáink aligha lesznek elegek, hogy a- nyomorgók szenvedését enyhítsék. A segítőkészség lángjának kellene fellobbannia, csak ezután lenne a szabad világnak erkölcsi joga ahhoz, hogy minden lelkiismeretfurdalás nélkül léphessen egy végre felszabadult magyarság szeme elé . . . . . . Éppen ideje lenne, ha Amerika a közelgő elnökválasztásának vásári zsivaját egy kissé hátraszorítaná. Mi, a hősies magyar nép szomszédja, jobban érezzük az idő verését, mint az amerikaiak. Mindenesetre végre Nyugaton tisztába kellene lennie mindenkinek, miszerint a magyarság ma Nyugatért is vérzik. A nyugati világ védelme ugyanis nem Párizsban, Londonban és Washingtonban a hálószobák ajtaja előtt kezdődik.” (WIENER SAMSTAG, 1956. November 3. “VOX’ stöhnende Wochenschau.”) A SZABADSÁGÉRT ÉS HAZÁÉRT ONTJÁK VÉRÜKET “Az egész világ visszafojtott lélegzettel figyeli azt a harcot, amelyet a magyarság a moszkovita idegen uralom és annak áruló helytartói ellen folytat. Mint ezeréves történelme folyamán annyiszor, a magyar vér nemcsak a saját, hanem minden szolgasorsba döntött és veszélyben forgó nép szabadságáért folyik. Ezért az osztatlan csodálat a magyar néppel szemben, amelynek tekintélye néhány nap alatt óriásira nőtt, s amelynek szabadságharca a világ minden becsületes embere lelkes helyeslését váltotta ki . . . Már most bizonyos, hogy 1956 októbere nemcsak a nemzeti magyar történelem, de az egész emberiség történelme legdicsőségesebb lapjaira kerül. A német nép, amely a bolsevista zsarnokság kancsukáját saját testén érezte, szolidárisnak érzi magát a magyar néppel a szabadságért indított harcában. Mindég világosabban felismeri azt a belső lelki összetartozást, amelyet 1953 június 17, és a mostani szabadságharc ismételten csak megerősített és elmélyített. Ugyanazzal a határozottsággal mint a török háborúk idején, tudatában van a német nép ismét a német-magyar történelmi sorsközösségnek, amely nélkül nincs Európa szívében sem béke, sem nyugalom, sem egészséges élet. A magyarság mindég élvezte a német nép szimpátiáját. De talán sohasem volt az óriási lelkesedés Pannonia bátor népe iránt olyan mértékben mindenütt hallható, mint éppen most, amikor az önfelszabadításnak a véres útját járja. Részünkről, akik kénytelenek vagyunk száműzetésben élni, nem vehetünk közvetlen részt a felszabadító harcokban. Lélekben azonban azoknak a férfiaknak és asszonyoknak az oldalán vagyunk, akik a szabadságért és a hazáért vérüket ontják . . . Büszkék vagyunk arra, hogy egy olyan néppel, mint a magyar, évszázadokon keresztül közös történelmünk és közös hazánk volt . . .” (UNSERE POST, 1956. November 4 “Die Freiheitskampf in Ungarn.”) AMIT A SZABAD VILÁG A MAGYAR NÉP SZABADSÁGHARCÁNAK KÖSZÖNHET “A szabadság fáklyája, amelyet a magyar nép példa nélkül álló hősiességgel meggyujtott, a szovjet páncélosok túlerejével eloltható volt, de az a tűz, amelyet lángralobbantott, amely az évek óta szolgaságban élő bátor népet a barrikádokra hajtotta, tovább izzik és eddig sem brutáüs népgyilkosságokkal, sem tömegelhurcolásokkal elnyomható nem volt. Embereket, akik puszta kézzel a páncélosokra vetik magukat, meg lehet ölni s el lehet hurcolni az ellenállókat ezrével Szibériába, de az a szívós küzdelem, amely október 23 óta a világ lélegzetét visszafojtja, ezzel még nagyon sokáig nem fejeződött be. Ez az egyhangú ítélete mindazoknak, akik Budapest poklából kiszabadultak, és ez az a hatalmas benyomás, amelyet a tárgyilagos megfigyelők a magyarországi eseményekből levontak. Éppen olyan spontán, ahogy egy csendes tüntetésből durva erőszak alkalmazása az ország minden részében, minden előkészítés nélkül, minden szervezet nélkül, sőt minden egységes vezetés nélkül ezt a felkelést kirobbantotta, váltott ki az egész világban olyan visszhangot, amely éppen oly őserővel az embereket tiltakozó gyűlésekre és tüntetésekre magával rántotta, és valósággal kényszerítette, hogy együttérzésüknek a szabadságharcosokkal szemben tanújelét adják. Akkor, amikor az ezeréves Magyarország őrtornyain a megrázó SOS-jelek elnémultak és azok, akikhez ezek a segélykérések szóltak, amidőn órárólórára világosabb lett, hogy az emberi jogok hivatásos védője, az UNO szánalmasan csődött mondott, amidőn megszámlálhatatlan konferenciákon roggyant tiltakozásokat és meghunyászkodó szavakat fogalmaztak, hogy szabad-e semleges megfigyelőket küldeni, akkor, amikor már a gyilkos fegyverek vas-nyelve beszélt, — hajtotta ez a segélykérés a szabad világ tömegeit az utcára, hogy felháborodásuknak hangot adjanak. Az UNO new yorki luxuspalotája előtt embertömegek vonultak fel, százezrek gyülekeztek Berlinben a Brandenburger-Tor előtt, s alig lehetett megakadályozni, hogy a keleti övezetbe át ne törjenek. Rómában a Piazza Venezián diákok tüntettek. Párizsban neves politikusokkal az élen, végeláthatatlan emberfolyam vonult fel és majdnem minden nyugati fővárosban ugyanezen a módon adtak kifejezést az együttérzésüknek, brutálisan legázolt magyar bajtársaik iránt. Franciaország baloldali lapjaiban az UNO-hoz intézett tiltakozások jelentek meg, amelyben figyelmeztették az UNO-t, hogy csődje esetén számoljon minden kultúrális intézménye teljes bojkottjával. A New York Herald Tribune hasábjain megjelent nyílt levél követelte, hogy meg kell szakítani minden kultúrális kapcsolatot a szovjettel . . . Mit hoz a jövő: egy nem kommunista-kormány megalakulását, tárgyalásokat a szovjet csapatok kivonásáról, és semleges Magyarország megalakulását, vagy végnélküli vérfürdőt, népgyilkosságot és tömegelhurcolásokat? — nem tudni. Egy azonban bizonyos a szovjet magyarországi politikája eredményeként: a koegzesztenciális politikai szélhámosság teljes megsemmisülése, a szovjet európai helyzete gyengeségének leleplezése, a kommunista világmozgalom létének csődje, a moszkvai vezetők között dúló állandó vezetői válság. S mindezt a szabad világ a magyar nép szabadságharcának köszönheti.” (NEULAND, 1956. November 24. “Auch der Boykott ist eins Waffe.”)
