Szittyakürt, 1966 (5. évfolyam, 2-12. szám)
1966-02-01 / 2. szám
MÁSODIK OLDAL SZITTYAKÜRT 1966 FEBRUÁR Hó Megindul a nagy vihar? A hazai kommunista tervgazdaság reformjának beharangozásával egyidöben a minisztertanács elfogadta az 1965. évi zárlatot, és jóváhagyta az 1966-ra előkészített gazdaságtervet. A múlt évi gazdálkodás megkapta a maga szokásos elismeréseit, kirészletezve abban néhány alul-teljesítést és néhány felül-teljesítést. A jövő évi terv általában 2-6 százalék emelkedést ír elő. A nemzeti jövedelmet például 4 százalékkal kívánja emelni, 2-3 százalékkal a beruházásokat, 4-6 százalékkal emeli az ipari, 5 százalékkal a mezőgazdasági termelés előirányzatát, sőt a kereskedelmi forgalom emelésében 6-8 százalékkal akar ugrani. Mindez a nép számára kevésbbé érdekes a magas népgazdaság világában. De jön a nagyágyú is: a fizetésemelés! A rezsim — kissé homályosító szakkifejezések alkalmazásával — “az egy keresőre jutó reálbér másfélszázalékos, az egy főre jutó reáljövedelemnek pedig 3 és fél százalékos emelését” Ígéri! Be is tudná tartani — az szentbiztos, mert megteremti rá a fedezetet. A túlnyomóan nyomor-jövedelmeknél ugyan semmit sem számítanak az emelés filléreket érő forintjai, de hát a szegénynek ez is jó — volna. Ha az a volna ott nem volna . . . . . . Mert a következő fejezet bizony az áremelések “józan követelménye” körül halandzsázik. “Ennek célja: közelebb hozni egyes fontos termékek termelői árait a tényleges termelési költségekhez; egyes árak emelésével, illetve leszállításával csökkenteni a termelői és fogyasztói árak között fennálló indokolatlan különbségeket; mérsékelni a jelenlegi ár- és bérrendszer egyes aránytalanságait stb.”. S most az érthető részletezés, ami a lehető legteljesebben érdekli a szegény dolgozó embert: “1966. február 1-től 30 százalékkal emelkedik a sertéshús és 50 százalékkal a marhahús ára. Ezzel összefüggésben a húskészítmények, továbbá 15-19 százalékkal a tejtermékek fogyasztói ára. Magasabbak lesznek az ezekhez kapcsolódó vendéglátó ipari és üzemélelmezési árak is . . . 1966. április 1-től — a tüzelési idény befejezése után (ó, mily jószívüek a vörösbasák!) — 25 százalékkal emelkedik a tüzelőanyagok fogyasztói ára is. 1966. június 1-től pedig felemelik a városi közlekedésben a jegyek árát is, és egyszerűsítik (!) a díjrendszert.” Még mindig nem elég! Február 1-től emelik a szabadfoglalkozásúak jövedelemadóját, és az 1700 forintnál nagyobb keresetek után progresszíven növekvő nyugdíj-járulékot vezetnek be! (De ez most már kétszeres nyugdíj-járulék lesz ám, hiszen a bruttó fizetésből éppenúgy levonták eddig is, csak — nagyon ügyesen — a munkás és alkalmazott eddig csupán a nettó-fizetésének elszámolását láthatta. Hát most lássa meg, hogy a nettó-fizetésből mégegyszer fizetnie kell, mivelhogy “ingyen” mégsem kaphatja majd a nyugdíjat!) Az “ár- és bérrendszer egyensúly” egész komplexumának újabb súlyos terhein már keveset számít, hogy a kisebb nyugdíjakat 10 százalékkal, a többgyermekesek családi pótlékát pedig havi 50 forinttal (125 cent?) emelik. A meg nem nevezett százalékos fizetésemeléstől a pedagógusok és egészségügyi kategóriák dolgozói sem táplálhatnak magukban valami vérmes reményeket. Első vigasznak is kevés, hogy a lisztféleségek és a tej árát nem emelik, a zsiradékfélék árát 11-20 százalékkal, “egyes” textilcikkek árát pedig 8-25 százalékkal csökkentik. Az emelések és csökkentések kiegyenlítő átlaga mindenképpen olyan mínusz, amibe belegebedhetne a vasfüggönyös világ lakója, ha eddig nem gebedt bele. De megvárja-e? Hiszen már a múlt nyár óta vérfagyasztó észleletek préselődnek át a vasfüggönyön, amiből szakemberek “tektonikus eltolódás” bekövetkezésére számítanak. Az előbbiekből lemérhetőleg a nem-szakembereknek is valami ilyesfélére kell számítaniok . . . A közösségi és egyéni élet legalsó fokozatáig lenyúló, tipikusan kommunista-tervgazdálkodás fellazítása a normális tervszerű nemzetgazdálkodás felé, — alighanem elkésett. S most már kapkodva, meg nagyokat engedve sem igen lehet vörösnadrágban baj nélkül elérni az illemes helyig . . . SORSUNK-E VAGY VÉGZETÜNK? dett, s tartott a maga számára befolyást és nemzetet bénító plutokrata-bankokrata hatalmat. Mindez eltűnt. Visszafészkelődött azonban az a szellem, mely valamikor Galicia felől szivárogva jött országot hódítani, aztán a magyar aluszékonyság, a magyar vakság és engedékenység segítségével meg is hódította az országot. De a visszafészkelődés ellenhatásaként ki is termelte az új magyar szellemiségben az ébredést, a látást. Ennek a nemzetgyilkos, vérbosszús, hejehujázó judaizmusnak ellenzését, mely lefojtva is óriási energiával feszítő társadalmi erő. Az új magyar szellemiségnek pozitív vonásai is alakulnak. Évszázados nemzeti akarás kezdi megtalálni az egységes formát, mely kasztokra különültségből és viharzó küzdelmekből olvaszt ki társadalmi békét. A kettős járom alatt húzott kettős iga már helyes úton keresi a kárpáti népek békéjét. A tapasztalat és tudat már megvan hozzá: nem a jobblétükért küzdő népiségek rontottak egymásra a múltban, hanem csak a politikai koncokért versenyző nemzetiségi ügynökök. S kecsegtet-e reménnyel a földbéke? Kisbirtokokként rá van már telekkönyvezve azoknak a nevére, akik megdolgozzák, — csak az hiányzik még, hogy szabadon dolgozhassák meg. S ez a szabadon való megdolgozás egy nemzetérdekü közgazdaság keretében nem jelenti-e a munka és termelés legnagyobb hasznát a birtokos számára? Pontosan azt, amire szabadgazdálkodás útján törekszik, de amit éppen a korlátlan szabadverseny miatt elérni sohasem tud?! Korunk ebben a kérdésben rejti a földbéke titkát, s az új magyar vezérlő szellem lényegében már ezt a kérdést is megválaszolta. A paraszt acsarog a kolhoszosítás ellen, de helyenkint olyan minta-földszövetkezeteket teremt, hogy maga is elcsodálkozik az eredményen, meg a hajcsárai is. Magyarságunk már tudja otthon, hogy az életből ki lehet sajtolni népbékét is, társadalmi békét is, nemzetiségi békét is, földbékét is, ami egyenkint is mind záloga a jobb jövőnek, de együttesen biztosítéka is. És mindezen felül még iken sokrétű sorskérdésre adott pozitív választ rabországunk rabnépe. Magának is, meg a világnak is, — nem utolsó sorban pedig: rabtartóinak! Éppen ez a temérdek, de egyelőre még csak az apró részletek körül vihar zó válasz nyugtalanítja a basákat. Ezért jellemzi a rezsimet a kapkodás ide meg oda, — az önmagának ellentmondó rendelet-áradat, amit még mindig a “szocializmus építésének”, a “közérdek fejlesztésének” mondogatnak, de amiről mindenki tudja, hogy nem más, mint a lyukasodó kommunista dogma-rendszer foltozgatása. És amiről lopva-titkon már úgy emlékeznek meg otthon rendre, hogy régen álmodott új jövendője fakad majd belőle a magyarnak. Az a jövendő, amit valamikor hungarizmus néven próbáltak kifejezni a korai ébredők, a Prohászkaottokárok, a Szálasiferencek és azok, akik gyengébb képességeikkel csak botorkálva birkóztak a súlyosnál is súlyosabb nemzeti és társadalmi sorskérdésekkel, de hitték a megoldást. Igen, a magyar nemzeti és társadalmi életrend eszmevilága sarjad otthon a vértől vöröslő és judazimustól sárgán rikító fagyos hó alatt. Nemcsak a roskadozó politikai uralom kutyaszorítója miatt már-már az elismerés felé közelgő második magyar arcvonal lelkében, hanem egész nemzetünk tudatosan tisztuló gondolatvilágában. Az otthon tehát már megadta válaszát a nagy magyar dilemmára: végzetünk-e ez a sorsunk, — vagy pedig sorsunk-e a villámsújtotta életünk?! Nem a végzetünk! Mert nem állunk előtte dermedt révületben! Sorsunk az, melyet munkálunk és alakítunk, — a belénk eresztett gyilkos árammal szemben is! A magyar élet mélységes mélyén rejtőző életerővel, egységes nemzeti akarattal, az elnyomás alól is kiemelkedő magyar szellemben. Csak nézzünk haza a nagyvilágból, és tanuljunk idegenben is magyarnak lenni! Számban egyre fogyatkozva: minőségi magyarrá válni! És ha ebben a szellemben tegnap össze tudott fogni a két nagy emigráció, tudjunk és akarjunk holnap összefogni azokkal, akik . . . lettek őrlő szú a lesújtott fában . . . Akkor majd együtt leszünk új hajtásból virágzó lombkorona az örök magyar törzsön! Csepeli hősi halott... Budavár megtört védelme, . . . hős magyar honvédség harca, . . . csendőrzászlóaljak vitéz küzdelme, ... a fegyveres nemzetszolgálat önkéntes véráldozata, . . . azóta kelet-németté és nyugat-németté szakított katonabajtársak együttes vérontása , — népek nagy küzdelme és belzebúbok pusztító háborúja — emlékezés már csupán? Nem. Int, szorongva is lelkesít vagy Lever, — de odaköt a múlthoz. Még költői sikollyal is . . . TAR SZŐD: BESZÉLGETÉS KOVACSICS TESTVÉRREL Csepelen zöldéi a fű és füstöl a gyárak kéménye, de nem nekünk, hanem másnak — jó Kovacsics pajtás, magas oszlopa az elmúlásnak. Ha beléd marnak gyökerei a csepeli fűnek, ott a sovány föld alatt, vájjon mozdulnál-e? Lökne-e a régi hit új indulásra, mint engem itt a csillagok alatt? Téged mozdulatlanságra nyom a csepeli homok, engem szorítanak a vörös csillagok. S mindkettőnkre Vigyorog a hold . . . Gőgös telepofával sunyit ránk az ég, — és ha volna még kedvünk a mozdulásra, akkor se tudnánk tenni semmit, mert elítéltettünk — te és én — a pusztulásra. ★ A HAZAI MEZŐGAZDASÁGBAN az utolsó három év alatt bevezetett 7,000 újítás 200 millió forint hasznot hajtott az államosított népgazdaságnak. Tudni illene hozzá azt is, hogy mennyi költséget jelentett ennek a haszonnak a— kiszámítása? Mert a bürokratikus adminisztráció is szereti ám nyelni a milliókat! . . .
