Szinérváralja, 1914 (11. évfolyam, 1-31. szám)

1914-03-31 / 13. szám

Szioérváralja, 1914. Március 31 —13. szám Tizenegyedik évfolyam

TÁRSADALMI, QAZDASAQ1 ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP

■ ;-v. ■*•'

Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 50 fi'1 'Ccőf MEG J £ U EN I K Ml HP ~K K. ~

Felelős szerkesztő :

fAbiAn istvAn.

A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralj*“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéaeliet mérsékelt árakon ködünk.

Krisztus.

Amikor jelen cikkem fejére Krisztus nevét Írtam, — különösen hangsúlyozom, hogy távol áll tőlem mindennemű felekezeti érzés, távol áll tőlem mindennemű vallásos vakbuzgóság avagy hitbeli meggyőződés, mert kizárólag csak arra akarok fényt, csak arra akarok világot vetni, hogy a züllött idők nagy embere mily fontos korszakalkotó fordulatnak volt lángeszű előidézője s nagy tételével: „szeresd felebarátodat, mint önmaga- ■dat“-tal az embert, a teremtés koronáját— emberi méltóságának megfelelő polcra emelte, rávezetvén a tévelygő emberiséget a nagyszerű kultúra igaz útjára. —

Óhitű zsidóember, vagy pétervári atyuskáját tisztelve imádó orosz muzsik,avagy a Kórán szorgalmas olvasója, avagy talán szilárdhitü keresztyén, akár mű /élt pogány legyen az adott elme, — ha gondolkodik e nagyszerű tétel örökszép eszméjén,— lehetetlen, hogy belőle egy megnyugtató érzést ki nem váltana. „Szefelebarátodat, mint önmagadat“ 1 Ne a vallásos mivoltunk szemüvegén keresztül nézzük a nagyszerű tételt, hanem egy gondolkodó elme higgadt nyugodtságával, s hamarosan rájövünk, hogy ennek a tételnek nem kellene egy felekezet cégéréül lennie, hanem a kultur ember géniuszának. Bármiféle szempontból tekintjük is ennek a tételnek a megvilágítását, nem vallást, nem felekezeti vallást, hanem társadalmi vallást s csakis társadalmi vallást kell és lehet benne látnunk. Nincs filozófia, mely szebb tételt tudna állítani, mint az említett étel filozófiáját. Ebben a pár szóban minden útmutatás benne van, mi rányelvül, mi vezéreszméül szolgálhat az egyetemes emberiség bármiféle kulturális megnyilatkozásában. —

A történelem megszámlálhatatlan lapjai peregtek az események lánco- laíos sorozatának vaskos kötetében, a szenvedélyek lángoltak a vajúdó ember kebelében gyalázatra csábítván a milliók jobbjait; véresen bukott alá az „álló“ nap s százezrek ártatlan véres

a

párája szállt fel a magas felhőködbe s hasztalan csengett a fülekben szeretet bájos, kegyes szava, — nem tudott az emberiség kiemelkedni a züllött világ undok, bűuös posványából, öntudatosan kiemelkedni s Krisztusnak, a nagy szociológusnak vezéreszméjét fölérni ésszel, főiérni szivvell A nagy ember meghalt s eszméje — élve haldoklik vagy haldokolva él csupán !...

Évszázadok peregtek le a végtelen élet csendes és lármás, lassú és gyors orsóóriásán de, a szeretet írott malaszt marad csupán. A társadalmi értelemben vett bűn boszorkányok- konyhája még űzi kisded játékait, mert nem gyújtotta alá a kultúra géniuszának lángoló fáklyája!

Az emberiség egyetem tévelygő zömének még nem esett le a hályog a szeméről s felekezeti megvilágításba helyezte a nagyszerű eszmét, ahelyett, hogy a társadalom édes mindnyájának vezérszavává magasztosulna!

Az Ember meghalt s a kultur XX-ik század még most sem értette meg bölcs szavát annak, aki ugy- látszik, nem évezredekkel, hanem örökké meghaladta korát!...

Internus.

ft „SZIMÉRUftRfthJfl“ CftRCKJft

V ezeklés.

Irta: Dánielné-Lengyel Laura.

A férfi o t ült az asztal mellett és várt. Korán megvénült, sápadt arcán különös, merev, fájdalmas feszültség látszott. Nagyon jól tud'a, hogy életének egyik legkínosabb, legnehezebb órája fog elkövetkezni. am Bacsó Miklós nem tért ki soha a nehézségek, a küzdelmek, a szenvedések elől. Volt idő. mikoi még tüzes harcvágyból, ma mát a biztos, pozitív tudásból, hogy hiába minden; ami reánk van mérve, el kell viselnünk, s amivel tartozunk, ki kell fizetnünk. Fizessünk hát sóhaj, panasz, késedelem nélkül, ha már úgyis meg kell lenni.

Az ajtó lassan kinyílt és a szobaleány bészólt:

— A kisasszony már elment,

— Jól van, ha az a hölgy jön, aki a múltkor keresett, eressze be,

Félóráséin telt el és a szobaleány beeresztette az idegen hölgyet Sápadt arcú, magas, még mindig szép termetű asszony lépett be Az arcán világosan látszott a hajdani szépség nyoma, De valami nagy szomorúság volt ebben az elhervadt szépségben. Mitha folyton siretna valakit vagy valamit. Talán egy bolond, dóré, tüzes, ifjúkori álmot, talán önmagát, hogy ez álomban hinni tudott.

Szemmel láthatólag remegett, mikor belépett. A férfi szomorúan, de nyugodtan nézte. Az arcán nem látszott sem harag, sem fölindulás. Nem volt azon más kifejezés, mint a mélységes, fájdalmas részvét. Aki most a Bacsó Miklós arcára néz, tán el sem hiszi, hogy húsz esztendővel ezelőtt ez az asszony üdvössége, élete mindene volt.

Hogy mellette ismerte meg a legnagyobb boldogságot s miatta szenvedett pokoli kínokat. Mind ez elmúlt régen S a férfi amint a sápadt, remegő asszonyra nézett, immár biztosan tudta azt, amit a fájdalom első és legszörnyübb óráiban is sejtett, hogy kettőjük közűi nem ő a szerencsétlenebb, a boldogtalanabb.

— Üljön le kérem, úgy látom, fáradt

Jökaraiu, barátságos hangjára az

asszony fölvetette fejét.

— Köszönöm, valóban nagyon fáradt vagyok, testben és lélekben.

— Látom

Egy percig hallgattak, aztán megint Bacsó beszélt:

— Csak ma kaptam meg levelét, különben rögtön intézkedtem volna. Sajnálom, hogy a múltkor nem talált ithon és még f—szer kellett fáradnia. Egyébként miben ’ehetek szolgálatára ?

Az asszonyt nem tévesztette meg az udvarias hang. Jól ismerte0 emberét, hiszen öt esztendeig volt a felesége. Tudta, hogy sokkal mélyebb sebet ejtett ennek a férfinek szivén, lelkén, büszkeségén, mintsem feledni

tudott volna. Nem is apellált sem a könyörü létére, s.m az irgalmára. Sejtette, hogy hiaba tenné, aztán meg benne is volt nagy adag gőg. Bármennyit szenvedett, gyötrődött- is, bármilyen bűnösnek érezte magát, mégis félt a megalázkodástól. Ám jól tudta, hogy volt férjében nagyfokú, szinte fanatikus igazságérzet van. Ehhez akart folyamodni.

Azt hiszem, — kezdte halk, bágyadt hangon, - tisztában van azzal, hogy nem bocsánatát jöttem kérni. Olyan szenvedés után, amilyent én okoztam önnek, nincs bocsánat. Ön nem is «z a férfi, kinek kedve telnék egy asszony megalázkodásában. Különben, ami volt, már a múlté. Nincs miért beszélni róla. Ha vétkeztem, sokat szenvedtem érte. Ön nem volt olyan boldogtalan, mint én.

— Nem. Magam is azt hiszem, hogy nem voltam. Nekem itt maradt a gyemie• kém.

hí aszony megrázkódott, mintha erős, brutális ütés érte volna. A szeme — a még mindig szép kék szem — megtelt könnyel és ezen a könnyfátyolon keresztül nézett a férfi arcába. |Az mozdulatlan, nyugodt és sápadt volt, mint az imént.

— Ugyebár tudja, miért jöttem, tudja, mit akar jk kérni ?

— Nem tudom, de rajta leszek, hogy kívánságát teljesítsem, ha rajtam áll.

— Önön . .. csakis önön .. .

Szenvedelmes, remegő hangon mondta

ezt és hirtelen egy kis képet vett elő I táskájából. A kis képen látszott, hogy nem-